Sztálin: A magyarok gerincét meg kell törni

Holnap, csütörtökön tartják az 1953 – Sztálin halála hogyan változtatta meg a világot? című konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Az esemény alkalmából Horváth Attilával, az ankét egyik szervezőjével és résztvevőjével beszélgetünk.

Yossif Vissarionovitch Dzhugashvili known as Joseph Stalin ("man of steel", 1879-1953) laying in state 08 March 1953 in Moscow. After a failed start as a novice priest, Stalin joined the ranks of the revolutionaries Bolsheviks who seized power in Russia in 1917. Rising ruthlessly through the political ranks of Soviet new regime, Stalin succeeded the Bolshevik leader Vladimir Lenin after his death in 1924 and installed a fearsome process of repression. He become later the head of the Soviet Union and died of a cerebral haemorrhage 05 March 1953. (Photo by AFP) Fotó: AFP Forrás: AFP

– Miért most rendezik a konferenciát, és mire kívánnak rávilágítani az előadásokkal?

– 1953-ban sok minden történt Európában, de a világban is. Kelet-Berlinben például fegyveres felkelés tört ki a kommunista rendszer ellen, a Koreai-félszigeten megkötötték a panmindzsoni fegyverszünetet, amely véget vetett a három évig tartó koreai háborúnak. A Szovjetunióban pedig – harmincegy évnyi hatalomgyakorlás után – elhunyt az akkori kétpólusú világ egyik vezetője, Joszif Visszarionovics Sztálin. Úgy gondoltuk, ezt az eseményt állítjuk a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott május 25-i konferencia középpontjába, melynek szervezésébe egyébként a Konrad Adenauer Alapítvány is bekapcsolódott, ezért nemcsak hazai, de külföldi előadók is felszólalnak majd.

Horváth Attila, az 1953 – Sztálin halála hogyan változtatta meg a világot? című konferencia egyik szervezője. Fotó: Teknős Miklós

Tíz órányi szenvedés – egyedül

– Mit tudunk biztosan Sztálin haláláról? E témáról mindmáig számos találgatás, legenda, összeesküvés-elmélet olvasható az interneten.

– Leginkább azt tudjuk biztosan, ami a nyilvánosságra hozott adatokkal alátámasztható: a moszkvai rádió bejelentése szerint „a Szovjetunió bölcs nevelőjének szíve” 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor szűnt meg dobogni. A generalisszimusz halálát a hivatalos dokumentumok szerint agyvérzés okozta. Amikor a közvetlen munkatársai rátaláltak, még élt, és több mint tíz órája feküdt a földön anélkül, hogy bárki is rányitotta volna az ajtót.

– Egyesek szerint mérgezés végzett vele – erről szólva egy véralvadásgátló hatású patkánymérget emlegetnek leggyakrabban –, mások szerint Berija – 1953-ban belügy- és állambiztonsági miniszter, a szovjet titkosszolgálat vezetője, pályafutásának korábbi szakaszában a szovjet politikai rendőrség, az NKVD főnöke – fojtotta meg.

– Sem ezt, sem azt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Két dolog viszont bizonyos. Az egyik: 

Sztálin betegesen paranoiás volt, maga marta el maga mellől a Kreml-béli orvosokat, fehér köpenyes gyilkosoknak titulálva őket. Ezért nem kereste fel egyetlenegy sem, amikor valóban szüksége lett volna valamelyikük szaktudására, segítségére.

És a másik: utódlása nem volt előkészítve, részben azért nem, mert likvidáltatta azokat, aki szóba jöhettek volna. Ezért a halála után megindult a harc, melynek tétje a résztvevők számára nem kizárólag a hatalom megragadása volt, de a személyes túlélésük is. Berija félreállítása, majd kivégzése is e sajátságos versenyfutás végeredménye volt: ha riválisai nem teszik meg vele, valószínűleg ő tette volna meg velük.

A Zlin nevű település áruháza az akkori Csehszlovákiában, 1949. Fotó: Fortepan/Lőrinczi Ákos

– Hogyan vonhatjuk meg Sztálin hatalomgyakorlásának mérlegét?

– Bár Sztálin a történelem egyik legkönyörtelenebb figurája, legsötétebb lelkű diktátora, a szovjet kommunista rendszer nem az ő találmánya. Annak alapjait Lenin vetette meg, Sztálin nem tett egyebet, mint fokozta a terrort, mert rájött: a proletárdiktatúra csak permanens félelemben, a fenyegetés szisztematikus növelésével tartható fenn, máshogyan nem. Aligha véletlen, hogy a halála utáni időszakot vizsgálva már a rendszer lassú agóniájáról lehet beszélni. 

Az utána következő vezetők ugyanis engedményekkel, reformokkal próbálkoztak, figyelmen kívül hagyva, hogy ha lazítanak a terroron, azonnal felszínre kerülnek a problémák, kiütköznek a nehézségek, anomáliák.

