Ez a publicistai, lapszerkesztői credo ahogyan manapság, úgy százötven éve sem volt valami népszerű, mint erre már Gyulai Pál, a híres irodalomkritikus is rámutatott 1879-es akadémiai emlékbeszédében. De
Kemény nem érdekes akart lenni, hanem érvényes, nem a közönséget szolgálta, hanem a valóságot, és mindig tudta, hogy mit, hogyan és mikor kell írni.
Miután az ország 1867-ben visszanyerte alkotmányát, „a győzelem örömében, dicsőségében csak az nem részesült, aki mindig az elsők sorában küzdött. Kemény megtörve bolyongott Pest utcáin; szánták, s csakhamar elfeledték.”
