Ott, ahol nincsen sötétség

George Orwell, a világirodalom egyik legnagyobb hatású szerzője. Az 1984 helye a világirodalom remekei közt megingathatatlan.

Az író a brit rendőrség tagjaként tapasztalta meg először az egyént felmorzsoló hatalom működését Forrás: Wikipédia

Hetven évvel ezelőtt, 1950. január 21-én hunyt el George Orwell, a világirodalom egyik legnagyobb hatású szerzője. Az életrajzából látszó tudatosság, ahogyan Eric Arthur Blairből Orwellé, vagyis íróvá vált, éppen olyan hátborzongató, mint világhírű regénye, az 1984. Fiatalon, a gyarmati Burmában, a brit birodalmi rendőrség tagjaként tapasztalta meg először az egyént fölmorzsoló hatalmi struktúrák működését (Akasztás című esszéjéből mi is képet kaphatunk erről, de ha kíváncsibbak vagyunk, kézbe vehetjük a Tragédia Burmában regényét is). Meghasonlott, meggyűlölte mindazt, aminek a szolgálatába szegődött, és kilépett a rendőrségtől, hogy íróvá váljon. Olyan kor gyermeke volt, amikor még nyilvánvaló volt, hogy az írókat nem egyetemeken meg tanfolyamokon gyártják – csak élettapasztalat és szenvedés szül ilyen emberfajtát.

Stúdiumairól Csavargóként Párizsban, Londonban című, első könyvében számolt be, apró érdekesség, hogy rövid ideig együtt mosogatott – sok más kóbor népség mellett – egy párizsi szállodában egy magyarral is, akit valami furcsa, szőrös ábrázatú, érthetetlen nyelven szitkozódó csudabogárként ír le.

Mint sok kortársát, őt is megszédítette a szocializmus forradalmi hevülete – s mint minden érző és gondolkodó ember, ő is csalódott, amikor értesült annak pokoli megvalósulásáról, illetve amikor az NKVD irányította kommunisták megölték vagy bebörtönözték több bajtársát, akikkel a spanyol polgárháborúban harcolt együtt. Nyughatatlan, a világ alakulásától szorongó lélek volt, a személyes boldogság elkerülte, férjként és apaként sohasem, szerzőként is csak az Állatfarm megírása után lett sikeres, az 1984 világhódító útját már nem érhette meg. Negyvenhét évesen betegen, özvegyen halt meg. Nehéz szabadulni a gondolattól: mintha egész életében az 1984-re készült volna.

Az író a brit rendőrség tagjaként tapasztalta meg először az egyént felmorzsoló hatalom működését
Fotó: Wikipédia

Az 1984 helye a világirodalom remekei közt megingathatatlan, hatása minden korszakban eltérően érvényesül. Mást jelentett azoknak, akik a kádári kocadiktatúra fojtogató levegőjében, szamizdatban olvasták, mást jelentett nekem az 1990-es években, egy házgyári panel harmadik emeletén, miközben a magnóból a Bonanza Banzai regény ihlette számai, az 1984 és a 101-es szoba szóltak (a két impulzus össze is forrt bennem örökre, ma is a darkos, new wave szintipopot meg a jóféle indusztriális csörömpölést tartom a „leg­orwellibb” popkulturális találmánynak – szegény Orwell biztos kiszaladt volna a világból, ha ilyesmit hall), és mást fog jelenteni a digitális művilágba belenövő gyerekemnek is, ha majd – remélem – elolvassa.

Az antiutópia, negatív utópia vagy – a most legnépszerűbb divatszóval – disztópia egyébként viszonylag fiatal műfaj. Körülbelül a középkor végéig a jövővel való foglalkozás mint önálló szellemi ágazat nem létezett – az emberiség úgy vélte, a jövő is ugyanolyan lesz, mint a jelen, alternatívát az apokalipszisirodalom mutatott föl. A nagy földrajzi felfedezésekkel aztán kitágult tér és idő, Thomas More stílusteremtőnek tekintett Utópiája jelezte a megváltozott gondolkodást, majd Swift Gulliverje (Hamvas Béla szerint az egyetlen százszázalékos szociológia) mutatta meg, hogyan juthatunk el azokhoz a gondolati végletekhez, ahová aztán Huxley Szép új világa, majd az 1984 el is jutott. Érdekes, hogy mindegyik nagy utópista-antiutópista brit – úgy látszik, van abban a néplélekben valami különös hajlam a költőien látomásos, mégis rendszerszinten összegző tűnődésre.

„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség” – a világirodalom egyik legdermesztőbb és leggonoszabb mondata, hiszen reményt kelt az 1984 főhősében, Winston Smithben, s így bennünk, olvasókban is, egészen addig, amíg el nem jutunk a Szeretetminisztérium celláiba és kínzókamráiba, a soha ki nem alvó lámpák könyörtelen fényébe. Az egész orwelli látomás ilyen könyörtelenül világítja meg a hatalom természetét – ma pedig egészen különös, cinikus fénytörésbe kerül mindez, hisz az emberiség nagyja önként és dalolva tárja föl virtuálisan intimitását egymásnak és a sok láthatatlan Nagy Testvérnek.