Donald Trump sokak által várva várt választási győzelme elhozta a reményt, hogy a transzatlanti térségben helyreáll a NATO létrehozásakor minden érintett által vallott értékrend, és érvényesül az együttműködés alapját képező, valamennyi résztvevő szempontjait figyelembe vevő érdekegyeztetés gyakorlata. Az augusztus 15-i alaszkai Trump–Putyin-találkozó pedig megerősítette ezt a reményt.
Földrészünk szellemiségét a több ezer éves európai értékrend határozza meg, legalábbis ez így volt hosszú évszázadokon át. Ez az értékrend három fundamentumon nyugszik: a görög filozófián, a római jogon és a keresztény erkölcsön. Mindehhez hozzájött az elmúlt évszázad közepén az egyetemes emberi jogok eszméje.
(Ezt a gondolatkört az Európa Tanács 1950. november 4-én Rómában aláírt, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménye rögzíti.) Ez az értékrend formálta az európai gondolkodást, művészetet, irodalmat, jogot és politikai intézményeket. Mindezt összességében európai kultúrának nevezzük, ami az elmúlt évszázadokban transzatlanti kultúrává terebélyesedett ki. Észak-Amerika szerves része ma már ennek a kultúrkörnek.
Az elmúlt húsz-harminc évben a genderideológia terjedése, a woke-mozgalom kiterjesztése és felduzzasztása, az LMBTQ-harcosok kontraproduktív akciói kikezdték az európai kultúrát és értékrendet. Leginkább az Atlanti-óceán két partján. A transzatlanti együttműködésben láthatatlan repedések keletkeztek.
A 2015-ben elindult migrációs nyomás, a főleg huszonéves férfiakból álló tömegek megjelenése Európa déli és keleti határain végzetes fenyegetésnek bizonyultak. A név és útlevél nélkül, agresszív követelésekkel érkező illegális bevándorlókat Nyugat-Európában különböző, rosszul értelmezett indokokkal, többnyire tárt karokkal fogadták. Közép-Európában azonban általában tartózkodás vagy elutasítás volt a reakció. A repedések kezdtek kitágulni.
Ezekre a problémákra mázsás súllyal nehezedett a Szovjetunió összeomlása után kialakult egypólusú világrend. Az Egyesült Államok már nemcsak a világ csendőre szerepet vállalta magára (maradjunk most a pozitív megközelítésnél), hanem egyre nagyobb nyomást gyakorolt európai szövetségeseire. Ennek legkirívóbb példája a Biden-adminisztráció politikája Magyarország irányában. Itt, a Duna partján komoly kétségek merültek fel. Donald Trump hatalomra jutása azonban eloszlatta az aggályokat az aggódók fejében is.
Jómagam mindig azt vallottam, a transzatlanti együttműködésnek nincs alternatívája Magyarország és egész Közép-Európa számára. Összeköt bennünket az azonos kultúra, ezen belül a vallás, a közös történelem, bizonyos fokig a földrajzi egység is, és mindezek felett a közös érdek: egységesen könnyebb fellépni a világ minden tájáról érkező kihívásokkal, veszélyekkel szemben.
Az illegális migráció, az agresszív iszlám elképesztő (európai) térhódítása, a természeti környezet pusztulása, az évszázados Észak–Dél ellentét: az embert pusztító szegénység felszámolása az arra rászoruló térségekben, felvenni a versenyt a feltörekvő új gazdasági hatalmakkal, Kínával, Indiával, Brazíliával stb., hozzájárulni a háborús válsággócok felszámolásához szerte a világban.
Mindez nem zárja ki – sőt kis országok esetében, mint Magyarország, egyenesen kívánatos –, hogy a szoros és gyümölcsöző transzatlanti együttműködés mellett kereskedjünk a világ minden tájával, nyissunk keletre és délre, épüljenek ki ígéretes gazdasági együttműködések Kínával és Indiával, fejlődjenek a gazdasági kapcsolatok szerte az egész világban (konnektivitás).
Ez lenne a legerősebb biztonsági garancia, ami szinte feleslegessé tenné az „elrettentőerő” fenntartását. (De azért az maradjon, az ördög sohasem alszik…)
