Az Egyesült Államok első világháborús szerepe még úgy-ahogy elfogadható a hagyományos hatalmi politikai játszmák és érdekérvényesítések tükrében. A múlt század harmincas éveitől kezdve azonban a felelőssége is megnőtt, és nem dönthetett (volna) csak saját érdekei szerint. Bizonyos felelősség terheli, amiért – nyugat-európai szövetségeseinek tehetetlenségét látva – nem állította meg időben Hitlert. A második világháborúba is csak késlekedve lépett be katonai téren, bár hatalmas fegyver- és élelmiszer-szállításai – főleg a Szovjetunió­nak – nagy segítséget jelentettek.

(Ne felejtsük el, hogy ezt a magyar Teller Ede tanácsolta neki!) Lehetővé tették ezáltal, hogy a közép- és kelet-európai népek visszanyerjék szabadságukat és kezükbe vegyék sorsuk irányítását.

A kilencvenes években Nyugat-Európa (megint) tehetetlenül nézte a balkáni háborúkat, nem értette meg az idők szavát. Ismét Amerika lépett: először Horvátországnak nyújtott titokban logisztikai és egyéb támogatást a szerb agresszióval szemben, majd a daytoni béke tető alá hozásával megállította a vérontást Bosznia-Hercegovinában. Sajnos politikai megoldást nem tudott vagy nem is akart, esetleg nem mert elérni. A transzatlanti térség vezető politikusai sok keserű történelmi tapasztalat után sem hajlandók belátni, hogy ami nem akar összetartozni, azt hosszabb távon erőszakkal sem lehet egyben tartani. Élő példa erre ma a sokmilliós orosz kisebbség brutális elnyomása miatt évek óta háborúban álló Ukrajna. Végül 2008-ban a további vérontás és tömeges exodus elkerülése érdekében Koszovó függetlenségének támogatásával elismerték az albánok önrendelkezési jogát.

Ugyanakkor Európán kívül többnyire sikertelen vállalkozásaik voltak. Vietnámtól kezdve Irakon át az arab tavaszig lehetne sorolni a példákat. Ha tisztán jó szándékot és segítőkészséget feltételezünk, elvonatkoztatunk a katonapolitikai szempontoktól és az energiapiaci megfontolásoktól, akkor a sikertelenség okát abban találjuk, hogy nincsenek tekintettel, nem veszik figyelembe a kulturális, vallási, történelmi különbségeket. A nyugati típusú demokráciát nem lehet (kényszerrel) exportálni olyan országokba, ahol évezredek óta más szokások, hagyományok szerint élnek az emberek. Ezt a tényt igazolja az úgynevezett multikulturalizmus csődje Európában. Ez okozza a legnagyobb gondot napjaink migrációs problémáinak kezelésénél is.

Összegezve megállapítható, hogy az elmúlt száz esztendőben – a még folyamatban lévő orosz–ukrán háború kivételével, amelyben szerepvállalása finoman szólva nem pozitív – az Egyesült Államok döntött el minden fontos konfliktust és háborús helyzetet Európában. Ez a tény is igazolja a transzatlanti együttműködés létjogosultságát. Ma már az is nyilvánvaló, hogy ez a térség csak együttesen lehet versenyképes a világgazdaságban, csak szoros kooperációban rivalizálhat Kínával és más feltörekvő térségekkel, csak jól működő közösségként nézhet szembe a nemzetközi terrorizmussal és a nem kívánt migrációval.

A szövetséget gyengíti minden lépés az Egyesült Államok részéről, amelynek során igyekszik rákényszeríteni akaratát a partnerországokra. Különösen károsak azok a lépések, amelyekkel saját (önző) gazdasági érdekeit mondvacsinált ürügyekkel, kettős mércét alkalmazva igyekszik érvényesíteni. Természetes ugyanakkor, hogy mint vezető gazdasági és katonai hatalom, akaratának, elképzeléseinek érvényt kíván szerezni. Ezt azonban a közös cél és a töretlen jó együttműködés érdekében a demokratikus alapelvek betartásával kell végrehajtani. 

A kultúrák jelenlegi és jövőbeli harca, vallásháborúk, szegények és gazdagok ellentéte, Észak és Dél ellentmondásai, amelyek mind világméretű háborúkhoz vezethetnek, rákényszerítheti ezt az európai kultúrával rendelkező, többé-kevésbé közös történelmi hátterű, azonos vallási gyökerű térséget a szoros, szövetségi jellegű együttműködésre. Ez az azonos értékrenden és kultúrán alapuló érdekszövetség képes lenne a világ többi részére az élet minden területén pozitív hatást gyakorolni, természetesen kizárólag a fenti alapelvek szigorú betartásával. Valószínűleg még ez sem lenne biztos és mindenható megoldás, de legalább esélyt adna az emberiségnek. Az ellenkező eset, vagyis a jelenlegi helyzet („világrend”) fenntartása ugyanis a biztos pusztulást eredményezi. A világ további történelmi útjának megválasztásában az Egyesült Államoknak, térségünk vezető hatalmának óriási felelőssége van.

A fent ábrázolt jövőkép megvalósulásához a 2024-es esztendő, a választások éve jó alapot nyújthat. Republikánus párti győzelem Washingtonban, Trumppal, a szuverenitáspárti erők térnyerése Brüsszelben új korszak kezdetét jelentené. Ehhez kérjük a választópolgárok bölcsességét!

A szerző a Magyar Atlanti Tanács elnöke

Borítókép: Donald Trump volt elnök idén is ringbe száll az elnökségért (Fotó: AFP)