Ezzel az üzenték az ellenzéki pártok, hogy a pártállami vezetők, a gyilkosok utódai nélkül nem lesz rendszerváltás Magyarországon. Ez csak velük együtt képzelhető el. És ez súlyos üzenet, a rendszerváltás ügyének elárulása volt ott és akkor. 

Ha tehát június 16-át értékeljük, akkor azt mondhatjuk, hogy kettős hatása volt: egyfelől az ellenzéki pártok megalkuvását üzente, másfelől viszont a fiatalok, Orbán Viktor és a Fidesz következetes antikommunista és szuverenista állásfoglalását szimbolizálta. Ha harmincöt évet ugrunk az időben, annyit feltétlenül elmondhatunk, hogy bármilyen döbbenetes, a mai napig nem kért egyetlen posztkommunista sem bocsánatot a diktatúrában elkövetett bűneiért.

Nem véletlen az, hogy június 16-a előtt már három nappal, június 13-án elkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek egyenes következményei voltak a Nagy Imre-újratemetés kapcsán már korábban megköttetett alkunak. A végeredmény pedig szep­tember 18-a: a két szembenálló oldal megegyezett a békés rendszerváltás menetében, együtt alkották meg a demokratikus jogállam létrejöttéhez nélkülözhetetlen sarkalatos törvényeket; a köztársaságot egy szocialista politikus, az ideiglenes köztársasági elnök kiáltotta ki a Kossuth téren október 23-án. De az is a megállapodás „eredménye” volt, hogy 

 (Az, hogy az SZDSZ felmondta a megállapodást, valójában nem az alku felmondását jelentette, hanem elsősorban a szabad demokraták népszerűség-növelését szolgálta.)

Végeredmény: az MSZMP–MSZP-t, a pártállami elitet nem számoltatta el senki. Erre elborzasztó példák, hogy Péter Gábor, a rettegett, kegyetlen ÁVH-s főnök ágyban és párnák között halt meg 1993-ban, Harangozó Szilveszter, a III-as főosztály, illetve a III/III-as osztály főnöke 2011-ben halt meg, szintén „békés” körülmények között. A posztkommunista hálózatok egyben maradtak. Mert itt is, akárcsak Trianon és a mai világfolyamatok esetében is, a hálózatok szerepe kulcskérdés.

(Egy „apró”, elfeledett epizód a „rendszerváltás” folyamatáról: a Zétényi Zsolt volt MDF-es országgyűlési képviselő nevéhez fűződő igaz­ságtételi törvény elkaszálása mellett a kommunista vezetők vagyonelszámoltatását kezdeményező törvényt is a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság buktatta el. Következetes álláspont…)

– ennek megvalósulását jelentette az a pillanat, amikor Viktor Silov altábornagy Záhonynál átlépte a határt és elindult hazája felé. Mégpedig alku és megalkuvás nélküli pillanat volt ez: a demokratikusan megválasztott magyar kormány és a szovjet kormány tárgyalásának eredményeként jött létre ez a pillanat, de ezek a tárgyalások következetesek voltak és célorien­táltak, nem jöhetett más számításba, csak a Vörös Hadsereg távozása. (Annak egyéb gazdasági feltételei voltak csak kérdésesek, de a cél egyértelmű volt.)

Amíg június 16-a a demokratikus ellenzéki pártok és a kommunista pártállam közötti megegyezést, alkut szimbolizálta, addig jú­nius 19-e éppen ennek az alkunak a felmondását, az elnyomó kommunistákkal való szakítást. Június 16-a és június 19-e között egyetlen összekötő kapocs van, az pedig Orbán Viktor beszéde, aki azt követelte a Hősök terén, ami két évvel később június 19-én megvalósult. Ezért is sajnálom és nem értettem, hogy a Fidesz, az Orbán-kormány miért nem tekintette június 19-ét szuverenitásunk meghatározó dátumának, vagy ha annak is tekintette, miért nem billentette át június 16-ról a hangsúlyt a kommunista Szovjetuniótól való elszakadásra, azaz június 19-re.

Azt hiszem, lényeges lélektani fordulatot jelentene, ha nem június 16-át ünnepelnénk hangsúlyosan a továbbiakban, hanem június 19-ét; annak adnánk meg azt a rangot és súlyt, amit valójában megérdemel, de amit eddig nem kapott meg. Sőt, mintha valami furcsa, szégyenlős módon nem akarnánk bevallani és deklarálni, hogy szabadsághagyományainkat és demokratikus beállítottságunkat nem június 16-a, hanem június 19-e szimbolizálja.

Ennek élére állhatna a Magyar-kormány, bizonyítván, hogy valóban pótolni akarja azt, ami elmaradt az elmúlt 35-36 évben.