Ahogy szaladnak az évek, az ember azt veszi észre, hogy 1956 ünnepe egyre messzebb kerül a forradalomtól. A szónokok és a vezércikkírók, de maguk az ünneplők is mind kevesebb szót ejtenek magáról az eseményről – annál többet a „napi áthallásokról”. Ez még érthető is lehetne, ha a hatvanhét éve történtek részleteit pontosan ismernénk, üzenetét, jelentőségét kiveséztük volna, s már nemzeti közmegegyezés rögzítené, hogy 1956 mérföldkövét hová helyezzük a nemzet krónikájában.
De hol vagyunk még ettől!
Ötvenhat emlékezetét nem az akkor élők igazolására kell fényben tartani – a szellemét kell a magasba emelnünk.
Azt a közösségbe tömörítő szabadságvágyat, amit a kommunizmus váltott ki egy borzalmas évtized után. Nem akadt idehaza társadalmi réteg, amely ne szenvedte volna meg a háború után a vörös világ ámokfutását.
A Horthy-kor megbélyegzettjei mellett az új rend „birtokosai”, a munkások és a földből élők is megtapasztalhatták, mekkora béklyót kaphat a szó, a gondolat… Még a Magyar Dolgozók Pártja nevezetű kommunista bűnszervezet vezetésében is szokatlan mozgolódás kezdődött. A hatalom gátlástalansága – minden igyekezet, terror, besúgás ellenére (vagy éppen azért) – egyfajta egységet teremtett a lakosságban. Hiszen ekkorra már alig akadt a hazában hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna el a vörös ámokfutást.
Az ország ráeszmélt, milyen a bolsevizmus igazi arca. Az ötvenes évek közepére már a bigott kommunisták is csengőfrászban éjszakáztak.
1956. október 23-án egymásra talált a kijátszott, megtévesztett nemzet. Az első nap legemlékezetesebb pillanatait ki ne ismerné: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, boldog felvonulók a Margit hídon, nagygyűlések szerte vidéken, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, az első fegyverropogás a rádiónál, orosz tankok, ÁVH, ledöntött Sztálin-szobor…
Nagyot ugrunk. A nyolcvanas évek végén a formálódó magyar ellenzék csupán abban volt egységes, hogy az ellenforradalmi megtorlást irányító Kádár Jánosnak mennie kell. De hogy ki legyen a „hívó szó”, a kivégzett miniszterelnök vagy a barikádokon végsőkig küzdő pesti srác, ott már éles volt a törés.
A „reformkommunisták” és a harsány új erő, az SZDSZ a mártír Nagy Imrében találta meg a példaképét.A katartikus élménynek szánt újratemetési ceremónia 1989. június 16-án a kommunisták hatalmának folyamatosságát üzente.
A forradalom első szabad megemlékezésén már egymást érték a hajdani miniszterelnököt dicsőítő beszédek, hozsannázó újságcikkek. Ami csak 1956-hoz köthető, az mind Nagy Imrét jelentette… Szinte már nem is csodálkoztunk, hogy Horn Gyula kormányfő Nagy Erzsébettel együtt koszorúzta meg Nagy Imre sírját. A pufajkás a mártír miniszterelnök lányával… (Évekkel később Gyurcsány Ferenc még „beszélt” is Nagy Imrével: „Mondd, Imre, te mit tennél?”)
Pedig számos történész már akkor figyelmeztetett: azért óvatosan Nagy Imrével!
Azon döbbenek meg, hogy itt most minden Nagy Imre körül forog, minden róla szól, mintha ő csinálta volna a forradalmat – nyilatkozta az emigrációból hazatért Pongrátz Gergely, a Corvin közi felkelők parancsnoka 1990-ben. – Egész másképpen volt. A forradalmat az egyszerű emberek kezdték, a szabadságharcot pedig a fiatalság vívta, a pesti srácok és a bátor vidék. 1956 a legkevésbé sem Nagy Imréről szólt. Hogy ő volt »a forradalom miniszterelnöke«? Ugyan! Csupán miniszterelnök volt a forradalom idején. A kettő nem ugyanaz. Éppen ő volt kéznél október huszonharmadikán, meg hát ő volt a »jó kommunista«, hiszen őt Rákosi is, Gerő is utálta. Ha Nagy Imre életét nem keresztezte volna a forradalom, már nem is emlékeznénk rá.
