Nagy Imre fékezni akarta a megindult tömeget, ő továbbra is kommunizmust akart, csak kicsit „reformeresebben”. Valahogy úgy, ahogyan a rendszerváltás után a Szabad Demokraták Szövetsége… Aligha véletlen. Egy brancs.
Ugyan mit is várhattunk volna 1956 őszén attól a Nagy Imrétől, aki már orosz hadifogsága alatt, 1918-ban kommunistának állt, csatlakozott a Vörös Gárdához, sőt részt vett a hírhedt Cseka kiképzésén?
Úgy érkezett vissza Magyarországra a második világháború végén, hogy addigi életének kétharmadát a Szovjetunióban töltötte. Aztán a legvadabb Rákosi-időkben ő irányította a hírhedt begyűjtési, „padlássöprő” tárcát, Sztálin halála után pedig könnyfakasztó parlamenti beszédben méltatta a diktátor a munkásságát.
Ne szépítsük, Nagy Imre ízig-vérig kommunista volt.
1956-ban épp az ilyenek ellen kelt fel az ország – aztán mégis őt találta meg (ahogyan a rendszerváltáskor is) az ikonhiányban szenvedő baloldal.
Évtizedek szaladtak el, az „ellenforradalomból” idővel jámbor hangzású „sajnálatos októberi események” lett, majd – kissé váratlanul – népfelkelés… Azután jött a sajátos rendszerváltás, sok furcsa, elmaszatolt év; és amíg az ember a történelem következetességén merengett, a revolúció ötvenedik évfordulójához érkeztünk, amely aztán újra felébresztett mindnyájunkat: lám, milyen fontos nap lehetett az az októberi… Fél évszázaddal a forradalom után egy gyalázatos miniszterelnök Budapest szívében agyba-főbe verette rendőreivel a megemlékezőket. Éppen azon a napon.
Üzenet volt ez a túloldalról: nem adták fel.
Furcsa kettősséget hordoz 1956 októbere. Egyszerre vagyunk a Bem-szobornál mosolygó, bizakodó kopott-büszke tüntető, s egyszerre utcakövön elvérző pesti srác, kezében a lyukas lobogó.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!