Quo vadis, Európa?

Budapesten, az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság nagy lelkesedésével és odaadásával július 22-én megemlékeztek az 1456-os nándorfehérvári diadalról, amikor a mai Belgrádnál 569 évvel ezelőtt lezajlott Európa történelmének egyik legfontosabb ütközete.

Abban az időben, közvetlenül Konstantinápoly elfoglalása után, az Oszmán Birodalom II. Mehmed szultán uralkodása alatt arra törekedett, hogy minél mélyebbre hatoljon be Európába. Az akkori Nándorfehérvár kulcsfontosságú várként védte a kontinens szívét. A bátorság és az egység éppen itt állította meg a további hódítást. Hunyadi János impozáns magyar hadvezér vezetésével a sokféle emberből, katonákból, parasztokból és önkéntesekből álló keresztény sereg szembeszegült a hódítókkal. A számok szerint is óriási túlerővel szemben nemcsak a várért küzdöttek, hanem itt védték magát Európát is. A keresztény Európa nagy várakozással, lélegzet-visszafojtva várta az ütközet kimenetelét. Amikor a védők visszaverték az ostromlók támadását és kivívták a győzelmet, III. Kallixtus pápa rendeletére egész Európában szólt a déli harangszó. Ez a hagyomány a mai nap is él.

Az évfordulóról való megemlékezés arra késztetett, hogy elgondolkodjak Európa későbbi történelmén, amely – sajnos – főként a kölcsönös összetűzések és a megosztottság sokaságát jegyzi a nagy rombolásoknak, a határok átszabásának, а családi tűzhelyek kioltásának és az emberi életek elvesztésének minden következményével együtt. Vajon 1456-ban volt Európa utoljára igazán egységes?

Gondolkodásra nemcsak e fontos dátumról való megemlékezés késztetett, hanem a kontinensünk pillanatnyi helyzete is: háború tombol Ukrajna és Oroszország között, és nincs lehetőség a béke megőrzésére.

Ezekben a napokban még egy dátumra emlékezünk. Egy dátumra, amely annak a népnek a számára fontos, ahova tartozom – a Vihar Hadműveletnek (szerbül és horvátul: Operacija Oluja) most van a 30. évfordulója. Az 1995 augusztus 4-e és 9-e közötti időszakban a horvát katonaság és rendőrség katonai akciót hajtott végre Horvátországnak a szerb lakosság által lakott térségében.

A katonai akció alatt mintegy 250 ezer szerbet üldöztek el Horvátországból, 1892 pedig meghalt vagy eltűnt. Az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága a 2015-ben meghozott ítéletében a Vihar Hadműveletet etnikai tisztogatásnak minősítette, de nem népirtásnak, szemben a genocídium megítélésében illetékes, a világban ismert szakértők állításával, hogy a hadművelet magában foglalta a népirtás minden elemét.

A nyugati kormányok véleménye szerint a hadművelet „a Balkánon folyó szélesebb összetűzések befejezése felé tartó szükséges lépés volt”. A Vihar Hadműveletre Horvátországban nemzeti diadalként tekintenek, és minden év augusztus 5-én a győzelem és a haza hálaadásának napjaként emlékeznek meg róla. Szerbiában és a szülőföldjükről széttelepült szerbek körében a hadműveletet tragikus eseményként tartják számon, ami tömeges széttelepülést és szenvedést hozott a számukra.

A Vihar Hadművelet nem csak katonai akció volt, amelyben szinte egy egész népet elüldöztek a szülőhelyéről. A szerbek ezzel államalkotó népből nemzeti kisebbséggé váltak. Sajnos a hadművelettel eltiporták a szerb nemzeti kisebbség személyi és kollektív jogait, és ez a szellemiség napjainkban is jelen van. A mai Horvátországban tiltják a cirill írást olyan mértékben, hogy még a sírfeliratokon sem tűrik meg.

Európa 30 évvel ezelőtt néma maradt, nem emelte fel szavát egy egész nép kárára elkövetett etnikai tisztogatás ellen. Ugyanúgy, ahogy a múlt hónapban sem, amikor Zágrábban, egy EU-tagállam fővárosában félmilliós közönség előtt Marko Perković Thompson horvát énekes koncertjén dicsőítették a második világháborúban létrejött Független Horvát Államban elkövetett szörnyű bűntetteket, amikor is az állam náci haláltáboraiban megöltek 800 ezer szerb, zsidó és roma embert.

Sajnos nem ez volt, és nem is ez lesz az utolsó alkalom, amikor Európa néma marad, mert Európa színterén pillanatnyilag a revizionizmus és az általános háborús hangulat az uralkodó.

Az Európai Unió békeprojektként jött létre, mára pedig a militarizációs törekvések a dominánsak. Kevés az olyan bátor ember, aki manapság tud és mer küzdeni a békéért. Az EU tagállamai számára, amelyek – mint Magyarország is – arra törekednek, hogy ellenszegüljenek a globalista vívmányoknak és megőrizzék saját szuverenitásukat, megvédjék saját határaikat és megóvják az alapvető családi értékeket, a ma Európája óriási kihívást jelent. De ehhez képest milyen helyzetben vannak Európában az Európai Unió formális tagságának elérésére törekvő népek és országok?

Elsősorban mint nő és anya, de mint diplomata is, nagyon aggódom a mai európai állapotok miatt. Amikor a béke nem univerzális érték, amikor megsértik a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, amikor megtiltják egy nemzet tagjainak a saját nyelv- és íráshasználatot, amikor a bűncselekmények áldozatainak nem jár ki az igazságtétel – azt kérdezem, quo vadis, Európa?

A szerző a Szerb Köztársaság budapesti nagykövete

Borítókép: A nándorfehérvári diadal. Ismeretlen XIX. századi festő munkája (Forrás: Wikipedia)