A VakVarjúban 

Még Buda tetejéről is érdemes elzarándokolni egészen Pesterzsébetig, mert az ottani VakVarjú hibátlan konyhát visz.

Így választja meg Budapest népe újra meg újra. 

Horthy Miklós még így beszélt 1919. november 16-án a Gellért téren: 

„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött.” Azóta eltelt 106 esztendő, és kiderült, hogy ennek a városnak nincs már mit megtagadnia, nem kell sárba tipornia semmit se, és vörös rongyokra sincsen szüksége, ez a város egyszerűen olyan, mint a főpolgármestere. Ami csak azért kár, mert amúgy a világ legszebb városa.  

De ez most mind mellékes. Ugyanis most a VakVarjúba készülünk. Na jó, de melyikbe? Ez a kérdés lebegett továbbra is Rezedáék rezidenciáján, s Kázmér végül – mint mindig, az asszonnyal vívott csatákban – megadta magát. 

– Akkor most hová megyünk pontosan? 

– A VakVarjú Csónakházba. 

– És az hol van? 

– A huszadik kerületben. 

Rezeda Kázmér ismét zsákutcába került. Ugyanis Budán úgy nagyjából kiismerte magát, különösképpen az első, a második és a tizenkettedik kerületben, Virányoson és Zugligetben, a János-hegy tövében, a Libegőnél és mellette, ahol az amerikai nagykövet lakása van, sokat álldogáltak ott úgy 1969–70– 71–72 körül, csodára várva, vagyis, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó és egy nagy, fehér idegen rágógumit és cigarettás dobozokat fog osztogatni, de nem történt ilyen, úgyhogy felmásztak inkább a kis Kázmérék a Tündér-sziklához, vagy libegőztek egyet, s ha eljött a tél, akkor szánkózni indultak a Harang- völgybe, tavaszodván pedig, amikor máshol sóhajtott a rét és egy bizonyos Anna meleg szava szólt, akkor Kázmérék a Józsa Béla úton gágyéztak, s Anna meleg szava helyett a Krupincza néni üvöltött banyahangon, miszerint „takarodjatok innen, büdös kölkök, ezt a hangot nem lehet kibírni!”. 

Tudományos kislexikon: 

1.: Ki volt Józsa Béla? 

(Tudja a hóhér, de hogy valami komcsi, az tuti) 

2.: Mi a neve most a hajdani Józsa Béla útnak? 

(Alsó Svábhegyi út) 

3.: Mi az a gágyézás? 

(Egy fadeszkára szerelt két tengelyen elhelyezel négy csapágyat, az első tengely mozgatható, s egy madzagot rákötve azzal kormányzol, s ezen szerkezetre ráülve, iszonyatos zörgés kíséretében legágyézol valamely lejtős utcán) 

Egyszóval, Kázmér Budán s különösen Buda ezen részein remekül kiismerte magát, ugyanis ott nőtt fel. Ám Pesten… Hagyjuk is… 

– A huszadik kerület az melyik? – kérdezte Kázmér nagyképűen. 

– Pesterzsébet –  válaszolta Rezedáné, aki Szegeden nőtt fel, mégis tudta. 

– Sokat nem segítettél… – dörmögte Rezeda Kázmér, és nem hazudott. 

Szerényi Gábor rajza 

Még szerencse, hogy feltalálták a GPS-t, így Rezedáék beütötték, hogy Vízisport utca 18., és elindultak. Közben Kázmér azon töprengett, hogy úgy negyven évvel ezelőtt, a „kispolskiban” nem volt GPS, volt viszont Európa Autós Atlasza, és még azzal is eljutottak Görögországig, s Athénban sem tévedtek el különösebben. Ezt követően pedig, ahogy a GPS utasításait követve haladtak Pesterzsébet felé, mint mindig, ha elhagyta Budát, felrémlett benne Karinthy remeke, a Csömöri úttól egészen a Filatorigátig című Verne-paródia az Így írtok ti-ből:   

„Ön tehát azt állítja – folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon –, ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet. – Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkalja az én ambíciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak. – Jó, de itt nem a holdba utazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a Külső-Stáció utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e már Budapestet éjjel?” 

