Másik példa: ugye hagyományosan jobb, jobbközép képződménynek tartjuk – vagy inkább tartottuk – a német CDU–CSU-t, illetve az Európai Parlamentben fellépő néppárti frakciót, igaz? Most pedig a néppárt az, amely teljes mellszélességgel helyesli a migrációt és a kvótákat. Akkor most baloldalizzuk le a néppártot, oszt’ jó napot? Nem ez a megoldás. Ma már például azt lehet mondani, hogy az Európai Parlamentben a néppárt – benne a német CDU–CSU – olyan politikai csoportosulás, amely gyökereiben jobboldali, konzervatív, de az aktuálisan egyik legfontosabb kérdésben, a migráció ügyében ellentétes álláspontot képvisel a Fidesszel szemben.

Vagy említsük meg a háború kérdését? Vajon kellő eligazító erőt jelent azt mondani, hogy a háborúpártiak baloldaliak, a békepártiak pedig jobboldaliak?

Vagy gondoljunk a mi szövetségesünkre, a cseh, liberálisnak mondott ANO párt vezetőjére, Babisra, aki akár háborúpárti is lehetne, hiszen elvileg őt „liberális” politikusnak tartják, mégis egyetért velünk abban, hogy a békére kell törekedni az orosz–ukrán háborúban.

Vagy gondoljunk akár a családtámogatási rendszerünkre, amely igazán „jobboldali” dolognak tűnik az „Isten, család, haza” hármasságának szellemében, s lám csak, éppen nemrég jelentette be a görög Kiriákosz Micotákisz, hogy (a magyar kormány példáját követve) nem tömeges bevándorlással, hanem belső ösztönzőkkel, a családok támogatásával kívánja ösztönözni a gyermekvállalást, és több intézkedéssel segíti a fiatalok lakáshoz jutását. Tehát akkor most „baloldalizzuk le” a görög kormányt?

Itt már egészen másról van szó. Arról, hogy a bal- és a jobboldali kormányok is ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal néznek szembe Európában és a világban, és az arra adott válaszaik már régen nem – vagy nem feltétlenül – azon múlnak, hogy bal- vagy jobboldaliak, hanem azon, hogy a vezető politikusaik (vagy esetleg a mögöttük álló globális erőcsoportok) mit gondolnak helyes megoldásnak az adott problémák kezelésére.

Nagyon fontos kérdés az is, hogy kinek mi a véleménye, politikája az Európai Unió jövőjével kapcsolatban. Vannak tagállamok és kormányok, amelyek a mind szorosabb unió, tehát a szuperföderális, birodalmi unió megvalósításán dolgoznak. És ezzel szemben vannak olyan tagállamok és kormányok, amelyek a nemzeti szuverenitásra kívánják alapozni az unió további jövőjét. Itt is első ránézésre azt gondolnánk vagy gondolhatnánk, hogy a „jobboldali” pártok feltétel nélkül szuverenisták, a baloldali, balliberális pártok, kormányok pedig feltétel nélkül globalisták és föderalisták. Azonban ez a tétel is bonyolultabb ennél. 

Vagy ki mondja meg a „jobboldali” Andrej Plenkovics horvát miniszterelnökről, hogy vajon hová is tartozik e kérdéskörben? (Egyébként inkább Brüsszel-párti­nak lehet nevezni uniós előéletéből kiindulva is, nem beszélve arról, hogy pártja, az egyébként jobbközépnek mondott Horvát Demokratikus Közösség az EP-ben a proeuropéer néppárt tagja.)

És ezen túl vegyünk észre egy új fejleményt: 

Nyilván ezek a pártok is hajlanak valamennyire „balra” vagy „jobbra”, de sokkal fontosabb a megítélésükben az a tény, hogy az aktuális 21. századi kérdésekben – migráció, globalizmus vagy szuverenitás, háború vagy béke, az Euró­pai Unió jövője, geopolitika, energia, környezetvédelmi kérdések, a globális elit felől érkező kihívások a készpénz nélküli világtól a világkormányzásig – milyen álláspontokat vesznek fel és milyen válaszokat adnak. Nigel Farage pártjától Geert Wilders pártján át Robert Golob pártjáig és kormányáig számos árnyalat és vonás jellemzi ezeket az új pártokat, amelyeket a régi értelemben leginkább középpártoknak lehetne nevezni, de talán valamilyen új fogalmat kellene ezekre használni, például realista alapokon álló „össznépi” pártokról, kormányokról beszélhetnénk, amelyek igyekeznek minden társadalmi rétegről gondoskodni.

Vegyük végre észre, hogy 

Ez a legfontosabb számukra, és ha ezt nem látjuk át, fölösleges hibát követünk el. Ezért azt javaslom, hogy mi, konzervatívok és nemzetiek, egyszerűen csak csináljuk jól a dolgunkat. „Jót s jól” – egy régi magyar elme már kimondta az egyetlen igazi megoldást. S akkor április 12-e győzelmet hoz.

És akkor talán nem kell majd Bereményi Gézát és Cseh Tamást idéznünk a választáskor: „úgy félek, hogy elrontod, te marha magyar szavazó…”