Hetven évvel ezelőtt, 1950. január 21-én hunyt el George Orwell, a világirodalom egyik legnagyobb hatású szerzője. Az életrajzából látszó tudatosság, ahogyan Eric Arthur Blairből Orwellé, vagyis íróvá vált, éppen olyan hátborzongató, mint világhírű regénye, az 1984. Fiatalon, a gyarmati Burmában, a brit birodalmi rendőrség tagjaként tapasztalta meg először az egyént fölmorzsoló hatalmi struktúrák működését (Akasztás című esszéjéből mi is képet kaphatunk erről, de ha kíváncsibbak vagyunk, kézbe vehetjük a Tragédia Burmában regényét is). Meghasonlott, meggyűlölte mindazt, aminek a szolgálatába szegődött, és kilépett a rendőrségtől, hogy íróvá váljon. Olyan kor gyermeke volt, amikor még nyilvánvaló volt, hogy az írókat nem egyetemeken meg tanfolyamokon gyártják – csak élettapasztalat és szenvedés szül ilyen emberfajtát.
Stúdiumairól Csavargóként Párizsban, Londonban című, első könyvében számolt be, apró érdekesség, hogy rövid ideig együtt mosogatott – sok más kóbor népség mellett – egy párizsi szállodában egy magyarral is, akit valami furcsa, szőrös ábrázatú, érthetetlen nyelven szitkozódó csudabogárként ír le.
Mint sok kortársát, őt is megszédítette a szocializmus forradalmi hevülete – s mint minden érző és gondolkodó ember, ő is csalódott, amikor értesült annak pokoli megvalósulásáról, illetve amikor az NKVD irányította kommunisták megölték vagy bebörtönözték több bajtársát, akikkel a spanyol polgárháborúban harcolt együtt. Nyughatatlan, a világ alakulásától szorongó lélek volt, a személyes boldogság elkerülte, férjként és apaként sohasem, szerzőként is csak az Állatfarm megírása után lett sikeres, az 1984 világhódító útját már nem érhette meg. Negyvenhét évesen betegen, özvegyen halt meg. Nehéz szabadulni a gondolattól: mintha egész életében az 1984-re készült volna.
Fotó: Wikipédia
Az 1984 helye a világirodalom remekei közt megingathatatlan, hatása minden korszakban eltérően érvényesül. Mást jelentett azoknak, akik a kádári kocadiktatúra fojtogató levegőjében, szamizdatban olvasták, mást jelentett nekem az 1990-es években, egy házgyári panel harmadik emeletén, miközben a magnóból a Bonanza Banzai regény ihlette számai, az 1984 és a 101-es szoba szóltak (a két impulzus össze is forrt bennem örökre, ma is a darkos, new wave szintipopot meg a jóféle indusztriális csörömpölést tartom a „legorwellibb” popkulturális találmánynak – szegény Orwell biztos kiszaladt volna a világból, ha ilyesmit hall), és mást fog jelenteni a digitális művilágba belenövő gyerekemnek is, ha majd – remélem – elolvassa.
