Nagy hazafi, még nagyobb ember

A gyászszertartás páratlanul nagyszabású és káprázatosan fényűző volt: az ország igyekezett mindazt a díszt és pompát megadni Deáknak, amelyet ő életében mindig visszautasított.

Forrás: OSZK EPA - Vasárnapi Ujság

Alig egy hónappal azután, hogy a Pesti Napló elbúcsúzott elhunyt volt főszerkesztőjétől, báró Kemény Zsigmondtól, 1876. január 29-i szombati reggeli kiadásának címlapja újabb, az egész országot megrendítő gyászhírt közölt: „Deák Ferencz meghalt”. A kor legtekintélyesebb, legbefolyásosabb politikai hírlapja oly példának nevezte „hazánk édes atyját”, amelynek hasonmása nincs a magyar történetben: „Bölcseség, mely erőszakot nem ismert, hazafiság, mely nem ismert jutalmat. Ő volt a férfi, ki észszel és becsülettel fegyvertelenül, izgatás nélkül, törvényesen, engedelmességgel, egyformán hű királyhoz és hazához: legyőzte türelemmel s kitartással az idegen hódítók uralkodását, minden fortélyt s minden erőszakot s a német hódoltságból s szolgaságból népét kivezette a szabadságra. […] Hazánk integritása Deák Ferencz műve, alkotmányosságunkat általa birjuk, a jövőt számunkra ő biztositá, s kik mindent elveszténk véres csatákban, ő többet visszaszerzett békés uton.”

A szerkesztőségi cikkből is kiderül, hogy a korabeli közfelfogás természetesen az 1867-es kiegyezést – akkori szóval: kiegyenlítést – tartotta Deák főművének, melyben egyik legközelebbi munkatársa, egyben jó barátja a lapszerkesztő és publicista Kemény Zsigmond volt. Deák Ferenc híres húsvéti cikkének a Pesti Naplóban történt megjelenése után, 1865 áprilisában Jókai találóan írta róluk: „Ki most Magyarország legnagyobb embere? Deák Ferencz. Ki annak legbensőbb barátja? Kemény Zsigmond.” Érdekes, hogy a régi jó baráthoz kapcsolódik Deák egyik utolsó adomája, amelyet Eötvös Károly, a híres ügyvéd, író-újságíró, Deák-párti politikus örökített meg, amikor felkereste a már nagybeteg „öreg urat”, hogy meghívja a Pesti Napló negyedszázados évfordulójának ünneplésére:

„– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer úgy öt óra tájban, délután meglátogattam. Az asztal mellett ült s előtte két nagy rostélyos és két szelet borjúpecsenye s borosüveg.

– Mit csinálsz, Zsiga? – kérdeztem.

– Hát ozsonnázom. Az orvosok megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát így járok túl az eszükön.”

Végül Deák szomorúan hozzátette: „Nagy kár érte.”

Ez még nyilván Kemény Zsigmond elméjének elborulása előtt történt, aki utolsó éveit magányosan, elfeledetten a Kolozs vármegyei Pusztakamaráson töltötte, ott is temették el szűk családi körben. Özvegy és gyerek nem gyászolta, mert nem házasodott meg soha – ahogyan egyébként barátja, Deák Ferenc sem. A „haza bölcsét”, a „nemzet atyját” azonban az egész ország gyászolta, s február 3-án több tízezres tömeg kísérte utolsó útjára az Akadémiától a Kerepesi temetőbe, a főváros adományozta sírkápolnához. Az Akadémia oszlopcsarnokában felállított ravatalát, a gyászemelvényt, sőt a csarnok falát is elborították a virágok, babérkoszorúk, ciprusgallyak. A koporsón egyetlen fehér kaméliából fűzött koszorú volt, Erzsébet királyné tette oda saját kezével, s térdre ereszkedve imádkozott. (A jelenet az akkoriban Párizsban tartózkodó Zichy Mihály híres festményén látható.) A kívül felállított kandeláberek lábánál apró, olcsó gyertyák égtek, amelyekkel a szegény emberek búcsúztak az öreg úrtól. A törvényhozás mindkét háza mellett a vármegyék, városok, testületek, iskolák, nemzetiségek küldöttségei mind ott voltak az ország minden részéből. Három ezred katona tartotta fenn a rendet, s három katonazenekar játszotta a gyászindulót.

Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál – Zichy Mihály festménye

A gyászszertartás páratlanul nagyszabású és káprázatosan fényűző volt: az ország igyekezett mindazt a díszt és pompát megadni Deáknak, amelyet ő életében mindig visszautasított. Az Országgyűlés emléktörvényben (1876: III. tc.) örökítette meg „Deák Ferencznek a haza körül hosszú évek során át szerzett érdemeit”, továbbá kimondta, hogy a fővárosban országos adakozásból emeljenek méltó emléket az elhunytnak. A kiegyezés huszadik évfordulójára, 1887-re elkészült (nagy vitát kiváltó) szobor, amely Deákot ülve ábrázolja, ma is látható az MTA előtti téren.

A halála után nem sokkal a Franklin Társulat által kiadott emlékkönyv a róla szóló törvénycikk közlésével kezdődik, majd báró Podmaniczky Frigyes (akit Mikszáth Kálmán nevezett el „Budapest vőlegényének”, mert soha nem nősült meg, hanem hosszú életét a főváros építésének, fejlesztésének szentelte) 1876. március 24-i keltezésű nyílt levelével folytatódik. Kijelenti, hogy Deák Ferenc a szónoklat terén olyan volt, mint Mozart a zenében. „A ki hallotta őt szónokolni, a ki végighallgatta egymásból folyó érveléseit, tiszta, folyékony, egyszerű nyelvezetét, páratlan erejű, de minden sallangtól ment mondatait, olyannyira egyszerűnek és igaznak találta mind azt, hogy szinte meg volt győződve arról, hogy ő mind ezt épen ugy elmondhatta volna… De az igy gondolkozó azután, ha leült s beszédet irt – vagy nekikészült s beszédet mondott el, – belésűlt s csakhamar átlátta, hogy a Deák szónoklatával csak egy ember bir széles e hazában, s ez Deák Ferencz maga!”

A magát „haladásügyi napszámosnak” nevező Csengery Antal író, hírlapíró, lapszerkesztő, hosszú évekig Deák egyik legközelebbi munkatársa, az úgynevezett irodalmi Deák-párt fő irányítója a szeretve tisztelt államférfi elhunytának első évfordulóján az Akadémián elmondott emlékbeszédében szintén kiváló szónoknak, a nemzet legnagyobb jog- és államtudósának, kodifikátorának nevezte Deák Ferencet, akinek országgyűlési ülőhelye az volt híveinek, „a mi egykor a hellén népnek a jósszék, a melyhez mentek fontos ügyeikben tanácsot kérni fejedelem és nép; az volt nem egyszer, a mi a hajósnak, zivataros éjjelen, a kikötő világitó tornya”. Szász Károly tudós tanár és író (Dante Isteni színjátékának első teljes magyar fordítója), református lelkész, Deák-párti képviselő pedig így emlékezett: „Sokszor mondták politikai ellenfeleink, hogy mi rabszolgái vagyunk Deák szemeinek, hogy gondolkozni sem tudunk vagy nem merünk ellene, hogy ő közöttünk a szemhunyorító Zeusz”.

Deák, az államférfi, aligha lett volna képes oly sikerrel betölteni hivatását, ahogy betöltötte, ha Deák, az ember nem támogatja. E kettő együtt alkotja a valódi nagy embereket, kikben, mint pl. Washingtonban, nemcsak vezetőjét, de mintegy atyját tiszteli a nemzet, melyhez tartoznak. Deák megtestesítette magában a XIX. század magyar emberének tiszta, világos eszét, igazságosságát, törvénytiszteletét, szabadságszeretetét, hazafiságát.”

