Tizenhárom nap

A világot is megrengette a forradalom szűk két hete.

Fotó: Ladóczki Balázs

A Bem téren már hatalmas tömeg volt, amikor megérkeztünk, a műegyetemisták vezette tüntetők korábban értek oda. Én a pesti egyetemistákkal (az ELTE és több főiskola hallgatói) érkeztem Bem apóhoz, alig fértünk el a tér Margit híd felőli sarkában. Több tízezren lehettünk. Már lógott a laktanya ablakából az első lyukas zászló, amelyből kivágták a Rákosi-címert. (Este már tömegesen megjelent ez a jelkép Budapest-szerte.) Felszabadult, ünnepi hangulat volt a téren. A lengyelek melletti szolidaritástüntetés már karakteresen a Rákosi-diktatúra felszámolása és az ország függetlensége érdekében tartott békés tömegmegmozdulássá vált. A diákok felolvasták a 16 pontot, amely többek között a szovjet csapatok kivonását, szabad választásokat, a sajtószabadságot és a nemzeti jelképek visszaállítását követelte. Ott volt számos neves magyar író, Tamási Árontól kezdve Illyés Gyulán át Déry Tiborig, néhány rögtönzött felszólalás hangzott el, Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot, Sinkovits Imre a Nemzeti dalt.

Fotó: Fortepan / Faragó György

 Talán éjfélig maradtunk volna, ha nem hangzik el a felszólítás: menjünk a Parlamenthez! Boldogan mentem volna, de féltem, a szüleim nagyon aggódhatnak miattam, hiszen nem volt telefonunk, nem szólhattam haza. Így hát felkéredzkedtem a Fő utcában egy teherautóra, amely éppen száguldott valami fontos ügyben, és elmentem vele a Körtérig. Amikor leszálltam, láttam, egy parkoló taxira fehér krétával felírták: kurva Gerő! Itt tudatosodott bennem, nagyon nagy dolgok történnek majd a következő napokban.

Később megtudtam, hatalmas tömeg követelte a Kossuth téren Nagy Imre miniszterelnökké kinevezését. (Nagy Imre nemzeti érzelmű, jobb érzésű és puhább irányvonalú kommunista volt, mint a hatalmat diktáló Rákosi–Farkas–Gerő-klikk. 1953 és 1955 között már kormányfőként bizonyságot tett erről, amikor többek között megszüntette a mezőgazdaság erőszakos szövetkezesítését, leállította a kitelepítéseket, bezáratta az internálótáborokat, megszüntette az egyházak üldözését.) Innen a tömeg egy része elment a Magyar Rádióhoz a Bródy Sándor utcába, hogy beolvassák a 16 pontot. Kérésüket megtagadták, és amikor nem tágítottak, könnygázzal és géppuskatűzzel válaszoltak. Itt folyt ki 1956-ban az első magyar vér a pesti utcára. A másik csoport a Dózsa György térre ment, és ledöntötték a Sztálin-szobrot. A katonaság és a rendőrség jelentős része átállt a felkelők oldalára, már éjfél előtt megnyíltak a fegyverraktárak. A forradalom leverésében a hatalom oldaláról csak az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) alakulatai, az ávósok vettek részt, ezért a Gerő Ernő vezette kommunista banda azonnal a Szovjetunió segítségét kérte a „rend helyreállítására”.

Szerda hajnalban szovjet harckocsik dübörögtek fővárosunk utcáin.

