Politikai oldalak a 21. században

Vélemény

Politikai oldalak a 21. században

A FELSZÍN ALATT – A bal–jobb helyett ma már az a fő kérdés: ki kormányoz jól? Ki tesz a közjóért többet?

Fricz Tamás

kormány európai unió baloldal Magyarország közjó jobboldal párt 2026. 03. 30. 4:40

Fotó: Miniszterelnöki Kommunikációs Fõosztály/Benko Vivien Cher

A választások előtt két héttel ki kell mondani: ma már, a 21. század húszas éveiben nem lehet a politikai ellentéteket egyszerűen a bal–jobb megoszlásra leszűkíteni.

A baloldal és a jobboldal 19–20. századi, eredeti tartalma ugyanis mára kiüresedett. Egyetlen meghatározó dolog maradt: ki kormányoz jól, a realizmus talaján állva, a közjót képviselve?

S itt a kérdés eldőlt: az Orbán-kormány – függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldalinak tekintjük – nagyjából jól végezte a dolgát.

Mi maradt a bal–jobb helyett? Az a tény, hogy immár az összes, hagyományosan bal-, balközép, balliberális, illetve jobb-, jobbközép, konzervatív, kereszténydemokrata kormányzatoknak valós, itt és most jelen lévő és változó gazdasági, külpolitikai, geopolitikai, társadalmi, gazdasági és egyéb, emberi viszonylatokat érintő (migrációs, háborús, kulturális, szexuális identitással kapcsolatos, humanitárius és más) kérdésekre, kihívásokra kell választ találniuk, változatos eszközökkel, amelyek egyik esetben inkább a piac beavatkozását preferálják, másik esetben az államét, vagy mindkettőét, sajátos kombinációkban. Vagyis

új és változó kihívásokra új és változó válaszokat kell adniuk az eredetileg bal- vagy jobboldali gyökerű pártoknak és kormányoknak.

Gondoljunk például a migrációs kihívásra: eleinte talán úgy tűnt, hogy csak „jobboldali” pártok és kormányok azok, amelyek a migráció ellen lépnek fel, de ma már baloldali, akár szociáldemokrata kormányok is szorgalmazzák a migráció visszaszorítását – lásd például a dán Mette Frederiksen, vagy akár Robert Fico szociáldemokrata vezetésű kormányát, illetve Andrej Babis liberális kormányát. Vajon ha Ficót lebaloldalizzuk, akkor ezzel mondunk valamit? Nem sokat, sőt, ennél rosszabb a helyzet: téves bélyeget nyomunk Robert Fico kormányára, hiszen sok kérdésben Magyarországgal együtt lép fel az unióban – velünk együtt, akik jobboldalinak neveznénk magunkat a régi megfogalmazás szerint.

Sokkal közelebb áll a valósághoz, ha ebben a vonatkozásban migrációpárti és migrációellenes kormányokat állítunk egymással szembe, nem pedig bal- és jobboldali pártokat, mert a végén még összezavarodunk a fogalmak tengerében.

Tény ugyanakkor az is, hogy a Benes-dekrétumok újabb megerősítése a szlovák parlamenti többség által még egy csavart visz a történetbe: ebben a tekintetben sem bal- vagy jobboldali döntésről, hanem egy kifejezetten elfogadhatatlan, magyarellenes határozatról van szó, amely ellen minden erővel fel kell lépnünk.

Másik példa: ugye hagyományosan jobb, jobbközép képződménynek tartjuk – vagy inkább tartottuk – a német CDU–CSU-t, illetve az Európai Parlamentben fellépő néppárti frakciót, igaz? Most pedig a néppárt az, amely teljes mellszélességgel helyesli a migrációt és a kvótákat. Akkor most baloldalizzuk le a néppártot, oszt’ jó napot? Nem ez a megoldás. Ma már például azt lehet mondani, hogy az Európai Parlamentben a néppárt – benne a német CDU–CSU – olyan politikai csoportosulás, amely gyökereiben jobboldali, konzervatív, de az aktuálisan egyik legfontosabb kérdésben, a migráció ügyében ellentétes álláspontot képvisel a Fidesszel szemben.

Vagy említsük meg a háború kérdését? Vajon kellő eligazító erőt jelent azt mondani, hogy a háborúpártiak baloldaliak, a békepártiak pedig jobboldaliak?

Gondoljunk ismét a „jobboldali” CDU–CSU-ra, Friedrich Merz kancellár álláspontjára, amelyik egyértelműen készül a háborúra az oroszokkal, de Giorgia Meloni, a konzervatív, „jobboldali” olasz miniszterelnök, a mi szövetségesünk sem éppen háborúellenes, vagy legalábbis ellentmondásosak az ezzel kapcsolatos kijelentései, és változnak is.

Vagy gondoljunk a mi szövetségesünkre, a cseh, liberálisnak mondott ANO párt vezetőjére, Babisra, aki akár háborúpárti is lehetne, hiszen elvileg őt „liberális” politikusnak tartják, mégis egyetért velünk abban, hogy a békére kell törekedni az orosz–ukrán háborúban.

