Tűzben égő vörös zászlók

A hatvanhét esztendeje, 1956. október 23-án kitört magyar forradalom és szabadságharc XX. századi történelmünk egyik legfontosabb eseménye. Ezekben a napokban ugyanis a magyar társadalom többsége össze tudott fogni azért, hogy közös erővel vívja és kényszerítse ki a szabadságot és szüntesse meg a kommunista diktatúrát.

Diákok és értelmiségiek, munkások és földművesek, vidékiek és budapestiek, fiatalok és idősek együttes cselekvésre szánták el magukat. Hogy miért? Mert kijelenthetjük, hogy 1956 októberére a Sztálin hazai helytartójaként számontartott Rákosi Mátyás által 1949-re kiépített kommunista hatalom pártelitjének és állami vezetésének s ezek klientúrájának kivételével a magyar társadalomból senki nem volt érdekelt a rendszer fönntartásában.

Magyar férfi egy osztrák menekülttáborban a forradalom után. Fotó: AFP

Vidéken kezdődött

Kevés ilyen kivételes pillanata van a magyar múltnak, amikor politikai meggyőződéstől függetlenül – hiszen polgári értékrendűek, nemzeti elköteleződésű jobboldaliak, szociáldemokraták, kereszténydemokraták, demokratikus baloldaliak egy­aránt voltak a forradalmárok között – össze tudtak fogni egy ember- és nemzetellenes diktatúra ellen. Ugyan a forradalom 1956. október 23-i kirobbanásának eseményei a fővárosba vezetnek bennünket, két dolog azonban mindenképpen  említésre érdemes: az egyik, hogy magának a forradalom lángjának a szikrája vidéken lobbant föl, a másik, hogy a forradalom vidéki eseménytörténetének van egy sajátos – és szinte minden településre többé-kevésbé jellemző – menetrendje és forgatókönyve.

A forradalom talán leginkább közvetlen előzményének jelenete a szegedi egyetemisták világában zajlott, egy héttel a jól ismert budapesti események előtt. 

Szegeden ugyanis 1956. október 16-án estére az egyetemi hallgatók a bölcsészkar épületének audi­torium maximum előadótermébe gyűlést hirdettek. Ekkor döntöttek a hosszú idő után elsőként létrejött demokratikus és alulról fölfelé építkező ifjúsági érdekképviseleti szervezet, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (Mefesz) megalakításáról. Négy nappal később pedig újabb nagygyűlést tartottak, amelyen már ezres nagyságrendben jelentek meg érdeklődők: többnyire egyetemisták, de az akkor a Tisza-parti városban működő egyéb felsőoktatási intézmények hallgatói is ott voltak. Rajtuk kívül számos oktató és professzor – köztük Perbíró József, a jogi kar dékánhelyettese, később a város forradalmi szervezetének vezetője, Baróti Dezső rektor, irodalomtörténész, Radnóti Miklós egyik legjobb barátja és Fodor Gábor Béla kémikus, akadémikus – is részt vett a gyűlésen.
 

A Mefesz gyűlésén a diákjóléti követelések (például finomabb ételek a menzán, jobban fűtött kollégiumi szobák, fölmentés a lányok számára a honvédelmi gyakorlatok alól vagy az orosz nyelv fakultatívvá tétele) mellett fontos politikai javaslatok is előkerültek: ilyen volt például Nagy Imre bevonása a kormány munkájába és szolidaritás a lengyel munkásokkal. De ekkor fogalmazta meg Putnik Tivadar újszentiváni születésű, szerb származású, magyar–orosz szakos egyetemi hallgató a szovjet csapatok távozásának igényét is. Ezen gyűlés pontjai később a forradalom tizenhat pontjának alapjául szolgáltak, s nem véletlenül a budapesti műegyetemisták diákgyűlése volt az az alkalom, amely közvetlenül megelőzte a forradalom kirobbanását.
 

Hét évvel ezelőtt, a forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján mint a magyar modern korral foglalkozó történésznek, több kiadványban volt lehetőségem közreműködni: szerzőként, szerkesztőként, lektorként.

Abban az évben három, ötvenhatos tematikájú, hosszabb-rövidebb önálló könyvem is megjelent. Ezek egyike a Szikra, láng, hamu. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc Csongrád megyei emlékezete című kötetem összeállítása során szembesültem azzal, hogy a dél-alföldi kistelepülések, a falvak forradalma nem kevésbé érdekes – bár természetesen jóval kevésbé mozgalmas –, mint a budapesti forradalmi események története. Könyvem készítésekor fölfedezni véltem egy „vidéki forgatókönyvtípust” a forradalmi eseménytörténetben, amely többé-kevésbé minden általam vizsgált településre jellemző volt.

