Arcsi

Rezeda Kázmérnak volt kutyája. Arcsi, a weimari vizsla.

Forrás: Szerényi Gábor

Fotó: Szerényi Gábor 

– Kérem, nagyságos Dombszeri Szürke Auróra úrhölgy, legyen kedves és méltóztassék idejönni…

Rezedáék ezért az Arcsi mellett döntöttek. Ám Arcsi ennek ellenére maga volt az arisztokrácia. Meztelenül is. Amikor Dombszeri Szürke Auróra két hónapos korában Rezedáékhoz került, Kázmér és Bel-Szegedi Matula Andrea komoly arccal ültek egymással szemben, és megbeszélték a legfontosabbakat.

– Nem engedjük fel a kutyát a nappaliba és a hálóba.

– Nem engedjük.

– Nem adunk neki semmilyen falatot az asztalnál.

– Nem adunk.

És így tovább. Egy spártai kutyatartás körvonalai rajzolódtak ki Rezedáéknál. Azután Arcsi szép lassan felkerült a nappaliba és a hálóba és mindenhová, ahol Rezedáék előfordultak. Majd amikor a nagy ebédlőasztalt körbeülte a család, s Arcsi odaült az asztal mellé a földre, s elkezdett nézni a borostyánsárga szemeivel, akkor először a gyerekek nyújtottak oda neki ezt-azt, falatkákat, husit, miegyebet, majd Rezada Kázmér várta meg, hogy asszonya kimenjen a konyhába, s akkor ő is adott valamit a kutyának, aztán kiment ő, és direkt hirtelen ugrott vissza, hogy lássa, amint Bel-Szegedi Matula Andrea nyújt a hercegnőnek egy zsírosabb cubákot, és akkor Kázmér haragra gerjedve oktatta ki asszonyát a kutyatartás és kutyanevelés szabályairól, de ez nem tartott sokáig, mert már az első percben elröhögte magát.

Így lett Dombszeri Szürke Auróra, vagyis Arcsi emberré a Rezeda családban. Legalábbis őfelsége teljesen nyilvánvalóan embernek gondolta magát. Ez abból is látszott, hogyha valaki felállt az asztaltól, s üresen maradt a helye, Arcsi azonnal felült a székére, s úgy ült ott éppen, mint egy ember, mint a család egy tagja, egy nagynéni vagy nővér, s mert vizsla volt, ráadásul weimari, hát éppen csak nem beszélt. Illetve… Nehéz azt elmesélni, aminek az „illetve” után kell következnie. Ugyanis Arcsi tulajdonképpen beszélt. A borostyánsárga szemeivel borostyánsárga szavakat üzent pillanatnyi hangulatáról, kívánságairól, elégedettségéről és elégedetlenségéről, de mindenekelőtt a felfoghatatlan, feltétel nélküli, borostyánsárga szeretetről beszélt. Ezenkívül a farkával beszélt, azzal csak a szeretetéről. Arcsi ezeken túl tökéletesen megértette a dolgokat, Rezedáék beszédét, legalábbis azt, ami számára érdekes volt és fontos. Olyan volt éppen, mint a viccbéli arisztokrata család gyermeke, aki nem beszél. Elmúlik hároméves, négyéves, hétéves, és egyetlen szót sem szólt még életében, a család pedig elkönyveli, hogy a gyerek néma. Így érkezik el a huszadik születésnapja, nagy, családi, ünnepi ebéd van, s a gyerek egyszer csak megszólal:

– Sót!

Az anyja zokogva borul a nyakába, s a család is, hát te beszélsz, drága kisfiam, hát miért nem szóltál eddig egy szót sem?

