Gyásznap a hősökért, akiknek a haza becsülete az életüknél is többet ért

A kormány 2001-ben a magyar nemzet gyásznapjává nyilvánította október hatodikát arra emlékezve, hogy 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar szabadságharc tizenhárom honvéd főtisztjét, Pesten pedig Batthyány Lajos grófot, az első magyar felelős kormány miniszterelnökét – olvasható az MTVA Sajtóarchívumának összeállításában.

Az 1848-1849-es szabadságharc leverését kegyetlen megtorlás követte. A közkatonák amnesztiát kaptak ugyan, de sokukat besorozták a császári seregbe, a magasabb rangú tisztek, tisztviselők pedig hadbíróság elé kerültek. A tárgyalások sorrendjét a „bűnösség” foka határozta meg: elsőként a „főbűnösök”, a csehországi Olmützben (Olomouc) Batthyány Lajos, Aradon pedig a honvédsereg önálló seregtestet vezénylő főtisztjeinek perét folytatták le.

A tisztségéről 1848. október 2-án lemondó Batthyányt 1849 januárjában Pesten tartóztatták le. A szabadságharc bukása idején Olmützben raboskodó politikust 1849. augusztus 30-án a haditörvényszék koncepciós eljárásban, felsőbb utasításra, felségárulás miatt kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, de kegyelemre ajánlotta. A per még azt a bécsi utasítást is megsértette, hogy a vádlottak csak a magyar parlament 1848. október 3-i feloszlatása utáni forradalmi cselekményekért vonhatók felelősségre, ugyanis a vád alapját Batthyány korábbi cselekményei (többek között külföldi hatalmakkal való kapcsolatfelvétel, a horvátokkal és az osztrák kormánnyal történő megegyezés elmulasztása, uralkodói jóváhagyás nélküli honvédújoncozás és papírpénz-kibocsátás) alkották. A kegyelemre ajánlást Ausztriában az íratlan szabály szerint figyelembe kellett venni, ezért Batthyányt Pestre vitték, ahol a Magyarországot teljhatalommal kormányzó Haynau táborszernagy 1849. október 5-én megerősítette az ítéletet.

Aradon 1849. szeptember 26-án tizenhárom tábornokot és egy ezredest (Lázár Vilmost, aki szintén önálló seregtestet irányított) ítéltek halálra felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá, de Gáspár András (Ferenc József egykori lovaglómestere) büntetését az utolsó pillanatban börtönre változtatták.

A kivégzéseket október 6-ra, az egy évvel korábbi bécsi felkelés és Latour osztrák hadügyminiszter meglincselésének évfordulójára időzítették. A börtöneként szolgáló pesti Újépületben Batthyány éjszaka egy becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, és súlyos vérvesztesége miatt nem lehetett végrehajtani a megbecstelenítőnek számító, jobbára köztörvényeseknél alkalmazott akasztást. Mivel a kivégzésnek meg kellett történnie, a helyi parancsnok a kötél általi halálbüntetést saját hatáskörben „porra és golyóra” változtatta – ennek hallatán Haynau később idegrohamot kapott. Batthyány nem engedte a szemét bekötni, és maga vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak, utolsó szavai három nyelven hangzottak el: „Allez, Jäger! (Rajta, vadászok!) Éljen a haza!” Kivégzésének színhelyén, az egykori Újépület falánál 1926. október 6-án avatták fel a Pogány Móric tervei alapján készült Batthyány-örökmécsest, amely a szabadság jelképe, a kádárizmus utolsó éveiben a március 15-i ellenzéki tüntetések rendszeres színhelye lett. Magyarország első miniszterelnökének hamvai a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, a Batthyány-mauzóleumban nyugszanak.

Aradon ugyancsak október 6-án végezték ki a tizenhárom honvéd főtisztet: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knézich Károlyt, Láhner (Lahner) Györgyöt, Lázár Vilmost, Leiningen-Westerburg Károlyt, Nagysándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károlyt. A golyó általi halálra „kegyelmezett” Kisst, Schweidelt, Dessewffyt és Lázárt hajnalban lőtték agyon a vár északi sáncában, a többi elítéltet ezután a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel. A holttesteket elrettentésül estig az akasztófán hagyták, de éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáró hellyé vált.

Ma az egykori vesztőhelyen emlékoszlop áll, a vértanúk emlékét a városban a 2004-ben visszaállított Szabadság-szobor, Zala György munkája őrzi.

