Lezsák Sándor éppen elkezdte beszámolóját a vidék hangulatáról, amikor szélesre nyílt az ajtó az ellenzéki párt Ó utcai barakképületében, és belépett rajta Csurka István teljes életnagyságában, baljában degeszre tömött aktatáskával. Nagy vehemenciával sietett a helyére, táskáját diszkoszvető mozdulattal az asztalra lendítette, vigyázva közben, nehogy valakiben vagy valamiben kárt tegyen. Elnézést kért a (szokásos) késésért, és figyelemmel hallgatni kezdte a hangulatjelentést.
Lezsák Sándor ecsetelte, hogy információi szerint az embereknek vidéken nincs nagy kedvük szavazni menni, el vannak foglalva napi gondjaikkal és munkájukkal, telítettek már a politikával. Erre felcsillant Csurka István szeme, finoman az asztalra csapott, és így szólt jellegzetes erős orgánumán, nagyon határozott hangon: „Akkor eljött az ideje, hogy a szadeszt (SZDSZ, vagyis a Szabad Demokraták Szövetsége) lesöpörjük a politikai porondról! A népszavazás bojkottjára hívjuk fel a lakosságot, érvénytelen lesz a szavazás, azt fogja hinni mindenki, ránk hallgattak az emberek.” A Magyar Demokrata Fórum (MDF) elnökségi tagjainak többsége nagy lelkesedéssel állt a javaslat mellé.
Forradalmi hangulat keletkezett a teremben, csak az elnök, Antall József maradt szótlan. Mindig mellette ültem, hogy ha valami kérdése vagy kérése van, rendelkezésére álljak. (Az MDF hivatalvezetője voltam.) Félig felém fordult, keze fejét szokásához híven szája elé emelte, hogy csak én halljam:
„Ez akkora szamárság, hogy a hajam égnek áll. Ezt nem lenne szabad megtenni, ez képtelenség a demokrácia megteremtésének hajnalán. De ha én most ellentmondok, biztosan leszavaznak az alapító atyák. Inkább hallgatok.”
Nem emlékszem arra, hogy Antall hozzászólt-e a kérdéshez. Ha igen, akkor az csak valami rövid elhatárolódás lehetett. Döntés született arról is, hogy ezt azonnal be kell jelenteni a televízióban. Nem tudom már, ki, talán Lezsák Sándor – akinek jó érzéke volt kínos helyzetek feloldásához, talán érezte is, a bojkott nem túl szerencsés ötlet – javasolta, ne az elnök menjen be a Szabadság térre. Senki nem jelentkezett. Feszült csend után, nagyot sóhajtva, fejét hátraszegve szólalt meg Csengey Dénes: „Majd én bemegyek.” Érezte talán, hogy ez népszerűtlen feladat lehet, de ő mindig önfeláldozó volt. Később sokan azt hitték, ő találta ki ezt a szerencsétlen lépést. Olyan ember (Csurka István) javasolta azonban, akinek sok jó gondolata és meglátása volt, de voltak nagy tévedései is. Ez az utóbbiak közé tartozott.