Vagy gondoljunk akár a családtámogatási rendszerünkre, amely igazán „jobboldali” dolognak tűnik az „Isten, család, haza” hármasságának szellemében, s lám csak, éppen nemrég jelentette be a görög Kiriákosz Micotákisz, hogy (a magyar kormány példáját követve) nem tömeges bevándorlással, hanem belső ösztönzőkkel, a családok támogatásával kívánja ösztönözni a gyermekvállalást, és több intézkedéssel segíti a fiatalok lakáshoz jutását. Tehát akkor most „baloldalizzuk le” a görög kormányt?

Itt már egészen másról van szó. Arról, hogy a bal- és a jobboldali kormányok is ugyanazokkal a problémákkal és kihívásokkal néznek szembe Európában és a világban, és az arra adott válaszaik már régen nem – vagy nem feltétlenül – azon múlnak, hogy bal- vagy jobboldaliak, hanem azon, hogy a vezető politikusaik (vagy esetleg a mögöttük álló globális erőcsoportok) mit gondolnak helyes megoldásnak az adott problémák kezelésére.

Nagyon fontos kérdés az is, hogy kinek mi a véleménye, politikája az Európai Unió jövőjével kapcsolatban. Vannak tagállamok és kormányok, amelyek a mind szorosabb unió, tehát a szuperföderális, birodalmi unió megvalósításán dolgoznak. És ezzel szemben vannak olyan tagállamok és kormányok, amelyek a nemzeti szuverenitásra kívánják alapozni az unió további jövőjét. Itt is első ránézésre azt gondolnánk vagy gondolhatnánk, hogy a „jobboldali” pártok feltétel nélkül szuverenisták, a baloldali, balliberális pártok, kormányok pedig feltétel nélkül globalisták és föderalisták. Azonban ez a tétel is bonyolultabb ennél.

Az Orbán-kormány nyilván „jobboldali”, konzervatív és szuverenista egyben, de a német „jobbközép” pártokról ez egyáltalán nem mondható el, s ismét szóba kell hoznom Ficót mint szociáldemokratát, aki inkább szuverenista, mint nem.

Vagy ki mondja meg a „jobboldali” Andrej Plenkovics horvát miniszterelnökről, hogy vajon hová is tartozik e kérdéskörben? (Egyébként inkább Brüsszel-pártinak lehet nevezni uniós előéletéből kiindulva is, nem beszélve arról, hogy pártja, az egyébként jobbközépnek mondott Horvát Demokratikus Közösség az EP-ben a proeuropéer néppárt tagja.)

És ezen túl vegyünk észre egy új fejleményt:

a nyugati világban megjelentek olyan új pártok, amelyek már eleve nem is akarják magukat elhelyezni az elavult bal–jobb skálán, hanem sokkal inkább nevezik magukat olyan pártoknak, amelyek egyszerűen az emberek életének javításán, az emberi jólét megteremtésén kívánnak fáradozni.

Nyilván ezek a pártok is hajlanak valamennyire „balra” vagy „jobbra”, de sokkal fontosabb a megítélésükben az a tény, hogy az aktuális 21. századi kérdésekben – migráció, globalizmus vagy szuverenitás, háború vagy béke, az Európai Unió jövője, geopolitika, energia, környezetvédelmi kérdések, a globális elit felől érkező kihívások a készpénz nélküli világtól a világkormányzásig – milyen álláspontokat vesznek fel és milyen válaszokat adnak. Nigel Farage pártjától Geert Wilders pártján át Robert Golob pártjáig és kormányáig számos árnyalat és vonás jellemzi ezeket az új pártokat, amelyeket a régi értelemben leginkább középpártoknak lehetne nevezni, de talán valamilyen új fogalmat kellene ezekre használni, például realista alapokon álló „össznépi” pártokról, kormányokról beszélhetnénk, amelyek igyekeznek minden társadalmi rétegről gondoskodni.

Vegyük végre észre, hogy

ezek a kategorizálások már szinte semmit nem jelentenek a „Mari néninek” és a „Józsi bácsinak”. Ők azt nézik, hogy az egyes pártok hogyan, milyen észszerű és kézzelfogható eszközökkel próbálják megoldani az ő egzisztenciális problémáikat.

Ez a legfontosabb számukra, és ha ezt nem látjuk át, fölösleges hibát követünk el. Ezért azt javaslom, hogy mi, konzervatívok és nemzetiek, egyszerűen csak csináljuk jól a dolgunkat. „Jót s jól” – egy régi magyar elme már kimondta az egyetlen igazi megoldást. S akkor április 12-e győzelmet hoz.

És akkor talán nem kell majd Bereményi Gézát és Cseh Tamást idéznünk a választáskor: „úgy félek, hogy elrontod, te marha magyar szavazó…”