Véleményem szerint a demokrácia legmagasabb területi és szervezettségi foka a nemzetállam; ennél alacsonyabb, tehát regionális és lokális szinten is működőképes, ám a nemzetállamok feletti szinteken irrelevánssá válik. Mindez azonban szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy a nemzetállamok felett, tehát globális szinten létrejöhet-e belátható időn belül egy olyan intézményrendszer, amely valóságos, nemzetközösség feletti, ám kellően szervezett társadalmi közösséget képes összetartani. Ha utóbbi lehetséges lenne, akkor persze a globális demokrácia is elképzelhető lenne. De így van-e?

Először is kétségtelen, hogy a nemzetállamok mint társadalmi közösségek csak a XVIII–XIX. században jöttek létre, ez azonban nem jelenti azt, hogy múló, átmeneti jelenségek volnának. Amíg a törzsi-családi közösségek vérségi alapon tartottak össze, a vallás pedig a hit alapján teremtett közösségeket, addig a nemzet tagjai vértől és vallástól függetlenül társakat, honpolgárokat látnak egymásban. A nemzet komplex fogalom, jelentős szerepet játszik benne az etnikai összetartozás és a közös nyelv, a közös múlt, de mindezt mintegy összefogja és megjeleníti a közös területhez tartozás tudata, a hazatudat, amelyet egységes területi közigazgatás rögzít, s a folyamat végén megjelenik a nemzetállam, amely mintegy szimbolizálja és megtestesíti a nemzetközösséget.

egymásra tekintettel, illetve a területi alapon létrejött államot elfogadják olyan, maguk fölé emelt hatóságnak, amely a közösség érdekeit képviseli kifelé, s amelynek a döntéseit és határozatait magukra nézve kötelező érvényűnek fogadják el. Ebben az értelemben a nemzetállam a legmagasabb fejlettségű társadalmi organizmus, amely – ahogyan Scruton írja A nemzetek szükségességéről című munkájában – erkölcsi és jogi személyiséget alkot, a nemzetközi viszonylatok között a maga nevében cselekszik mint önálló egység.

A nemzet a modern történelem legtágabb és legnépesebb társadalmi közössége, amelyben megmaradt az összetartástudat, és ami a legfontosabb: a mitudat. Ezen a szinten felül már nincs olyan mitudat, amely a tagok számára a felelősség, a kötelességvállalás és a közös hatóságnak való alárendelődés normáit kötelező érvényűvé tenné. Éppen ebből következik, hogy

Vagyis azért lehetetlen képezni a nemzetállamok felett álló, azokat ráadásul helyettesíteni tudó, globális intézményeket és közösségeket, mert nyomaiban sem látszanak az ehhez szükséges racionális és emocionális mitudatnak a gyökerei, sem annak az esélye, hogy egyfajta „globális hazaszeretet” jöjjön létre.

Európai vagy legalábbis európai uniós mitudat, racionális és emocionális elkötelezettség, európai „lelkiség” nélkül mindez hiú ábránd, és nem is működik. Ettől távol vagyunk, s ezért válik erőlködéssé az, amit az uniós elit tagjai, egyebek mellett olyan személyek, mint korábban Jean Monnet, Altiero Spinelli, Paul-Henry Spaak, Walter Hallstein, az utóbbi időszakban pedig Jean-Claude Juncker, Angela Merkel, Martin Schulz, Guy Verhofstadt, Frans Timmermans, Ursula von der Leyen, Kaja Kallas, Annalena Baerbock, Emmanuel Macron, Keir Starmer, Friedrich Merz és mások próbáltak és próbálnak az unió tagállamaira kényszeríteni „egység” címén.

Vagyis: hogy száz vagy kétszáz év múlva mi lesz, természetesen nem tudhatjuk; hogy a globalista intézmények egykor létre tudnak-e hozni egy világpolgárságon alapuló, univerzális társadalmi közösséget, amely valóságos mitudattal és lelkiséggel rendelkezik, senki sem tudhatja. Az viszont biztos, hogy a világ minden táján százötven-kétszáz éve kialakult nemzetállamok azok, amelyeknek érdekei, értékei, hitei és céljai alapján alakulnak a dolgok, s ez meglehetősen tartós jelenségnek látszik.

 Alice Weidel, az Alternative für Deutschland társelnöke, aki nemrég Orbán Viktorral találkozott, azt nyilatkozta a napokban: mindenki távozzon az EU-ból! Vagyis ezt az uniót szét kell verni, és alulról építkező, szabad európai nemzetek közötti szövetségeket kell kötni önállóan és önkéntesen.

Én még mindig hiszem, hogy tényleg egy független és szuverén Magyarországot akarunk, híven az 1956-os hagyományainkhoz, s híven a magyar nemzet karakteréhez – és nem csupán szájkaratézunk Brüsszel kapcsán… 

Olyan világot szeretnénk, ahol „a kő kemény lesz és a vaj puha”, és „nincsen más csak igazán, és nincsen más csak csakugyan”. Mindenki nézzen magába: ugye nem vesztettük el ezt a kurucos arculatunkat? Ugye nem krumpliért és paszulyért vagyunk még az unióban? Ugye nem?