Barikádok épültek felszedett utcakövekből a Corvin köztől a Széna térig, egyetemisták, tizenéves kamaszok, gyári munkások, mérnökök, tanárok álltak a felrakott bazaltkockák mögé, teherautókkal szállították a fegyvereket a kérés nélkül is kinyitott raktárakból. Budapest felkelt és a vidék is villámgyorsan felébredt a következő napokban. Délben a tömegek nyomására, Moszkva jóváhagyásával, az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) Központi Vezetősége Nagy Imrét kinevezi miniszterelnöknek (a Minisztertanács elnökének). Reggel kilenc órakor gyülekezési és kijárási tilalmat, statáriumot hirdetettek ki. Harminclakásos, körfolyosós kelenföldi házunkban, a Bocskai úton, délelőtt tele voltak a gangok izgatott lakókkal, kíváncsiskodó gyerekekkel, akik az elmúlt 24 óra eseményeit tárgyalták. Persze nem csak a Kossuth rádiót hallgattuk, amely pár nappal később bevallotta, „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, hanem sokkal inkább a Szabad Európa Rádiót, Amerika Hangját és néha a BBC-t a 41-es és 49-es rövidhullámokon. (Ezeket a rendszer rádiós szakemberei zavarójelekkel tették szinte hallgathatatlanná, recsegett-ropogott az öreg Orion rádió, de nem adtuk fel.) Én leszaladtam a földszintre, láttam, ott beszélget két testi-lelki jóbarátom, Pisti és Zsoké (Zsolt). Édesanyám lelkemre kötötte, nehogy kimenjek a házból! Bólintottam, és ott sem voltam. Zsoké éppen mesélte, este ott volt a Rádiónál, felemelő és egyben borzalmas, megrázó volt. Mellette feküdt a kövezeten egy eszméletlen fiú, vállából folyt a vér. Szirénázó mentőautó fordult be a Múzeum körút felől, amikor odaért hozzájuk, az emberek megállították, és döbbenten látták, a gépkocsivezető fehér köpenye alól kilátszott az ávósok egyenruhájának jellegzetes kék nyakrésze. Kirángatták a „mentősöket”, és felháborodva látták, a kocsi tele van lőszerekkel! 
A 15 éves fiú nem várta meg, mit csinál a tömeg a katonákkal, lényegében menekülőre fogta, hazament gyalog.

A következő napokban, hárman barátaimmal, Zsokéék földszinti lakásának ablakán kimászva, engedély nélkül jártuk az utcákat. Először a közelünkben lévő Móricz Zsigmond körtérre merészkedtünk ki. A Bartók Béla úton a Lenke tér (ma Kosztolányi Dezső tér) irányából közelítettünk a tér felé. A Szabadság (később Bartók) mozi előtt borzadva láttam életem először halott embert. A villamossíneken feküdt összeégve, összezsugorodva, tank lánctalpa által szétnyomva. Nem messze tőle a tér felé utcakövekből felrakott barikád. Az egész téren szétszórva hevertek lőszerek, kilőtt golyók üres patronjai, mindenféle szemét, sőt még menekülés közben ottfelejtett fegyver is. Szörnyülködve néztük a kiégett kirakatokat, a golyószórók által ütött lyukakat a házfalakon, melyet több helyen tankágyú által vágott tátongó üreg váltott fel. Alig kezdtünk magunkhoz térni, a Fehérvári út felől egy magányos tank érkezett, éktelen zajt csapva lánctalpaival a kövezeten. Kétszer megkerülte a tér közepén álló „Gomba” nevű kerek földszintes épületet, ész nélkül lövöldözve körbe a házakra, majd ahogy jött, elszáguldott a Szabadság híd felé. Összenéztünk Pistivel és Zsokéval, jobbnak láttuk hazamenni, aznapra befejezni a felderítést.

Napokon át gyűjtöttük a szórólapokat, megvettünk minden újságot, hetilapot, mindent nyomtatott információt, ami abban az időszakban napvilágot látott. A röplapok sokszor az égből jöttek, kétfedelű egymotoros kis gépekről szórták le. Amikor meghallottuk a motorzúgást fentről, már rohantunk abba az irányba, nehogy lemaradjuk a várva várt információról. November másodikán olvastam először az Irodalmi Újságban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című fantasztikus, világirodalmi értékű versét. Tájékozott voltam valamennyi új és régi politikai párt programjáról. Lelkesítő cikkek, politikai esszék láttak napvilágot. Az Astoriánál vásároltunk kabáthajtókára kitűzhető Kossuth-címert, most is ott van az üvegezett könyvszekrényemben Széchenyi István „Politikai programm töredékek” című, 1847-ben kiadott könyve előtt, vagyis legféltettebb kincseim között. Szívet melengető látvány volt a nyitott pénzgyűjtő láda, melyben gyűltek a papírbankók az elesett hősök családtagjai számára. Mindenki csak betett, senki nem vett ki semmit, se éjjel, se nappal. Elzarándokoltunk az Akácfa utcába, hogy törjünk egy darabot a ledöntött Sztálin-szobor odavonszolt törzséből, keze, lába, feje már hiányzott. Csak kis darabra sikerült szert tennem, mert az emberek, mint földre esett vajas kenyéren a hangyák, úgy nyüzsögtek rajta, egymás kezéből kapkodták a kalapácsot. 

Nagyobb sikerrel jártam a Gellért-hegyen a szovjet katonával, az vékonyabb bronzból készült, talán puhább is volt, ott tenyérnyi darabot zsákmányoltam.

