– Miért most rendezik a konferenciát, és mire kívánnak rávilágítani az előadásokkal?
– 1953-ban sok minden történt Európában, de a világban is. Kelet-Berlinben például fegyveres felkelés tört ki a kommunista rendszer ellen, a Koreai-félszigeten megkötötték a panmindzsoni fegyverszünetet, amely véget vetett a három évig tartó koreai háborúnak. A Szovjetunióban pedig – harmincegy évnyi hatalomgyakorlás után – elhunyt az akkori kétpólusú világ egyik vezetője, Joszif Visszarionovics Sztálin. Úgy gondoltuk, ezt az eseményt állítjuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott május 25-i konferencia középpontjába, melynek szervezésébe egyébként a Konrad Adenauer Alapítvány is bekapcsolódott, ezért nemcsak hazai, de külföldi előadók is felszólalnak majd.
Tíz órányi szenvedés – egyedül
– Mit tudunk biztosan Sztálin haláláról? E témáról mindmáig számos találgatás, legenda, összeesküvés-elmélet olvasható az interneten.
– Leginkább azt tudjuk biztosan, ami a nyilvánosságra hozott adatokkal alátámasztható: a moszkvai rádió bejelentése szerint „a Szovjetunió bölcs nevelőjének szíve” 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor szűnt meg dobogni. A generalisszimusz halálát a hivatalos dokumentumok szerint agyvérzés okozta. Amikor a közvetlen munkatársai rátaláltak, még élt, és több mint tíz órája feküdt a földön anélkül, hogy bárki is rányitotta volna az ajtót.
– Egyesek szerint mérgezés végzett vele – erről szólva egy véralvadásgátló hatású patkánymérget emlegetnek leggyakrabban –, mások szerint Berija – 1953-ban belügy- és állambiztonsági miniszter, a szovjet titkosszolgálat vezetője, pályafutásának korábbi szakaszában a szovjet politikai rendőrség, az NKVD főnöke – fojtotta meg.
– Sem ezt, sem azt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Két dolog viszont bizonyos. Az egyik:
Sztálin betegesen paranoiás volt, maga marta el maga mellől a Kreml-béli orvosokat, fehér köpenyes gyilkosoknak titulálva őket. Ezért nem kereste fel egyetlenegy sem, amikor valóban szüksége lett volna valamelyikük szaktudására, segítségére.
És a másik: utódlása nem volt előkészítve, részben azért nem, mert likvidáltatta azokat, aki szóba jöhettek volna. Ezért a halála után megindult a harc, melynek tétje a résztvevők számára nem kizárólag a hatalom megragadása volt, de a személyes túlélésük is. Berija félreállítása, majd kivégzése is e sajátságos versenyfutás végeredménye volt: ha riválisai nem teszik meg vele, valószínűleg ő tette volna meg velük.
– Hogyan vonhatjuk meg Sztálin hatalomgyakorlásának mérlegét?
– Bár Sztálin a történelem egyik legkönyörtelenebb figurája, legsötétebb lelkű diktátora, a szovjet kommunista rendszer nem az ő találmánya. Annak alapjait Lenin vetette meg, Sztálin nem tett egyebet, mint fokozta a terrort, mert rájött: a proletárdiktatúra csak permanens félelemben, a fenyegetés szisztematikus növelésével tartható fenn, máshogyan nem. Aligha véletlen, hogy a halála utáni időszakot vizsgálva már a rendszer lassú agóniájáról lehet beszélni.
Az utána következő vezetők ugyanis engedményekkel, reformokkal próbálkoztak, figyelmen kívül hagyva, hogy ha lazítanak a terroron, azonnal felszínre kerülnek a problémák, kiütköznek a nehézségek, anomáliák.
Mindez Gorbacsov idején, vagyis az 1985 és 1990 közötti időszakban mutatkozott meg a leglátványosabban. Sztálin tetteit tehát nem kell, nem is lehet mentegetni, de viselkedése reális hatalomtechnikai felismerésen alapult.
Magyarország büntetése
– A generalisszimusz hogyan viszonyult a magyarokhoz és Magyarországhoz?