(Mikszáth Kálmán: Deák Ferencz emlékezete. Vasárnapi Ujság, Budapest, 1903. október 18.)

A vezéri tekintély, amit az 1850-es években, a bécsi udvar abszolutista kormányzásával szemben követett passzív nemzeti ellenállás élő szimbólumaként Deák megszerzett és a kiegyezés politikai-közjogi művének megalkotásával kiteljesített, nyilván több tényezőnek volt köszönhető. Kivételes jogérzéke, jogi, politikai és történelmi tárgyi tudása, kitűnő életismerete és lényeglátása lenyűgöző szónoki tehetséggel, meggyőző erővel párosult. De míg a reformkorban egyike volt a több kiváló, vezető politikusnak, 1848-49 után – Széchenyi, Kossuth és (egy időre) Eötvös eltávozása, Batthyány Lajos kivégzése, Wesselényi Miklós (Deák egyik legjobb barátja) halála következtében – a nemzet bizalmát és tiszteletét élvező államférfiak közül egyedül ő maradt a megalázott és megszomorított, rabságban sínylődő Magyarországon. Éppen azokban a vészterhes időkben vált – akaratán kívül – a nemzet vezérévé, melyekben az egyedül célravezető (reál)politikát a türelem, a szívós kitartás, a passzív ellenállás és a jövőbe vetett rendületlen bizalom jelentette. És amikor az európai politikai helyzet alakulása folytán a Habsburg Birodalom szorult helyzetbe került, az önkényuralomról lemondani kényszerülő Ferenc József magától értetődően fordult Deák Ferenchez, s végső soron kettejük (hosszú és bonyolult egyeztetések során kidolgozott) kompromisszuma vezetett az osztrák–magyar kiegyezéshez, a magyar alkotmány helyreállításához és Ferenc József legitim magyar királlyá koronázásához.

Ha Deák nagy volt, mint alkotó és békéltető államférfiú, úgy nagyságát nem annyira tudásának, inkább egyéni, emberi és erkölcsi értékeinek köszönhette. […] Minden cselekedetében a legnagyobb felelősségérzet irányítja. Szigorú erkölcsi felfogásában sem válik azonban rideggé, mert minden tettének rugója a valóban őszintén átérzett krisztusi emberszeretet. Ez ellen sem cselekedettel, sem mulasztással nem vétett. Embertársai iránt jóakaratú ember maradt mindig, minden körülményben. Ez a minden kiszámítottságtól ment, páratlanul természetes és meleg egyéniség volt a másik tényezője Deák nagy hatásának.”

(Horánszky Nándor: Deák Ferenc lelkialkata és befolyása politikai pályájára. Kairosz Kiadó, Budapest, 2003)

Ám a grandiózus politikai életmű talán nem emelte volna a kiegyezés alkotóját a „nemzet atyjává”, ha az nem párosul Deák emberi, erkölcsi nagyságával. Gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona emlékirata elején édesapja, Vörösmarty Mihály – Deák Ferenc sok barátja közül ő volt a legrégebbi és legbensőségesebb! – 1846-ban Wesselényi Miklóshoz írt levelét idézi: „Ilyen emberre szüksége van a világnak, nemcsak az országért, hanem azért is, hogy megtanuljuk, hogy az ember Isten képére van alkotva.” Egy másik szellem- és jellemóriás, Arany János – Deák hasonló lelkialkatú és észjárású igaz barátja – pedig ezt írta elhunyta után a „jó öreg úrról”: „És a hazafiság – ne lenne / Méltóbb erény mindannyinál: / Azt mondanám: nagyobb volt benne / Az ember a hazafinál.”

Alighanem elsőként e két költőzsenink fedezte és fedte fel a titkát annak, hogy az egész életében felebarátait és a közt önzetlenül és emberségesen szolgáló Deák Ferenc miért kapott szinte egyöntetű tiszteletet és szeretetet a nemzettől reformkori fellépésétől kezdve élete végéig – és azóta, másfél évszázad múltán is.

(Borítókép: A temetési menet a Kerepesi úton)