Október 28. és 30. között a forradalmi kormány követelésére kivonták a szovjet csapatokat a főváros területéről. Moszkva látszólag „megadta magát”, de 31-én már elkezdték tervezni az árulást, csapatokat vontak össze a magyar határ mentén, Kárpátalján. November elsején este 19 óra 53 perckor Nagy Imre miniszterelnök történelmi beszédet tartott parlamenti dolgozószobájában, melyet a rádió egyenesben közvetített:

Magyarország népe! A magyar nemzeti kormány a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. […] A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és a jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét! […] Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még talán soha…

Látszólag békés időszak következik november elseje és harmadika között, a szovjet csapatok ténylegesen elhagyták Budapestet, az országban derűs, bizakodó hangulat lett úrrá, mindenki készülődött a hétfői munkakezdésre és iskolába menetelre. Közben titokban hatalmas erősítést vontak be a szovjetek Magyarország területére a keleti határokon át, mintegy hatvanezer katonát és több ezer harckocsit. November 4-én, vasárnap hajnalban kegyetlen, kíméletlen rohammal megszállták Budapestet és az egész országot. Az egyik alakulat a hetes úton Székesfehérvár felől nyomult be a fővárosba, a Bocskai útról kanyarodtak a Bartók Bélára, onnan meg a Szabadság híd felé. Arra ébredtünk szüleimmel, hogy nyomjelző lövegek süvítenek az utcánkban, ijesztő fénycsíkot vonva maguk mögött. Édesanyám öcsémet megragadva lerohant az óvóhelyre, melyet még építész édesapám alakíttatott ki a világháborúban, mi ketten azonban fent maradtunk, mondván, mellékutcára néz harmadik emeleti lakásunk ablaka, ide nem lőnek be. Biztonság kedvéért azonban édesapám nagyméretű rajztábláját elhelyeztük a két ablakszárny közé. Természetesen egy szemet sem aludtunk, lestük a tűzijátékot a Bocskai úton. Bekapcsoltuk a Kossuth rádiót, ahonnan öt óra felé megszólalt a magyar kormányfő drámai hangja: 
 

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.

 Hamarosan azonban kénytelenek voltak az Országház épületéből jugoszláv nagykövetségre menekülni, ahonnan november 22-én aljas cselszövéssel elrabolva Romániába deportálták őket. Bár a szovjetek a nap folyamán hatalmas túlerejükkel gyakorlatilag elfoglalták a fővárost, megszállták az egész országot, november 4. és 11. között még heves harcok folytak Budapest egyes városrészeiben és számos vidéki városban. Kisebb összecsapások, szórványos gerillaharcok, szabotázsakciók azonban még november végéig, sőt december elejéig is előfordultak. November 4-én, a szovjet invázió napján, a Budapesti Katonai Parancsnokság szigorú kijárási tilalmat rendelt el, este 7 órától reggel 5 óráig tilos volt az utcán tartózkodni. Ezt csak november 22-én oldották fel.

Mi hatodikán merészkedtünk először az utcára. Kenyérért álltunk sorba a közeli Közért előtt. Az utcában halotti csend volt, autók nem jártak, csak nagy ritkán húzott el egy katonai jármű. Húsz-huszonöt didergő éhes ember állt az üzlet előtt. Egyszer csak orosz beszédet hallunk, a mellékutcából egy tucat szovjet katona jelenik meg, kettő ott marad a mi sarkunkon, többi továbbmegy, a következő sarkon megint kettő ott marad, és így mennek tovább, közben mikrohullámú adó-vevővel beszélnek egymással. Valamit, valakit keresnek vagy bekerítenek. Egy idő után szóba elegyedünk a közelünkben állókkal, kiderül, egyikük ungvári magyar sorkatona a szovjet egyenruhában. Kérdezzük, miért jöttek ellenünk? Azt mondja, hiszen a német fasiszták megtámadtak minket, segíteni jöttek. Hevesen magyarázzuk, itt a magyar nép ellen harcolnak! Egyre idegesebben vitatkozik, végül fülét befogva kiáltja rémült arccal: „nem igaz, nem igaz, nem akarom hallani!” Pár nap múlva a Fehérvári úti piacról hazatérők azt mesélik, a tér sarkán ült egy gyermekarcú orosz katona, sírva nézett maga elé, és oroszul nyöszörgött valamit kétségbeesetten. Nem mertek hozzá szólni, csak kérdőn és segítségre készen néztek rá. Röviden felpillantott, majd lemondóan legyintve ismét lehajtotta a fejét. Egyik nap átmerészkedtünk Pestre két barátommal, de elszámítottuk magunkat, későn ébredtünk fel, már majdnem hét óra volt, a kijárási tilalom kezdete. Lélekszakadva rohantunk át a Szabadság hídon, a Gellért téren ázsiai arcú géppisztolyos őrszemek néztek ránk hideg vizsgáló szemekkel, kegyetlennek tűnő merev arccal, a vér megfagyott az ereinkben a félelemtől. Szívünk hangosan vert, amikor végigfutottunk a Bartók Béla úton a Körtér felé, csak a mi lábaink csattogása hangzott a néptelen, csendes utcán. Soha nem felejtem azt az eszement futást. Az emléke még sokáig kísértett rossz álmaimban. Hazaérve, egymásra nézve adtunk hálát a Jóistennek.