– Nem szívelte a magyarokat, ahogy a lengyeleket sem. Tisztában volt vele, hogy mindkét népnek vannak – nemesinek is mondható – történelmi hagyományai, s mindkét államnak alkotmányos tradíciói. Ezért
úgy ítélte, veszélyt jelentenek a múltat végképp eltörölni, az egész világot megforgatni kívánó kommunista ideológiára és hatalomgyakorlásra.
Irányelve, amelyhez mindvégig tartotta magát, azt volt, hogy a magyarok gerincét meg kell törni. Részben ezzel magyarázható, hogy – például a romániai gyakorlattal ellentétben – Magyarországon a hatalom sosem apellált a nacionalizmusra. A nemzeti érzés idehaza egyszerűen nem épülhetett be a kommunista ideológiába.
– Ezért nem bízott „legjobb magyar tanítványában”, Rákosi Mátyásban és kormányában sem?
– Így van, nem tartotta sokra a magyarországi kommunistákat. De ezen a téren is saját döntésének következményeivel kellett szembesülnie, hiszen
alaposan megrostálta azokat, akik – elvbaráti alapon – Moszkváig szaladtak Magyarországról.
A Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba került népbiztosok többsége például az 1937–38-ban tetőző nagy tisztogatásnak, nagy terrornak nevezett folyamat során vesztette életét! Így nem sok választása maradt, amikor a magyarországi helytartóit kellett kijelölnie.
– A diktátor halála milyen változást hozott a magyar belpolitikában?
– Szembetűnőt. Az akkor még Berija dominálta új szovjet vezetés 1953 júniusában Moszkvába rendelte Rákosit és kíséretét, és csúnyán kiosztotta Magyarország kormányfőjét – pedig Rákosi igazából nem tett mást, mint egy stréber diák igyekezetével végrehajtotta a Kreml-béli „osztályfőnök” utasításait. A júniusi látogatás után Berija embere,
Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki megkezdte az életszínvonal-javító intézkedések sorát:
leállította az erőszakos téeszesítést, lassított az iparosítás erőltetett tempóján. Az általános hangulat javítása végett felszámolta a kommunista internálótáborokat, és megkezdődött a koncepciós perek felülvizsgálata.
Önámító nosztalgia
– A koncepciós perekben elítéltek közül ugyanakkor csak a munkásmozgalmi múlttal rendelkezők, a kommunisták és a balra hajló szociáldemokraták rehabilitációja történt meg. Gyökeres változásról tehát mégsem lehet beszélni.
– Valóban, ahogy az is igaz, hogy Rákosi csupán a kormányfői posztról mondott le 1953-ban, 1956-ig meghatározó szereplő maradt a magyar belpolitikában. Ám
amit az első Nagy Imre-kormány 1953-ban tett, az megalapozta a miniszterelnök mítoszát:
1956-ban az emberek azért követelték Nagy Imrét a kormányba, mert emlékeztek rá, milyen intézkedéseket hozott három évvel korábban.
Dokumentumfilm Sztálin hazug mítoszának létrejöttéről
– Most, hetven évvel a halála után milyen Sztálin megítélése a kelet-európai térségben, a volt szocialista tömb országaiban?
– A posztszovjet államok némelyikében – elsősorban Grúziában és Oroszországban – jelen van a nosztalgia Sztálin kora és rendszere iránt, amely a „csak a szépre emlékezem” hozzáállásnak tudható be. Vagyis:
az emberek hajlamosak elfelejteni, mennyi szenvedésen kellett keresztülmennie a népnek, és milyen ára volt a viszonylagos nagyságnak és a szigorú rendnek.
Ám ettől eltekintve úgy tűnik, a többi országban kialakult egyfajta konszenzus: Sztálin még a kommunizmus eszméjével szimpatizálók körében sem igazán szalonképes. Annál érthetetlenebb, hogy Lenint és tetteit ugyanakkor még mindig sokan próbálják mentegetni.
NÉVJEGY:
Horváth Attila (1959): jogtörténész, jogász, alkotmánybíró; a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezetője. A témához kapcsolódó, legutóbbi publikációja: A törvény előtti egyenlőség kérdése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában (In: Ünnepi írások a 65 éves Stumpf István tiszteletére, Századvég Kiadó, 2022)
