Bár 2001. szeptember 11. hivatalos verzióját nyíltan egyetlen európai vezető sem merte megcáfolni, de amikor a birodalom, mint utóbb kiderült, ócska hazugságokra alapozva megszállta Irakot, a német–francia tengely igen határozottan fellépett ezzel szemben. Chirac francia elnök és Schröder német kancellár nem akármilyen tudásról és bátorságról tanúbizonyságot téve jelezték, hogy e hazugságra épülő beavatkozás egyszerre jelent alig burkolt fenyegetést Európa, Oroszország és Kína számára, és mint precedens, durván rontja az eurázsiai együttműködés esélyeit.

2003-ból tehát még „papírunk van” arról, hogy Európa határozott öntudatos módon fogalmazta meg és képviselte önazonosságát. Amit, pontosabban, aminek hiányát amúgy helyesen jelzi a legújabb amerikai nemzetbiztonsági stratégia. Persze ha a mai amerikai birodalom valóban komolyan gondolná azt, hogy ő egy öntudatos, önazonosságát bátran vállaló Európát akar, akkor esetleg megtehetné, hogy elszámol azzal, hogy miért kellett megölnie azt a Herhausen nevű Deutsche Bank-elnököt 1989-ben, akinek a birodalomtól eléggé eltérő stratégiája volt Európa jövőjét illetően. Vagy, hogy miért hallgatta le a német kancellár és az orosz elnök „legintimebb” telefonbeszélgetéseit, mire kívánta felhasználni azok tartalmát és mit akart jelezni azzal, hogy azonnal ki is szivárogtatta a lehallgatás tényét. Hogy vajon a mai amerikai birodalom is osztja-e Victoria Nuland asszony „fuck the EU” mondatát 2014-ből, illetve miként viszonyul az akkor véghez vitt birodalmi puccs máig ható következményeihez. És végül, de nem utolsósorban osztja-e a lengyel külügyminiszter lelkendező bejegyzését, amikor „thank you America” felkiáltással üdvözölte az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantását. Ugyanis amikor most az EU katonai Schengent követel minden tagállamától, és nyíltan készül Oroszország legyőzésére és kifosztására egy világháború részeként, akkor az amerikai birodalom nemcsak Európától kellene hogy követelje önazonosságának nyílt és bátor vállalását, hanem saját magától is.

Akkor tudná ugyanis igazán hitelesen követelni Európától ezt az identitásvállalást, ha ő maga is vállalná, hogy ő sem azonos azzal az Amerikával, amely a fent említett Európát és az eurázsiai együttműködést cinikus gátlástalansággal lerombolta a gázvezeték felrobbantásával. Amíg ugyanis ez a „coming out” nem történik meg, addig nem alaptalan a gyanú, hogy az amerikai birodalom csupán taktikai okból „vált ketté”. Az egyik nagyon helyesen mond megsemmisítő ítéletet az új nemzetbiztonsági stratégiában Európáról a hisztérikus háborúpártiság, a migráció, a gender, a klímahisztéria és egyéb civilizációs öneltörléshez vezető okokat illetően. Míg közben a másik, Európába áttelepült birodalomrész most e háborús hisztériával, katonai Schengen követelésével „a háttérből”, az egész EU uralmi rendszert bábként használva löki az ellenkező irányba annak minden végzetes következményével együtt.

És bár taktikailag óriási vereség számára, hogy legalább is első nekifutásra nem sikerült elkoboznia az orosz vagyont, de arra mégis csak rá tudta venni az EU-tagországok döntő többségét, hogy gigaméretű közös hitellel végtelenített pénzhatalmi „futószalagként” üzemeltesse földrészünket.

Az orosz–ukránnak látszó háború mögött tehát a kettévált amerikai birodalom csatája zajlik, és ahogy ez kinéz, „nem ez a harc lesz a végső”.

A szerző közgazdász