„Magyarországot meg kell büntetni”

Hetvenöt éve, 1947. február 19-én a magyar sajtó efféle külpolitikai eseményekről adott hírt: a brit katonai misszió rövidesen elhagyja Bukarestet; Jugoszlávia magának követeli Karintia egy részét. Hogy néhány nappal ezelőtt hazánkat is „érintő” megállapodás köttetett, arra semmi sem emlékeztet a hasábokon: Magyarország 1947. február 10-én – Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal együtt – Párizsban aláírta a második világháborút lezáró békeszerződést. A „második Trianont” feldolgozó, napokban megjelent tanulmánykötet szerkesztőjével beszélgettünk.

20220110 budapest ludovika egyetem tortenesz professzor fulop mihaly havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– A „pax sovietica”, vagyis szovjet béke aztán kiterjesztette a szovjet érdekszférát, és – az „oszd meg és uralkodj” ősi elve alapján – szembeállította egymással a térség népeit. A kezdetektől ez volt Sztálin célja?

– A „vörös cárként” is emlegetett Sztálin elsősorban azon határokat akarta elérni, amelyek között Oroszország a cári időkben létezett. Azokon kívül szovjet csatlósállamok létrehozására törekedett, amelyeknek – külön-külön – Moszkvához kell igazodniuk. Mindkét pontban elérte, amit akart.

– Amint az az ön által szerkesztett, a Ludovika Egyetemi Kiadó által nemrégiben megjelentetett kötetből – Második Trianon? – Tanulmányok a párizsi magyar békeszerződés aláírásának 75. évfordulójára – is kiderül, Sztálin Magyarországgal szemben különösen kíméletlenül lépett fel. Mivel vontuk magunkra a haragját?

– Romániával és Finnországgal ellentétben nem voltak területi követeléseink a Szovjetunióval szemben, Kassa bombázása – 1941. június 26. – után mégis hadiállapotba kerültünk vele. Ezért határozott úgy – és ennek a szövetségesek előtt hangot is adott –, hogy Magyarországot meg kell büntetni.

– Ami egyebek mellett abban nyilvánult meg, hogy Magyarország és Románia között szovjet döntéssel vonták meg újra a trianoni határt.

– A Külügyminiszterek Tanácsa 1945. szeptember 20-i londoni ülésén az amerikai fél háromezer négyzetmérföldet juttatott volna Magyarországnak Erdély területéből, a rajta élő félmillió magyarral együtt. A francia fél pedig – mivel meghallotta a trianoni békediktátum túlzó és igazságtalan voltát hangsúlyozó bírálatokat, és legalább utólag enyhíteni szeretett volna rajta – azt vetette fel, hogy az Alföld folytatása, a Partium kerüljön Magyarországhoz, az erdélyi fennsík pedig Romániához. Sztálin azonban addigra már eldöntötte a kérdést.

– Milyen szempontok szerint?

– Az Észak-Erdélyt Magyarországnak juttató második bécsi döntést Hitler hozta meg, a Szovjetuniót kizárta e területi rendezésből, noha Sztálin – a Molotov–Ribbentrop-paktum szellemében – igényt tartott az abban való részvételre. De a szovjet diktátornak volt ennél jóval közvetlenebb indítéka is: Románia területéből igényt tartott Besszarábiára és Észak-Bukovinára, és a veszteségért Erdéllyel kívánta kompenzálni Bukarestet. Molotov külügyi népbiztos tehát Londonban közölte, hogy a Szovjetunió – 1945 őszén! – nem tesz mást, mint csatlakozik az 1920-ban hozott angol–amerikai–francia döntéshez, amely Romániának juttatta Erdélyt.

– Ezek szerint nem helytálló a feltételezés, hogy ha Magyarország – Románia példáját követve – átáll a szövetségesekhez, megtarthatta volna Erdélyt?