Ezt mormogta Rezeda Kázmér, igazából magának, de úgy, hogy az asszony is hallja, miközben bepötyögte a GPS-be a címet, s elindultak. Miközben pedig haladtak lefelé az Edvi Illés úton, Kázmér folytatta: 

 „Készülj – mondotta ridegen– , egy óra múlva indulunk. Hozd be a térképeimet. – Hová? –  kérdi a régi cseléd. – Pestre! – volt a rideg válasz. A hű inas arcán egy izom sem rándult meg. Behozta a térképeket, a mikroszkópot, a sextánsokat, két logarlécet és a nagy diasztigmátos teleszkópot. A tábornok számításokba merült. – Ha a föld tengelyét 1780 km-nek vesszük – magyarázta a hű inasnak– , akkor ez egyenlet alapján R –  r  = – b + ]/6° – 4a/2a summa dx/dy ahol d a Csömöri-út együttható-komponense, láthatod, kedves Puss, hogy délután félnégykor kell indulnunk.” 

– Bolond vagy te, fiam! – mondta Rezedáné –, hiszen kettőre ott kell lennünk, egykor indultunk. És szedd ösze magad, mert a neheze még előttünk van! 

De Kázmér úgy döntött, nem hagyja magát kizökkenteni, tovább dörmögött: 

  „Meg kell változtatnunk útitervünket. Ha a Csömöri-út elején csőjavítás van: ott élő ember át nem hatolhat soha! Hát nem tudod, hogy halt meg a szegény, szerencsétlen Sztrogoff Mihály? Miután eljutott Moszkvától Irkutszkig és az éjszaki sarktól a déli sarkig, vakmerőségében odáig ment, hogy keresztül akart hatolni a budapesti csőjavításon… – És? – kérdezte remegve az inas. – Teteme flaszterként felkenve hever a Lókupec-utca sarkán –  mondotta tompán a tábornok.” 

 – Bolond vagy te, fiam, mit hadoválsz itt össze? 

– Karinthyt idézgetek, fiam, de ez nem a te eszedhez való – felelte Kázmér, és vigyorgott közben, mert imádta, ha fiamozták egymást az asszonnyal, abban mindig ott bujkált a jókedély. 

Aztán rákanyarodtak a Rákóczi hídra, a pesti oldalon meg le, és Soroksári út, Közvágóhíd, „az ég derűs volt; dermesztő meleg és nehéz hagymaillat fújdogált a Király-utcai pampák felől. A tábornok földre szegezte műszereit és számításokba merült: a Szélesség 38°4-án, a Hosszúság 47°-án és a Büdösség 100°-án voltak.” 

S végül valahol, ahol már nem volt semmi sem, s Karinthy is kiszállt az autóból és még a fiamozás is elmaradt, na ott volt egyszer csak az a Vizisport utca, vagyis megérkeztek a VakVarjú Csónakházba. 

Kázmér végre megnyugodott. Mindjárt be is jelentette asszonyának vadonatúj üzleti tervét: 

– Fiam, arra gondoltam, hogy minden VakVarjú mellett nyitunk egy Csip-Csip Csókát, illetve Csip-Csip Csót, hiszen ha csóka lenne, akkor a másik meg varjúcska lenne, de ez mindegy is, a lényeg, hogy nyitunk mindenhol egy ilyet, s amikor nem bírják tovább a konkurenciát, akkor felvásároljuk őket. 