A tanítás az iskolában november 19-én, hétfőn indult újra. A mi osztályunk, a II. D. terme a második emeleten, a folyósó végén helyezkedett el, az ablakok a Villányi út felé néztek. Csak az járt arra, akinek ott volt dolga. A többi ajtó ugyanis a díszterem erkélyeire nyílt. Nagy izgalommal meséltük egymásnak történelmi jelentőségű élményeinket. Már nem tudom, hányadik napon és kinek a javaslatára, néhányan összebeszéltünk, osztályunknak Október 23. nevet adunk. (Ez divat volt akkor, például Petőfi Sándor, vagy rossz esetben Ságvári Endre.) Egyikünk szerzett az iskolai szertárból piros színű úgy nevezett dekorpapírt, sablonnal kivágtuk a betűket, és kihelyeztük a feliratot az ajtó fölé. Tudtuk, bátor tett volt ez a forradalom és szabadságharc kegyetlenül véres leverése utáni hetekben, de arra gondoltunk, talán a magát arcátlanul forradalmi munkás-paraszt kormánynak nevező hatalom kénytelen lesz ezt eltűrni. Szeretett osztályfőnökünk, Laky Péter másként látta a helyzetet. (Negyven évvel később tudtam meg róla, hogy Antall József évfolyamtársa volt a piaristáknál.) Nem szólt semmit, remélte, a zsákutcában lévő terem feliratát nem veszik észre azonnal. A soron következő osztályfőnöki órán felolvasott egy részletet ’48-as honvéd szépapja naplójából, majd ezt többször megtette a következő napokban is minden matematika- vagy fizikaórájának végén. Értettük, hogy ez közvetett emlékezés legutóbbi szabadságharcunk hőseire, de nem tudtuk, hogy konkrét célja volt vele. A rá következő osztályfőnöki órán ugyanis felvetette az osztálynév kérdését. Azt mondta, egy ilyen dolgot csak demokratikus módon, többségi szavazással szabad eldönteni. Közölte, most van egy javaslat, ő mellé tesz egy másikat: Március 15. legyen a nevünk. A szavazás során 2-3 vokssal többségben voltak a ’48-as név hívei. A többieket hajtotta még a forradalmi hév. Gondolom, ezzel a névvel is a kerület „legreakciósabb” osztálya lehettünk (volna) a hatalom szemében. Laky Péter pedig bizonyságot tett, pedagógusi kvalitásai mellett kitűnő diplomáciai érzékkel is rendelkezik, nem kevésbé bátorsággal. Ha észreveszik a némán tüntető osztálynevet, börtönt kaphatott volna, mi meg jó esetben javítóintézeti nevelést. Érettségiig mindvégig szeretetre, tisztességre, hazaszeretetre tanított minket, kiegészítve szüleink hasonló gondoskodását. 1957. március 15-én, amely akkor „természetesen” nem volt hivatalos ünnepnap, a matematikaórát azzal kezdte, hogy rövid beszédben megemlékezett ’48-ról, egyértelmű utalásokkal az ’56-os hősökre is.

Mindannyiunkban felejthetetlenül mély nyomot hagyott az a tizenhárom nap, amely megrengette a keleti blokkot, sőt az egész világot is. Én például – bár a szülői házban is megkaptam már az alapokat világnézeti kérdésekben – ezért léptem politikusi pályára életem derekán.

Borítókép: A forradalom zászlaja egy budapesti megemlékezésen (Fotó: Ladóczki Balázs)