24-én hajnalban az MDP vezetősége megválasztotta kormányfőnek, amit a Moszkvából délután Budapestre érkező Mikoján és Szuszlov is jóváhagyott. Ezzel a kommunista gyakorlatnak és az érvényes magyar törvényeknek megfelelően ismét az ország legitim miniszterelnöke lett. Délben rádióbeszédet mondott, melyben ígéretet tett, hogy a fegyvert letevők a statárium alól mentesülnek. Ekkor még úgy gondolta, hogy párhuzamosan zajlik egy kommunista antisztálinista forradalom és egy ellenforradalom. Ellenforradalminak minősítette a többpártrendszer szorgalmazását. Az ezt követő napokban sorra fogadta a különböző forradalmi küldöttségeket, és legtöbb követelésüket elfogadta. 

Leváltották Gerőt, a sztálinista magot eltávolították az MDP-ből, négypárti kormány alakult, megkezdték a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról.

28-án este Nagy Imre rádióbeszédben bejelentette, hogy a kormány a történteket nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli, elfogadja a felkelők követeléseinek nagy részét, és kivonják a szovjet csapatokat Budapestről. Egyértelműen állást foglalt a többpártrendszer bevezetése mellett, és a spontán alakult forradalmi bizottságok támogatását kérte. Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. Jóváhagyta a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a honvédség, valamint a rendőrség és a nemzetőrségbe szervezett felkelők részvételével tartotta fenn a rendet. Október 30-i rádióbeszédében kijelentette: „Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.”

November elsején kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és semlegesnek nyilvánította az országot. Este az új kommunista párt, az MSZMP vezetője, Kádár János, aki eddig az időpontig mindent jóváhagyott, a szovjet nagykövetségre ment, másnap pedig Moszkvába vitték bolsevik elvtársai. Mindez a kormány tudta nélkül történt. Látszólag jó ütemben haladtak a tárgyalások a szovjet csapatok hazánkból történő kivonásáról és a további demokratikus átalakulásról. Az egész ország bízott egy szebb jövőben.

November 4-én hajnalban azonban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be Nagy Imre: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” 

A Parlament épületét elözönlő szovjet katonák elől azonban kénytelen volt legközelebbi híveivel a jugoszláv nagykövetségen menedéket kérni. Innen aljas cselszövéssel elrabolták és Romániába deportálták őket. Kádárék megpróbálták rávenni a forradalom miniszterelnökét, mondjon le, ismerje el a Kádár-kormányt, gyakoroljon önkritikát, és kérjen bocsánatot a magyar néptől. Ez esetben nem csupán szabadságát adták volna vissza, hanem komoly társadalmi funkciót is kilátásba helyeztek számára. 

Nagy Imre kategorikusan visszautasított mindent. 1957 márciusában Moszkvában Kádár János megállapodott a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. A szovjet vezetés nem írta elő Nagy Imre halálos ítéletét, erre csak azért került sor, hogy a hazaáruló nyugodtan alhasson. 1958. június 15-én Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondott beszédét ezzel zárta: „Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Másnap hajnalban végrehajtották a kötél általi halálbüntetést.

Élete végén döbbent rá, hogy tévúton járt. De akkor élete árán is kiállt a megtalált igazság mellett. Önként vállalt halálával tette hitelessé az egész világ előtt a magyar nép forradalmának és szabadságharcának igazát. Ezzel vált történelmileg visszavonhatatlan bűnné Kádárék haza- és nemzetárulása. Október 23-án a korabeli egyetemi ifjúság, a Petőfi Kör, a spontán utcára vonuló tömegek, a pesti srácok, a felkelők mellé álló katonák és rendőrök mellett a mártír Nagy Imrére emlékezünk.

A szerző volt politikus és diplomata