– Bolond vagy te, fiam… 

Rezeda Kázmér minden üzleti terve egy „bolond vagy te, fiam”-ba fulladt, de megint jót nevettek, azután behatoltak az étterembe. Na most az a helyzet, hogy a VakVarjú Csónakház már első benyomásra is jó helynek tűnt. Mivel Rezedáék megállapodása úgy szólt, miszerint az asszony iszik, így Kázmér hamar rendelt magának egy alkoholmentes mojitót, majd elnyelte őt az étlap. Először átnézte a rövidített változatot. A marhahúsleves sváb gombóccal nem okozott problémát, ám ezután következett valami, amitől Kázmér sokáig nézte a semmit. Ez volt odaírva: „Vichyssoisse-póréhagymás burgonyakrémleves zöldalmabrunoise-val”. Kázmér először kihúzta történelemtanulmányainak fiókját, és próbálta megtalálni azt a szálat, amikor Philippe Pétain marsall a Vichy-kormány élén 1940 és ’44 között zöldalmabrunoise-t készít a burgonyakrémlevesbe. Nem találta meg ezt a szálat, így kedves, régi barátjához, a Google-hoz fordult, aki így válaszolt neki: 

„Vichyssoise egy főtt és pépesített póréhagymából,  burgonyából, hagymából és tejszínből készült leves, snidlinggel díszítve tálalják. A 20. század első negyedében találta fel Louis Diat Ritz-Carlton Hotel főszakácsaként dolgozott.  A póréhagyma-burgonyaleves a francia konyha hagyományos alapanyaga. Elizabeth David (1984) megjegyzi, hogy a vichyssoise őse »minden francia háziasszony burgonya- és póréhagymalevese« volt.  A 19. századi francia szakácskönyvek egy egyszerű póréhagyma-burgonyaleves receptjeit tartalmazzák, amelyet potage Parmentier-nek vagy potage à la Parmentier- nek neveznek. A vichyssoise Louis Félix Diat séf találmánya volt. Ő Montmarault-ban született, Franciaország Allier megyéjében, Vichy fürdővárosa közelében . Őt és testvérét, Lucient édesanyjuk tanította meg főzni; Lucien a párizsi Hôtel Plaza Athénée séfje lett. Louis César Ritz tanítványaként tanult a párizsi és a londoni Ritzben. Az Egyesült Államokba emigrált, és 1911-ben a New York-i újonnan megnyílt Ritz-Carlton Hotel főszakácsa lett , ahol 1951-es bezárásáig, nyugdíjba vonulásáig maradt. Diat Ritz-Carltonban alkotott ételei közül a leghíresebb a vichyssoise volt. Egy halála után megjelent könyvében így magyarázta el az elkészítésének hátterét: „Gyanítom, hogy néhány ínyencet , aki megrendeli, nagyon meglepődne, ha megtudná, hogy szerény eredete anyám egyszerű póréhagyma-  és krumplilevese volt. Egyik nap, miközben új hideg levest kerestem, eszembe jutott, hogy mama hogyan szokta hűteni a reggeli levesünket meleg reggeleken hideg tejjel. Egy csésze tejszín, egy kis extra szűrés, egy csipetnyi metélőhagyma, és voilá , meg is volt az új levesem. A  mama  levesének ezt a változatát Vichyről neveztem el, a híres fürdőről, amely alig húsz mérföldre volt a bourbonnaisii otthonunktól, tisztelegve a régió kiváló konyhája előtt.” 

Rendben van, mormolta magában Kázmér, de a brunoise még nyugtalanította. De aztán erre is talált magyarázatot: 

„Egészen apró kockákra vágott zöldség. Ehhez elsőként juliennere  kell vagdosni a zöldséget, majd az így kapott csíkokat 90 fokkal elforgatva körülbelül 3 mm-es kockákra kell darabolni őket.” 

Megnyugszik az ember, amikor minden a helyére kerül. Hát még, ha a Vichyssoise meg a brunoise. S Kázmér remélte, ennél bonyolultabb már nem lesz az étlapon. S nem lett. Ugyanis amit ezek után olvasott Kázmér, azokról többnyire volt fogalma. 