– Mert eddig minden rendben volt…

Arcsi is ezen a vonalon mozog. Azt érti meg, amit meg akar érteni, és akkor „beszél”, amikor komoly mondanivalója van. Például, ha Kázmérék megszólalnak reggel, hogy „na, gyere, kivisszük a kutyát sétálni”, akkor Arcsi felugrik a helyéről, eszeveszett farokcsóválásba kezd és odaáll az ajtóhoz. Ha nagy ritkán az hangzik el reggel, hogy „ma rohannom kell, nincs idő kivinni a kutyát”, akkor Arcsi fekszik, ellenben azt mondja a szeme, hogy „menjetek a fenébe”. Ráadásul borostyánsárgán mondja ezt, ami még elszomorítóbb, és olyan lelkiismeret-furdalást csinál, hogy pármai sonkát hozol neki reggelire. Amúgy Arcsi két dolgot tud csinálni szünet nélkül egész nap: 1.: Enni. 2.: Rohanni. Ha fel lenne kockázva egy mamut, amit türelemmel adagolnál neki, úgy tizenöt másodpercenként egy falatot, akkor a következő egyenletet állíthatnánk fel: mivel a hímek marmagassága 2,67−3,49 méter, a súlyuk pedig 3,9−8,2 tonna lehetett, nőstények marmagassága pedig 2,6–2,9 lehetett, és a súlyuk elérhette a négy tonnát – vegyünk az egyszerűség kedvéért egy nőstény mamutot, ami négy tonna, vagyis 4000 : 0,15 (amennyiben egy kockányi mamut 15 deka) = 26 666, tehát 26 666 darabka mamutunk van, vagyis, amennyiben Arcsi 15 másodperc alatt fogyaszt el egy kockát, úgy 15 × 26 666 = 399 990 másodperc, ami 399 990 : 60 = 6666 perc (ördögi!), ami 6666 : 60 = 111, 10 óra, tehát 111,10 : 24 = 4,6 nap. Világos tehát, hogy Arcsi 4,6 nap alatt enne meg egy kifejlett nőstény mamutot, úgy, hogy közben nem tartana szünetet.

Viszont ezzel párhuzamosan bármikor képes 4,6 napot rohangálni egyfolytában, s e két tényezőnek köszönhetően Arcsi testfelépítése olyan, mint az algériai „női” ökölvívó, Iman Helif, ám vele ellentétben Arcsi valóban nő. Illetve hölgy. S annak ellenére, hogy hölgy, nem fél az égvilágon semmitől. Ha a mamut élne, elegánsan nekimenne, s azután fogyasztaná el, kimért, visszafogott farkcsóválás közepette. De az imént nem mondtam igazat, illetve nem fejtettem ki az igazság minden szeletét. Ugyanis Arcsi majdnem semmitől sem félt. A majdnem pedig Rezedáék két hófehér macskája. Attól a kettőtől rettegett a kutya. De annyira, hogy olykor a puszta látványuk poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) okozott nála. A macskák pedig, akik nyolc évvel hamarabb kerültek Rezedáékhoz, leírhatatlanul flegmatikusan tartották rettegésben Arcsit, s egy-egy jól elhelyezett pofonnal és fújással dédelgették a kutya PTSD-jét.

De ezen kívül Arcsi tényleg nem félt semmitől, sem vaddisznótól sem a szomszédban lakó egészen kivételesen undok nénitől, aki teljesen nyilvánvalóan Baba Jaga dédunokája volt, és titokban biztosan denevért és siklót tartott otthon, amikkel együtt is aludt, ám ha meglátta Arcsit, mosolyra szaladt a szája és megsimogatta a kutya fejét, aki ezt – igaz, farkcsóválás nélkül –, de tűrte.

Vagyis, ha eddig nem derült volna ki: Arcsit egészen egyszerűen nem lehetett nem szeretni.

S ha Rezeda Kázmér csöndes délutánokon odaült a nagy ebédlőasztalhoz, hogy írjon valamit vagy olvasgasson kicsit, valamit abból a tíz könyvből, amit úgy húsz éve mindig újraolvasott, akkor Arcsi odafeküdt az ebédlő és a nappali határvidékén lévő vackára, méghozzá keresztbe rakott két mellső lábbal, és nézte Kázmért borostyánsárga szemekkel. Kázmér pedig nézte gyönyörűséges kutyáját, és Kundera jutott eszébe, amit még szépséges asszonya mutatott meg neki: „A kutyák jelentik a kapcsolatunkat a mennyországhoz. Nem ismernek gonoszságot, féltékenységet vagy gyalázatot. Kutyával ülni egy lejtőn egy pompás délutánon olyan, mint visszatérni az Édenkertbe, ahol a séta nem volt unalmas – béke volt.”

Így, pontosan így.

Aztán szelt valamit. Valami ezt-azt. Szalonnát, vagy kolbászkát, szalámit, miegyebet. Arcsi pedig nem mozdult. Feküdt tovább, keresztbe rakott mellső lábakkal. Miért is mozdult volna, amikor tudta, hogy Kázmér fog odatelepedni mellé, némi falatkákkal. Aztán simogatja kicsit azokat a bársony füleket, és dörmög hozzá.

Lám, nem is kell olyan sok a tökéletes boldogsághoz…

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)