Mindez Gorbacsov idején, vagyis az 1985 és 1990 közötti időszakban mutatkozott meg a leglátványosabban. Sztálin tetteit tehát nem kell, nem is lehet mentegetni, de viselkedése reális hatalomtechnikai felismerésen alapult.

Sztálin képmása az 1949. május 1-i budapesti felvonuláson. Forrás: Fortepan/Fortepan Album021

Magyarország büntetése

– A generalisszimusz hogyan viszonyult a magyarokhoz és Magyarországhoz?

– Nem szívelte a magyarokat, ahogy a lengyeleket sem. Tisztában volt vele, hogy mindkét népnek vannak – nemesinek is mondható – történelmi hagyományai, s mindkét államnak alkotmányos tradíciói. Ezért 

úgy ítélte, veszélyt jelentenek a múltat végképp eltörölni, az egész világot megforgatni kívánó kommunista ideológiára és hatalomgyakorlásra.

Irányelve, amelyhez mindvégig tartotta magát, azt volt, hogy a magyarok gerincét meg kell törni. Részben ezzel magyarázható, hogy – például a romániai gyakorlattal ellentétben – Magyarországon a hatalom sosem apellált a nacionalizmusra. A nemzeti érzés idehaza egyszerűen nem épülhetett be a kommunista ideológiába.

– Ezért nem bízott „legjobb magyar tanítványában”, Rákosi Mátyásban és kormányában sem?

– Így van, nem tartotta sokra a magyarországi kommunistákat. De ezen a téren is saját döntésének következményeivel kellett szembesülnie, hiszen 

alaposan megrostálta azokat, akik – elvbaráti alapon – Moszkváig szaladtak Magyarországról.

A Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba került népbiztosok többsége például az 1937–38-ban tetőző nagy tisztogatásnak, nagy terrornak nevezett folyamat során vesztette életét! Így nem sok választása maradt, amikor a magyarországi helytartóit kellett kijelölnie.

– A diktátor halála milyen változást hozott a magyar belpolitikában?

– Szembetűnőt. Az akkor még Berija dominálta új szovjet vezetés 1953 júniusában Moszkvába rendelte Rákosit és kíséretét, és csúnyán kiosztotta Magyarország kormányfőjét – pedig  Rákosi igazából nem tett mást, mint egy stréber diák igyekezetével végrehajtotta a Kreml-béli „osztályfőnök” utasításait. A júniusi látogatás után Berija embere, 

Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki megkezdte az életszínvonal-javító intézkedések sorát: 

leállította az erőszakos téeszesítést, lassított az iparosítás erőltetett tempóján. Az általános hangulat javítása végett felszámolta a kommunista internálótáborokat, és megkezdődött a koncepciós perek felülvizsgálata.

Az 1956-os forradalomban feldarabolt Sztálin-szobor feje Budapesten. Fotó: Fortepan/Hofbauer Róbert

 Önámító nosztalgia

– A koncepciós perekben elítéltek közül ugyanakkor csak a munkásmozgalmi múlttal rendelkezők, a kommunisták és a balra hajló szociáldemokraták rehabilitációja történt meg. Gyökeres változásról tehát mégsem lehet beszélni.

– Valóban, ahogy az is igaz, hogy Rákosi csupán a kormányfői posztról mondott le 1953-ban, 1956-ig meghatározó szereplő maradt a magyar belpolitikában. Ám 

amit az első Nagy Imre-kormány 1953-ban tett, az megalapozta a miniszterelnök mítoszát:

 1956-ban az emberek azért követelték Nagy Imrét a kormányba, mert emlékeztek rá, milyen intézkedéseket hozott három évvel korábban.

Dokumentumfilm Sztálin hazug mítoszának létrejöttéről

– Most, hetven évvel a halála után milyen Sztálin megítélése a kelet-európai térségben, a volt szocialista tömb országaiban?

– A posztszovjet államok némelyikében – elsősorban Grúziában és Oroszországban – jelen van a nosztalgia Sztálin kora és rendszere iránt, amely a „csak a szépre emlékezem” hozzáállásnak tudható be. Vagyis:

az emberek hajlamosak elfelejteni, mennyi szenvedésen kellett keresztülmennie a népnek, és milyen ára volt a viszonylagos nagyságnak és a szigorú rendnek.

Ám ettől eltekintve úgy tűnik, a többi országban kialakult egyfajta konszenzus: Sztálin még a kommunizmus eszméjével szimpatizálók körében sem igazán szalonképes. Annál érthetetlenebb, hogy Lenint és tetteit ugyanakkor még mindig sokan próbálják mentegetni.

NÉVJEGY:

Horváth Attila (1959): jogtörténész, jogász, alkotmánybíró; a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezetője. A témához kapcsolódó, legutóbbi publikációja: A törvény előtti egyenlőség kérdése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában (In: Ünnepi írások a 65 éves Stumpf István tiszteletére, Századvég Kiadó, 2022)

Borítókép: Sztálin a ravatalon, 1953. március 8., Moszkva (Fotó: AFP)