Vidéki forgatókönyvek

A forradalom budapesti kitörésének híre után néhány nappal (legkésőbb október 27-én) minden, a mai Csongrád-Csanád vármegyéhez tartozó településen voltak helyi tüntetések és fölvonulások. Ezeken az alkalmakon általában valamelyik helyi közéleti szereplő, legtöbbször egy pedagógus, elszavalta az idén kétszáz éve született Petőfi Sándor forradalmi versét, a Nemzeti dalt. Az összegyűltek elénekelték a Himnuszt, valamint antikommunista és diktatúraellenes jelszavakat skandáltak. Ilyenkor általában leverték a Rákosi-címert, a közintézmények falairól eltávolították a Lenin- és Sztálin-képeket. Voltak olyan esetek, hogy elégették a vörös zászlókat meg a pártállami ünnepnapokhoz kapcsolódó dekorációs elemeket. A legtöbb településen lerombolták vagy összetörték a „felszabadulási” emlékműveket és emléktáblákat.
 

Ez utóbbiak kapcsán muszáj megjegyeznem, hogy micsoda elképesztő és pökhendi cinizmus volt a hazánkat 1944/45-ben elfoglaló sztálini kommunista szovjet birodalom részéről, hogy megszállásunkat (amely férfiak százezreinek kényszermunkatáborba hurcolásával, nők elleni tömeges nemi erőszakkal és sorozatos rablásokkal, fosztogatásokkal volt kísérve) még ünnepelnünk is kellett, s ezeknek a borzalmas eseményeknek – és állami szuverenitásunk valóságos elvesztésének – emlékműveket és emlékjeleket kellett állítanunk.

A vidéki kisebb településeken általában helyi – az országos és nagypolitikai tartalmakon túli – követeléseket is megfogalmaztak a budapestiek tizenhat pontjának mintájára. Néhány nappal később ideiglenes forradalmi szerveket állítottak föl, amelyeket hol forradalmi bizottságnak, hol nemzeti bizottságnak neveztek el. Ezeknek a tagjai már nem a Rákosi-korszak pártállami és politikai vezetői voltak, hanem az 1944 és 1949 közötti korszak többpártrendszerének, az úgynevezett koalíciós éveknek az egykori politikai pártjai által delegált közéleti emberek. A forradalmi bizottságokat egyébként a települési mellett járási és megyei szinten is megszervezték.

Italbolt nyolc óra után

Álljon itt példaként néhány jellegzetes falusi esemény a mai Csongrád-Csanád vármegye területéről. Nagytőkén 1956. október 26-án a kocsma látogatói az ottani rádióból értesültek a forradalmi eseményekről, és este nyolc körül le akarták váltani a tanácsi vezetőket, a helyi tanácsházát azonban zárva találták. Szegváron ugyanazon az estén tüntetést tartottak, ahol a helyi forradalmi követeléseket is megfogalmazták. Ezek egyike az volt, hogy az italbolt este nyolc óra után is tartson nyitva. A forradalom leverése után az állambiztonsági szervek által készített összefoglaló jelentés – ahogy akkoriban nevezték, „monográfia” – lapjain olvashatjuk Csorva (a mai Ruzsa) ötvenhatos eseményeinek leírásakor a következőket. „Meg kell jegyeznem, hogy ez az időszak az új borok forrására esett, és az emberek felelőtlensége beláthatatlan következményekkel járt.”

Az 1956 októberében újonnan létrejött – és sajnos kérészéletűnek bizonyult – forradalmi szervek egyfajta önkormányzatiságot képviseltek – annak képviselő-testületi és döntéshozói, valamint végrehajtó funkcióját is ellátva – a forradalom második szakaszában. November első napjaiban ugyanis már a fővárosban harcolók, illetve a szovjet megszállásnak ellenállók ellátása és támogatása, valamint a mezőgazdasági és ipari termelés biztosításának kérdése is előkerült. Számos faluban pedig megkezdték a termelőszövetkezeti csoportok megszüntetését, és helyette a földek kimérését is az egykori tulajdonosaiknak. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan a kommunista rendőri és államvédelmi szervezetek tagjai, valamint a diktatúra kiszolgálói házi őrizetbe vagy fogságba kerültek, lefegyverezték őket, és a települési nemzetőrségek vették át a rendfenntartó funkciókat.
 

Az 1956. november 4-én megindult szovjet intervenció és az azt követő megszállás leverte a forradalmat. 

Tömegek indultak meg külföldre. Bizonyos történeti kutatások szerint az ekkor elmenekültek száma meghaladta a kétszázezer főt. Ezek az emberek az elkövetkező évtizedekben nemcsak a magyar családokból, de a magyar társadalomból és gazdaságból is hiányoztak. Hiszen sokan közülük szakképzett, illetve magasan kvalifikált személyek, a sportban, a művészetben, a gazdaságban, a tudományban tehetséges emberek voltak, akik munkájukat és szorgalmukat más államok sikerességének érdekében kamatoztatták. 1957 tavaszán pedig megindultak Kádár János és szovjet támogatású kommunista bábkormánya szervezésében a megtorlások, amelyek során sokezres nagyságrendben hoztak ítéleteket ötvenhatos forradalmárok ellen. Közülük több mint kétszázat ki is végeztek.

Borítókép: Szovjet tank a pécsi Széchenyi-téren (Forrás: magánarchívum)