– Erre csak bizonyos ideig mutatkozott esély, és akkor sem Erdély egésze maradt volna nálunk. Mihály román király 1944. augusztus 23-án állt át. A szeptember 12-én megkötött román fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye kilátásba helyezte, hogy Románia megkapja Erdélyt vagy annak nagyobbik részét, de azt is rögzítette: az erről szóló végleges döntést a háború utáni rendezés során hozzák meg. Ha tehát a magyar kiugrási kísérletre a román előtt kerül sor, Magyarország talán megtarthatta volna Észak-Erdély kisebbik részét – de az egészet akkor sem. Horthy kiugrási kísérletének kudarca el is döntötte a kérdést.

Ideiglenesen mindörökre

– Magyarország aztán alig néhány évvel az aláírása után megsértette a békeszerződést, mégsem kellett retorziókra számítania. Miről van szó?

– A békediktátum 65 ezer főben maximalizálta a magyar haderőt, ehhez képest a néphadsereg létszáma 1953-ban 213 ezer fő volt. Csakhogy Magyarország – ahogy a hasonló helyzetben lévő Románia és Bulgária is – 47-ben még legyőzött állam volt, a 48-as kommunista fordulat után viszont már betagozódott a Szovjetunió szövetségi rendszerébe, és a harmadik világháborúra készült. Az angolok és amerikaiak ezért hiába tiltakoztak a szóban forgó „néphadseregek” szovjet indíttatású felépítése ellen.

– A párizsi béke azt is rögzítette, hogy a megszálló szovjet csapatoknak 1947. december 15-ig ki kell vonulniuk Magyarország területéről. Ehhez képest az utolsó katona csak 91 nyarán távozott. Mivel magyarázható e késlekedés?

– Értelmezési különbségekkel. A békeszerződés 22. cikkelye nyitva hagyta a lehetőséget, hogy a Szovjetunió – az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalainak fenntartása végett – csapatokat állomásoztasson magyar területen (ahogy románon is egyébként). Az osztrák államszerződés megkötése, ezzel a szövetséges fegyveres erők visszavonása 1955-ig húzódott, utána a szovjet hadsereg minden nemzetközi jogalap nélkül Magyarországon maradt, ami lehetővé tette az 56-os forradalom leverését. Ezek után a Kádár-rendszer 1957-ben kötött kétoldalú szerződéssel „legalizálta” az „ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok” jelenlétét. Ez az örökkévalóságnak tűnő állapot 1991-ig tartott.

Európai rend

– Mennyiben tekinthető kőbe vésettnek mindaz, amit a párizsi békeszerződés rögzített? Mennyiben változtathatatlanok az ott meghúzott határok, köztük Magyarország határai?

– Magyarország határait a békeszerződést megalkotó nagyhatalmak egyetértésével, valamint a szomszédos államok beleegyezésével lehet megváltoztatni. Ennek feltételei már csak azért sem állnak fenn, mert a párizsi magyar béke a második világháborút lezáró egységes és összefüggő európai békerendszer része. Ennek alkotóelemei a magyaron kívül az Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal megkötött 1947-es békeszerződések, a már említett 55-ös osztrák államszerződés és a Németországra vonatkozó 1990-es végleges rendezés. Valamennyi békeszerződésben szerepel egy klauzula, amelyben a legyőzött állam elismeri a többivel megkötött vagy megkötendő szerződés érvényét. Ez teszi a jelenlegi európai rendet – és a győztes nagyhatalmak által garantált területi rendezést – megingathatatlanná. Az ebben foglalt határok bármelyikének megváltoztatása a többi területi igény felvetését is lehetővé tehetné. Egyetlen szerződés módosítása a többi hat megváltoztatásával járhatna – Erdélytől Karéliáig, Kelet-Poroszországtól Dél-Dobrudzsáig –, ám e rendszer garantálja a status quót, megváltoztatására gyakorlatilag semmi esély.

Névjegy Fülöp Mihály (1953) diplomáciatörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem professzora. Kutatási területe: a magyar külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok története.

Borítókép: Fülöp Mihály (Fotó: Havran Zoltán)