Az ad „jogot” határozott és bizonyítható állításaim közzétételéhez, hogy 16 évesen szó szerint átéltem azt a felejthetetlen, felemelő 13 napot és a következő tragikus hónapokat. Október 23-án másodikos gimnazistaként ott vonultam a Madách tértől egészen a Bem-szoborig az egyetemisták által indított, de spontán tömeggé duzzadt tüntetőkkel. ’48-as dalokat énekeltünk és szabad Magyarországot követelő jelszavakat kiabáltunk. Az ablakokból véges-végig integettek az emberek, néhol magyar nemzeti zászlókat lengettek. Kiabáltuk, aki magyar, velünk tart, és sokan voltak, akik követték a felhívásunkat. A Rádióhoz már nem mentem el, féltem szüleim haragjától, hiszen nem kaptam engedélyt esti kimaradásra.

De ezt követően, tiltásuk ellenére mindennap kiszöktem a házból, ott voltam számos fontos eseménynél. Fegyver nem volt a kezemben, de törtem a ledöntött Sztálin-szoborból és a Gellért-hegyi szovjet katonából, összegyűjtöttem minden lehetséges újságot és röplapot, félve futottam haza barátaimmal a kijárási tilalom első perceiben a géppisztolyos megszálló szovjet katonák félelmetes tekintetétől kísérve. 

Pilhál Györgynek abban igaza van, hogy a forradalom nem Nagy Imréről szólt. A forradalom hosszú hónapok alatt érlelődött, elsősorban irodalmi körökben és egyetemi klubokban. És amikor október 23-án a szabadság szelleme végleg kiszabadult a palackból, futótűzként terjedt el az egész országban. A kezdeti szakaszban ő budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom számkivetettjeként. Persze nyilván hallotta a külvilág fejleményeit, de nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Őt nem az „ikonhiányban szenvedő baloldal találta meg”, hanem 23-án este a Kossuth téren követelte a felkelő tömeg: „Nagy Imrét a kormányba!” Gerő és bandája ijedtében, rémületében eleget tett a követelésnek. 

Kezdetben Nagy csak sodródott az eseményekkel, fokozatosan vált Saulusból Paulusszá, de villámgyorsan ment végig a damaszkuszi úton. A forradalmat követő szabadságharc viszont már meghatáro­zóan Nagy Imréről szólt. 

Nagy Imre valóban kommunista volt, ilyen irányú meggyőződését haláláig megtartotta. De ő lelke mélyén nem XX. századi lenini-sztálini kommunista volt, hanem sokkal inkább XIX. századi marxista. Mindezt bizonyítja első miniszterelnöksége 1953 és 1955 között. Érdemes végigfutni egyoldalúan elítélt hazai politikai pályafutásán, terjedelmi okokból csak a legfontosabbakat említve. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. már­cius 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló 600/1945. számú miniszteri rendelettervezetet, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet”. (Nagy Imre szegényparaszti családból származott.) A Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az előterjesztést. 1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. már­cius 18-án mondott le erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése többször is bírálta.

1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, amelyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés azonban ezt az ellenvéleményt elutasította. 1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival, amelynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták. Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt, szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. Július 26-án, három héttel később, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat és feloldotta a kitelepítéseket. Könnyítette a parasztság terheit, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést. Szabadon engedte a Rákosi által bebörtönzött kommunistákat, közöttük Kádár Jánost (!). Türelmet hirdetett vallási kérdésekben, ennek során tárgyalt a legmagasabb egyházi vezetőkkel.

ezzel legitimálta a forradalom koalíciós kormányát, ezzel vált hivatkozási alappá a magyar ügy a következő években az egész világban. Történelmi szolgálatot tett a magyar nemzetnek.

Pilhál György cikkével az a baj, hogy csak a negatívumokat sorolja fel 1956 miniszterelnökéről, a pozitívumokról szót sem ejt. Pedig az emlékezésnek erről kellene szólni. Történelmi hőseinkről – akár ezeréves távlatokban is – számos negatívumot lehetne felsorolni, de ezekről leginkább csak történészeink tudnak és a tudományos igényű történelmi könyvek szólnak. Nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra, a nemzetet és hazánkat előre vivő eseményekre, valamint személyiségekre kell tisztelettel és hálával emlékezni.

A szerző nemzetpolitikai szakértő

*

Harcolni a pesti srácok és a bátor vidék harcolt

Nagy Imre „lejáratásáról, mocskolásáról” szólna a cikkem? Talán az „lejáratás, mocskolás”, hogy a rendszerváltás óta nyakló nélkül magasztalt Nagy Imréről, a „forradalom miniszterelnökéről” azt is leírtam – le mertem írni –, hogy már orosz hadifogsága alatt,

És akkor azt még kihagytam, hogy a felkelés első napjaiban – mint Horváth Miklós történész írja –: „elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében (amelyeknek nagyjából 220 ártatlan személy esett áldozatául).” Meg arra sem tértem ki, hogy Vologya fedőnéven NKVD-s besúgó is volt, aki 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot. Magától jelentkezett a rettegett terrorszervezetbe. Vlagyimir Krjucskov KGB-igazgató szerint „Nagy Imre felelős volt többtucatnyi, sőt talán több száz elvtársának a harmincas és negyvenes években történt száműzetéséért, bebörtönzéséért és kivégzéséért”. Több, saját kézzel írt jelentése is megvan – három listájával összesen 203 elvtársának az életét sodorta veszélybe, akik közül számtalan embert kivégeztek, eltüntettek, megnyomorítottak. NKVD-s önéletrajzában barátairól, rokonairól, szomszédjairól is jelentett. Arról sem ejtettem szót, hogy Nagy Imre Sztálin és Berija kedvence volt, nem véletlen, hogy még Rákosi is tartott tőle.

Harcolni a pesti srácok és a bátor vidék harcolt – de őróluk valahogy alig esik szó az 1956-ról szóló cikkekben. Innen írásom címe is: „Nem Nagy Imréről szólt”.

Az valóban fölemelő, hogy Nagy Imre nem kért kegyelmet a bíróságtól. Tehetném hozzá, szegény jól ismerte a bolsevik gyakorlatot: nincs kegyelem.

Csóti György azt javasolja, nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra kell emlékezni. Az sem árt, ha az igazra is.

PILHÁL GYÖRGY

Borítókép: Nagy Imre magyar kommunista politikus, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnöke (Forrás: Wikipédia)