Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy felismerjük, egy-egy konfliktus eszkalációja hosszan tartó folyamat, melynek lépései során sok részvevőnek van lehetősége arra, hogy felmérje: eszméivel, igazságérzetével, bátorságával, áldozatvállalási hajlandóságával párhuzamosan halad-e a küzdelem kiterjedése, vagy nem. A szemünk előtt zajló ukrán-orosz dráma szinte minden nap felteszi a kérdést ezernyi embernek, hogyan tudnak viszonyulni, mindahoz, ami tegnaptól mára megváltozott. A mi számunkra talán a menekültek számának ingadozása mutatja legjobban, hányan vannak azok, akik egy balsikerű támadás, egy gonosz bombatalálat, de akár csak egy vészjósló sajtóhír nyomán éppen most, vesztették el hitüket, éppen mára élték föl mentális tartalékaikat, éppen ebben a pillanatban billent át életkilátásaik mérlege a tűrhető és vállalható állapotból a tűrhetetlen és vállalhatatlan felé. Miközben persze tíz- és százezrek vannak, akik még mindig helytállnak, akikben még mindig lobog a bátorság, az elszántság, az önfeláldozás lángja.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magyar szabadságharc egyenes vonalon haladt onnan kezdve, hogy Móga János tábornok és újonnan megszervezett honvédsereg élén kivonult a pákozdi síkra egészen a világosi összeomlásig, sőt egészen azon túl is, az aradi bosszúig, a pesti Batthányi-perig. A dolog azonban éppen, hogy nem így áll. A szabadságharc története eszkalációk sora, s minden fordulópontnál akadtak olyanok, akik úgy döntöttek, nem vállalják, nem vállalhatják tovább a részvételt.
A leghíresebb hite-vesztettünk a nagy Széchenyi, akit amúgy is kételyek gyötörtek forradalmunkkal kapcsolatban. A Batthyány-kormány megalakulásától kezdve küzdött magával: vajon helyesen teszi-e, hogy szerepet vállal egy ízlésénél radikálisabb adminisztrációban. Akkoriban még karcos fekete humorral írta naplójába: biztos benne, hogy halálra fogják ítélni, de kérni fogja, hogy legalább Kossuthnak háttal akasszák föl. Végül az események eszkalálódásával szeptember negyedikén le is mondott, és a nemzethalál vízióitól gyötörve már másnap elindul a döblingi elmegyógyintézet felé.
Hasonlóan járt el Batthyány is, aki szeptember 11-én, mikor a horvát csapatok betörtek Magyarországra ugyancsak lemondott.
Őrlődését, félelmeit, s egyúttal bátorságát és hazaszeretetét is tükrözi, hogy lemondása után a nádor felkérésére mégis vállalta a növekvő kockázatot és ismét kormányt alakított. Mivel azonban a király szeptember végén érvénytelenítette megbízatását, az első magyar miniszterelnök október 2-án ismét lemondott és nem is vállalt többé politikai szerepet. 1849-es pere igazi koncepciós per volt, hiszen Batthyány mindvégig a legalitás talaján állt.
És ami a legmeglepőbb: hasonlóan döntött Móga tábornok is, aki ugyan derekasan helytállt Pákozdnál, november 1-jén mégis lemondott rangjáról és visszavonult. Ferdinánd király október 3-án kiadott manifesztumai után ugyanis Magyarország „lázadó ország” lett. Ő pedig nem akart lázadóvá válni. Sem mártírrá, sem vértanúvá. A főváros eleste után hagyta magát elfogni, s eltűrte, hogy öt év várfogságra, továbbá rangja és rendjelei elvesztésére ítéljék. Ő ennyit bírt el a magyar ügyért.
Fontos leszögezni: anélkül gondolok Széchenyi, Bathyány, Móga, s más nagyszerű emberek megroppanására, hogy lebecsülném, teljesítményüket vagy megkérdőjelezném azoknak a derekasságát, akik az eszkaláció későbbi lépcsőfokain – a főváros elvesztése idején, a trónfosztással egyet nem értve, az orosz beavatkozást látva – érezték úgy, nem tudják tovább támogatni a haza ügyét.
S csak azért írok róluk, hogy lássuk, milyen nagy, s milyen növekvő kockázatot vállaltak azok, akik az utolsó pillanatig kitartottak.
Pedig lett volna módjuk hátralépni.
Pöltenberg Ernő például részt vett ugyan a pákozdi csatában, de Jellasics üldözésével és az osztrák határ átlépésének lehetőégével nem értett egyet, s mivel kételyeinek hangot is adott, Móga úgy ítélte, nincs rá szükség a seregben. Ezért október 18-án közölte Pöltenberggel és másokkal, hogy elbocsátja őket a honvédseregtől. Éppen akkor, amikor olyan sokan pártoltak el a magyar ügytől, amikor dönteni kellett a haza és a király között. Pöltenberg azonban nem használta ki a lehetőséget. Tiszttársai segítségével visszavétette magát a honvédségbe, s mint tudjuk – Mógával ellentétben – a mártíromságig kitartott.
Lahner Györgynek ezerszer is lett volna alkalma arra, hogy elhagyja a magyar ügyet.
Októberben ő is, mint annyi más bajtársa letette a csapatszolgálatot, de ahelyett, hogy visszavonult volna, elfogadta a felkérést és a Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelője lett. Megszervezte a magyar fegyvergyártást, sőt, mikor 1848 decemberében ki kellett üríteni a fővárost, Lahner az üzemek leszerelésével és elszállításával, a gépsorok és a szakemberek kimenekítésével biztosította a lehetőséget a harc folytatásához. Pedig tehetett volna mást is...
És nyilván a többiek is feladhatták volna bármikor, fordíthattak volna személyes sorsukon, feltehették volna maguknak a kérdést a szabadságharc minden hónapjában, hová vezet az út, amin járok. De nem tették. Ők ugyanis tudtak, de legalábbis éreztek valami nagyon fontosat: Nem baj, ha vannak közöttünk olyanok, akik méricskélnek, latolgatnak, határok között lelkesednek, s csak a maguk módján támogatják közös ügyeinket. De nagy baj, ha nincsenek közöttünk olyanok, akik hajlandók akár az életüket is odaadni a nemzetért, a hazáért, a szabadságért. 1849-ben aradi hőseink vállalták ezt az áldozatot.
Borítókép: A haldokló harcos szobra az aradi vértanúk emlékművén (Forrás: Wikipédia)
