Aradi vértanúink nem október hatodikán váltak hősökké

A kérdés mindig az, mit teszünk, amikor felsejlik a személyes tragédia lehetősége. Amikor valószínűvé válik az amúgy távolinak, esetlegesnek, elkerülhetőnek és ezért valószerűtlennek tetsző végzet, amikor el kell dönteni, merjük-e vállalni a növekvő kockázatot. Mert én úgy hiszem, aradi vértanúink nem október hatodikán váltak hősökké, hanem már jóval korábban. Akkor, amikor még el lehetett dönteni, ki meddig tart ki a magyar szabadság ügye mellett.

Batthyány Lajos kivégzése Forrás: Wikipédia

És ami a legmeglepőbb: hasonlóan döntött Móga tábornok is, aki ugyan derekasan helytállt Pákozdnál, november 1-jén mégis lemondott rangjáról és visszavonult. Ferdinánd király október 3-án kiadott manifesztumai után ugyanis Magyarország „lázadó ország” lett. Ő pedig nem akart lázadóvá válni. Sem mártírrá, sem vértanúvá. A főváros eleste után hagyta magát elfogni, s eltűrte, hogy öt év várfogságra, továbbá rangja és rendjelei elvesztésére ítéljék. Ő ennyit bírt el a magyar ügyért. 
 

Fontos leszögezni: anélkül gondolok Széchenyi, Bathyány, Móga, s más nagyszerű emberek megroppanására, hogy lebecsülném, teljesítményüket vagy megkérdőjelezném azoknak a derekasságát, akik az eszkaláció későbbi lépcsőfokain – a főváros elvesztése idején, a trónfosztással egyet nem értve, az orosz beavatkozást látva – érezték úgy, nem tudják tovább támogatni a haza ügyét.

 S csak azért írok róluk, hogy lássuk, milyen nagy, s milyen növekvő kockázatot vállaltak azok, akik az utolsó pillanatig kitartottak. 
 

Pedig lett volna módjuk hátralépni.

Poeltenberg Ernőt elsőnek vitték a bitófához Forrás: Wikipédia

Pöltenberg Ernő például részt vett ugyan a pákozdi csatában, de Jellasics üldözésével és az osztrák határ átlépésének lehetőégével nem értett egyet, s mivel kételyeinek hangot is adott, Móga úgy ítélte, nincs rá szükség a seregben. Ezért október 18-án közölte Pöltenberggel és másokkal, hogy elbocsátja őket a honvédseregtől. Éppen akkor, amikor olyan sokan pártoltak el a magyar ügytől, amikor dönteni kellett a haza és a király között. Pöltenberg azonban nem használta ki a lehetőséget. Tiszttársai segítségével visszavétette magát a honvédségbe, s mint tudjuk – Mógával ellentétben – a mártíromságig kitartott. 
 

Lahner Györgynek ezerszer is lett volna alkalma arra, hogy elhagyja a magyar ügyet. 

Októberben ő is, mint annyi más bajtársa letette a csapatszolgálatot, de ahelyett, hogy visszavonult volna, elfogadta a felkérést és a Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelője lett. Megszervezte a magyar fegyvergyártást, sőt, mikor 1848 decemberében ki kellett üríteni a fővárost, Lahner az üzemek leszerelésével és elszállításával, a gépsorok és a szakemberek kimenekítésével biztosította a lehetőséget a harc folytatásához. Pedig tehetett volna mást is...

Kossuth Lajos tábornokai körében. Balról: Klapka György, Perczel Mór, Henryk Dembiński, Kossuth Lajos, Bem József és Aulich Lajos  Forrás: Wikipédia

És nyilván a többiek is feladhatták volna bármikor, fordíthattak volna személyes sorsukon, feltehették volna maguknak a kérdést a szabadságharc minden hónapjában, hová vezet az út, amin járok. De nem tették. Ők ugyanis tudtak, de legalábbis éreztek valami nagyon fontosat: Nem baj, ha vannak közöttünk olyanok, akik méricskélnek, latolgatnak, határok között lelkesednek, s csak a maguk módján támogatják közös ügyeinket. De nagy baj, ha nincsenek közöttünk olyanok, akik hajlandók akár az életüket is odaadni a nemzetért, a hazáért, a szabadságért. 1849-ben aradi hőseink vállalták ezt az áldozatot. 

Borítókép: A haldokló harcos szobra az aradi vértanúk emlékművén (Forrás: Wikipédia)