Mert ott volt például László Chef ajánlata, olyasmikkel, mint kovászosuborka-leves zöldparadicsom-salsával, balzsamos mustármaggal, vagy a fehérborban párolt fekete kagyló és vénuszkagyló olivás focacciával, az ilyesmit talán még Oborzil is el tudná képzelni. Nem úgy a roston sült hízott libamájat cukkinis lecsóval és kovászolt kenyérrel, mert itt már felhorgadna, hogy „a lecsó az hagyma, paprika meg paradicsom és kész”. 

S voltak még olyasféle dolgok, mint kacsamájmousse bodzazselé alatt kajszibarack chutney-val és pirított kaláccsal – talált, süllyedt. A főételek között pedig olyanok illegették magukat, teljesen szemérmetlen kokottként, mint rosé kacsamell sült túrófánkkal és kakaóbabos meggymártással, VakVarjú Schnitzel snidlinges bécsi burgonyasalátával, malacpofa „brassói” újburgonyával, sushi gyömbéres uborkasalátával, borókás szarvasragu rókagombával és túrófánkkal, színes borskéregben sült borjúgerinc lecsókrémmel és ropogós dödölével, konfitált marhanyak vadasan, házi szalvétagombóccal és tejfölhabbal, végül pedig a kokottok királynője következett, a csülkös pacalpörkölt petrezselymes parázsburgonyával. 

Lássuk be, egy ilyen sor sokat ígér. 

Rezeda Kázmér pedig nem tétovázott, és csülkös pacalt rendelt magának. S mert nagy volt a társaság, s mindenki rendelt összevissza, mintha nem lenne holnap, volt alkalma meggusztálni előtte a marhahúslevest húsgombóccal, a kacsamájat, s fölöttébb kiváló volt minden. 

S mindezek után megérkezett Őnagysága, a csülkös pacal. Stílusosan, piros serpenyőben hozták, fölséges kenyérrel, jó savanyával, és Kázmér akkor megkóstolta… s abban a pillanatban, valahol távol, nagyon távol angyalok kezdtek énekelni, s szférák zenéje hallatszott, a verebek pedig odaültek a galambokhoz. 

Valami olyasmit akar ezzel mondani Rezeda Kázmér, hogy tökéletes volt a csülkös pacal. 

Rezedáné pedig lávakövön sült fogasfilét evett skordáliával és fetás szőlősalátával, és pompás volt az is, és nem, a skordália nem egy ismeretlen autómárka Alsó-Romániából, a skordália a görög krumplipüré, „sűrű püré a görög konyhában, amelyet fokhagymából készítenek burgonya, dió, mandula vagy folyadékba áztatott száraz kenyéralapon olivaolajjal keverve, és kevés ecetet adnak hozzá. Szószként, köretként vagy mártogatósként tálalják, s leginkább a sült tőkehalhoz, a március 25-i görög nemzeti ünnepen.” 

– Lehet, hogy Pesterzsébeten él egy kis görög kolónia? – kérdezte magától Rezeda Kázmér, de elhessegette a gondolatot, mert nem volt március 25-e, de volt július 12-e. 

S volt még egy madártej, s amikor Kázmér belemerítette a kiskanalát, azonnal tudta, hogy minden rendben, igen, a VakVarjú Csónakházban az igényes cinketejből készül a madártej, nem holmi galamb- vagy ami még szörnyűbb, varjútejből…

Egy szó, mint száz: teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy még Buda tetejéről is érdemes elzarándokolni egészen Pesterzsébetig, mert az ottani VakVarjú egyszerűen hibátlan konyhát visz, és a kiszolgálás is kedves, barátságos, udvarias és nem tolakodó. 

– Ha a többi VakVarjú is ilyen, akkor mégsem nyitok rájuk CsipCsip Csókokat… –  nyugtázta végül Kázmér, és magához húzta asszonyát, aki odabújt és úgy duruzsolta: – Bolond vagy te fiam… 

Hiába, szép tud lenni az élet nagyon, még ha 2025-öt írunk is…