Nagy Imréről az igazat!

A Magyar Nemzet október 21-i számának vezércikke, melyet Pilhál György írt, azonnal a billentyűzet elé ültetett. (A szerző figyelemre méltó írásait mindig nagy érdeklődéssel olvasom.) A magyar írástudó-társadalomban már korábban elindult folyamat tetőpontjáról van szó, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik mártírjának, Nagy Imrének lejáratásáról, hogy ne mondjam, mocskolásáról.

További Vélemény híreink

Nem Nagy Imréről szólt

Az ad „jogot” határozott és bizonyítható állításaim közzétételéhez, hogy 16 évesen szó szerint átéltem azt a felejthetetlen, felemelő 13 napot és a következő tragikus hónapokat. Október 23-án másodikos gimnazistaként ott vonultam a Madách tértől egészen a Bem-szoborig az egyetemisták által indított, de spontán tömeggé duzzadt tüntetőkkel. ’48-as dalokat énekeltünk és szabad Magyarországot követelő jelszavakat kiabáltunk. Az ablakokból véges-végig integettek az emberek, néhol magyar nemzeti zászlókat lengettek. Kiabáltuk, aki magyar, velünk tart, és sokan voltak, akik követték a felhívásunkat. A Rádióhoz már nem mentem el, féltem szüleim haragjától, hiszen nem kaptam engedélyt esti kimaradásra.

De ezt követően, tiltásuk ellenére mindennap kiszöktem a házból, ott voltam számos fontos eseménynél. Fegyver nem volt a kezemben, de törtem a ledöntött Sztálin-szoborból és a Gellért-hegyi szovjet katonából, összegyűjtöttem minden lehetséges újságot és röplapot, félve futottam haza barátaimmal a kijárási tilalom első perceiben a géppisztolyos megszálló szovjet katonák félelmetes tekintetétől kísérve.

Hallottam Nagy Imre szavát a rádióban, amikor kihirdette hazánk semlegességét az ENSZ és a nagyhatalmak védelmét kérve, és amikor november negyedikének vérfagyasztó ködös reggelén a Szabad Kossuth Rádióban közölte az ország népével és a világ közvéleményével: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak!”

Pilhál Györgynek abban igaza van, hogy a forradalom nem Nagy Imréről szólt. A forradalom hosszú hónapok alatt érlelődött, elsősorban irodalmi körökben és egyetemi klubokban. És amikor október 23-án a szabadság szelleme végleg kiszabadult a palackból, futótűzként terjedt el az egész országban. A kezdeti szakaszban ő budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom számkivetettjeként. Persze nyilván hallotta a külvilág fejleményeit, de nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Őt nem az „ikonhiányban szenvedő baloldal találta meg”, hanem 23-án este a Kossuth téren követelte a felkelő tömeg: „Nagy Imrét a kormányba!” Gerő és bandája ijedtében, rémületében eleget tett a követelésnek.

Kezdetben Nagy csak sodródott az eseményekkel, fokozatosan vált Saulusból Paulusszá, de villámgyorsan ment végig a damaszkuszi úton. A forradalmat követő szabadságharc viszont már meghatározóan Nagy Imréről szólt.

A népakarat hatására november elsején kimondta a Varsói Szerződés egyoldalú felmondását, kinyilvánította Magyarország semlegességét. Innen már egyenes út vezetett az ország teljes megszállásáig, a szabadságharc kialakulásáig. Ettől kezdve vált Nagy Imre nemzeti hőssé, 1956 mártír miniszterelnökévé.

Nagy Imre valóban kommunista volt, ilyen irányú meggyőződését haláláig megtartotta. De ő lelke mélyén nem XX. századi lenini-sztálini kommunista volt, hanem sokkal inkább XIX. századi marxista. Mindezt bizonyítja első miniszterelnöksége 1953 és 1955 között. Érdemes végigfutni egyoldalúan elítélt hazai politikai pályafutásán, terjedelmi okokból csak a legfontosabbakat említve. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. március 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló 600/1945. számú miniszteri rendelettervezetet, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet”. (Nagy Imre szegényparaszti családból származott.) A Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az előterjesztést. 1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. március 18-án mondott le erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése többször is bírálta.

1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, amelyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés azonban ezt az ellenvéleményt elutasította. 1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival, amelynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták. Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt, szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki. Július 26-án, három héttel később, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat és feloldotta a kitelepítéseket. Könnyítette a parasztság terheit, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést. Szabadon engedte a Rákosi által bebörtönzött kommunistákat, közöttük Kádár Jánost (!). Türelmet hirdetett vallási kérdésekben, ennek során tárgyalt a legmagasabb egyházi vezetőkkel.

