Az ördög a részletekben rejlik Tarantino legvéresebb afférjában, a Kill Bill új vágása tetejére állítja a gigantikus exploitation-eposzt

Quentin Tarantino annak idején a stúdió kérésére két részre szelte a Kill Bill gigantikus exploitation-eposzát, de azóta is egy filmként hivatkozik rá, holott két nagyon eltérő tempójú és hangulatú film került akkor a mozikba. A Kill Bill most bemutatott, négy órás játékidőt is meghaladó változattal nem csak a videotékás polihisztor régi kívánsága teljesül, hanem mi is egy kisebb mesterkurzust kaphatunk a celluloid érzékenységéről.

Uma Thurman véres leszámolást rendezett a Kék Levelek házában. Forrás: TMDb

Két részre bontva azonban egymástól nagyon eltérő hatást keltettek, mert ezek az elemek más-más mértékben érvényesülnek a történet első és második felében. Az első részben például Uma Thurman még mitikus bosszú angyalként szedte az áldozatait, a harcművészeti filmeket idéző akció orgiáik után viszont a folytatásban már a sokkal lassabb melodráma és a gótikus romantika kerül túlsúlyba. Itt a drámai csúcspontok sem vérgőzös akciójelenetekben, hanem ráérős monológokban jutottak kifejezésre. A menyasszony kezdeti felindultsága egyre jobban nyugvópontra ért, és végül a “háromujjas áttörési technika” vagy az “öt ponton át robbanó szív technika” bemutatása is legalább akkora katarzist tudott okozni, mint az Őrült 88-ak legyőzése, miközben a folytatás sem volt híján a vérbő jeleneteknek. 

Mégis, furcsa volt egymás mellé tenni a két filmet, amik teljesen más ritmusban mesélték el a menyasszony bosszújának elejét és végét.

Az új változat ezt a furcsaságot orvosolja. Érdemben nem tartalmaz új beállításokat vagy dialógusokat, mégis sokkal természetesebbnek érződik a két rész közötti váltás, és ez nem csak a már említett két összekötő jelenet elhagyása miatt lehetséges, hanem mert Tarantino alig-alig érzékelhető módon belenyúlt a hangkeverésbe, átrendezte a fejezetcímeket, néhány snittet hosszabban is kitartott, pár ponton a zenei átmenetek is megváltoztak (ezeket legkönnyebben a Kék Levelek házában érhetjük tetten), és így a film egész első felének a ritmusa hozzá lassult a szinte (de csak szinte) érintetlenül hagyott másodikhoz. A végeredményt látva a Kill Bill semmivel sem tűnik fel jobb vagy rosszabb színben, az viszont elmondható róla, hogy Tarantino nem egyszerűen egymás után rakta a két filmet, hanem néhány elegáns változtatással érzelmileg és narratív szempontból is egy teljesen egységes bosszú eposszá gyúrta a korábbi két mozifilmet. Úgy, ahogy eredetileg is tervezte.