Mindig nemzeti érzelmű volt, de csak élete végén ébredt rá, hogy rossz úton járt. Ezt a felismerést már élete árán sem adta fel. Kádár felajánlotta neki, ha beismeri bűnösségét, nemcsak kegyelmet kap, de magas politikai vagy társadalmi tisztséget is. De ő nem vallotta magát bűnösnek, nem kért kegyelmet, a halált választotta. Ettől vált mártírrá,

ezzel legitimálta a forradalom koalíciós kormányát, ezzel vált hivatkozási alappá a magyar ügy a következő években az egész világban. Történelmi szolgálatot tett a magyar nemzetnek.

Pilhál György cikkével az a baj, hogy csak a negatívumokat sorolja fel 1956 miniszterelnökéről, a pozitívumokról szót sem ejt. Pedig az emlékezésnek erről kellene szólni. Történelmi hőseinkről – akár ezeréves távlatokban is – számos negatívumot lehetne felsorolni, de ezekről leginkább csak történészeink tudnak és a tudományos igényű történelmi könyvek szólnak. Nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra, a nemzetet és hazánkat előre vivő eseményekre, valamint személyiségekre kell tisztelettel és hálával emlékezni.

A szerző nemzetpolitikai szakértő

Harcolni a pesti srácok és a bátor vidék harcolt

Nagy Imre „lejáratásáról, mocskolásáról” szólna a cikkem? Talán az „lejáratás, mocskolás”, hogy a rendszerváltás óta nyakló nélkül magasztalt Nagy Imréről, a „forradalom miniszterelnökéről” azt is leírtam – le mertem írni –, hogy már orosz hadifogsága alatt,

1918-ban kommunistának állt, csatlakozott a Vörös Gárdához, részt vett a hírhedt Cseka kiképzésén, és úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte? Vagy hogy a legvadabb Rákosi-időkben ő irányította a hírhedt begyűjtési, padlássöprő tárcát, Sztálin halála után pedig könnyfakasztó parlamenti beszédben méltatta a diktátort? Ezek tények.

És akkor azt még kihagytam, hogy a felkelés első napjaiban – mint Horváth Miklós történész írja –: „elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében (amelyeknek nagyjából 220 ártatlan személy esett áldozatául).” Meg arra sem tértem ki, hogy Vologya fedőnéven NKVD-s besúgó is volt, aki 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot. Magától jelentkezett a rettegett terrorszervezetbe. Vlagyimir Krjucskov KGB-igazgató szerint „Nagy Imre felelős volt többtucatnyi, sőt talán több száz elvtársának a harmincas és negyvenes években történt száműzetéséért, bebörtönzéséért és kivégzéséért”. Több, saját kézzel írt jelentése is megvan – három listájával összesen 203 elvtársának az életét sodorta veszélybe, akik közül számtalan embert kivégeztek, eltüntettek, megnyomorítottak. NKVD-s önéletrajzában barátairól, rokonairól, szomszédjairól is jelentett. Arról sem ejtettem szót, hogy Nagy Imre Sztálin és Berija kedvence volt, nem véletlen, hogy még Rákosi is tartott tőle.

Csóti György hallotta Nagy Imre drámai szavait a rádióban: „Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”

Ez fölemelően hangzott, de tényleg harcban álltak a csapatok? Dehogy álltak, nem is kaptak ilyen parancsot. Már csak azért sem, mert a kormány nem volt a helyén, Nagy Imrével az élen azonnal a jugoszláv nagykövetségre menekült. Olyan „kiválóságok” társaságában, mint például Lukács György egykori népbiztos, aki a ’19-es kommün során megtizedelte a saját katonáit, vagy az egykori Mussolini-hívő Vásárhelyi Miklós, későbbi SZDSZ-alapító.

Harcolni a pesti srácok és a bátor vidék harcolt – de őróluk valahogy alig esik szó az 1956-ról szóló cikkekben. Innen írásom címe is: „Nem Nagy Imréről szólt”.

Az valóban fölemelő, hogy Nagy Imre nem kért kegyelmet a bíróságtól. Tehetném hozzá, szegény jól ismerte a bolsevik gyakorlatot: nincs kegyelem.

Csóti György azt javasolja, nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra kell emlékezni. Az sem árt, ha az igazra is.

PILHÁL GYÖRGY

Borítókép: Nagy Imre magyar kommunista politikus, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnöke (Forrás: Wikipédia)