Aradon 1850 februárjáig még három honvédtisztet végeztek ki, Ormai Norbert honvéd ezredest, Kazinczy Lajos honvéd ezredest (Kazinczy Ferenc fiát) és Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy azért nem került a kivégzőosztag elé, mert megtébolyodott, ő 1850 februárjában a várbörtönben halt meg. A szabadságharc utáni megtorlások alatt hozzávetőleg 500 halálos ítéletet hoztak, és mintegy 110-et hajtottak végre. Az emigránsokat in effigie – távollétükben – végezték ki, azaz nevüket az akasztófára szögelték. A bosszúhullám csak 1850 júliusától mérséklődött, amikor az általános európai felháborodás miatt a bécsi udvar nyugdíjazta a „hatáskörét túllépő” Haynaut.

A kormány 2001. november 24-én nemzeti gyásznappá nyilvánította október 6-át. Ezen a napon az állami lobogót félárbócra eresztik, a középületekre kitűzik a gyászlobogót, az iskolákban megemlékezést tartanak.

Az 1849. október 6-án kivégzett mártírok

A Híradó.hu gyásznapi összefoglaló írásában sorra vette a tizenhárom aradi vértanút. Kik voltak ők, milyen szerepet játszottak a forradalomban és hogyan áldozták fel önmagukat a haza becsületéért? A következő sorokból kis betekintést nyerhetünk mindannyiuk életébe.

Knézich Károly honvéd vezérőrnagy

Édesapja horvát, édesanyja pedig magyar volt. A magyar szabadság kivívása érdekében katonai szolgálatait a március 15-ei forradalom után ajánlotta fel. A hadvezetés először a felvidéki bányavárosokba küldte, az ottani zendülés letörésére, majd a szerb lázadás leverésében harcolt, a másik aradi mártír, Damjanich János oldalán. A tápióbicskei csatában katonáival elfoglalta a Tápió hídját, a Komárom melletti csatában pedig a sáncokat vette birtokba.

Részt vett az isaszegi és a nagysallói csatában is. Katonai sikereinek köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich János lábtörése után vezérőrnaggyá és a harmadik hadtest főparancsnokává nevezték ki, e minőségében vett részt Buda ostromában. Világosnál tette le a fegyvert. Kötél általi halálra ítélték, nyolcadik volt a kivégzettek sorában, de negyedik a kötél által kivégzettek közül. Csontjai 1932-ben, az aradi árvíz idején kerültek elő. Jelenleg az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

Nagysándor József honvéd vezérőrnagy

Katonai szolgálatát még a császári hadseregben kezdte, 1823-tól előbb az ötödik, majd a második huszárezredben szolgált. 1844-ben nyugállományba vonult. 1848-ban ismét szolgálatba állt, a magyar hadseregben őrnagyi kinevezést nyert a Pest vármegyei lovas nemzetőrségnél. Ezután Torontál vármegyébe vonult, ahol október–decemberben sikeresen akadályozta meg az aradi és a temesvári osztrák helyőrségek érintkezését. 1849 januárjában Kiss Ernővel részt vett pancsovai csatában.

A déli harcokban tanúsított kiváló teljesítményéért előbb alezredessé, majd ezredessé léptették elő. Amikor Damjanich János átvette a bánsági hadtestet, a lovasdandár parancsnoka lett. A szolnoki csatában tanúsított hősiességéért 2. osztályú vitézségi érdemjellel tüntették ki. A váci csata után tábornokká léptették elő. Részt vett a nagysallói, majd április 26-án a komáromi csatában is. Görgei Artúr táborában harcolt Buda ostromában. Az ószőnyi csatában mint utóvéd játszott szerepet. A tokaji átkelés után 1849. augusztus 2-án Debrecen mellett vereséget szenvedett a hatszoros túlerőben lévő cári seregtől. Görgeihez Nagyváradon csatlakozott, a fegyvert Világosnál tette le.

Damjanich János honvéd vezérőrnagy

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka, aki a harcmezőn soha nem szenvedett vereséget, az összes ütközetét és csatáját megnyerte. Részt vett a délvidéki harcokban, ahol is alezredessé és dandárparancsnokká, majd ezredessé és hadosztályparancsnokká léptették elő.

Amikor csapatai szuronyrohammal bevették a Versec–Fehértemplom közti utat lezáró Temesőr melletti ellenséges tábort, a szerbek segítségére siető hadat Rózsa Sándor lovasai kergették el. A szolnoki csatában győzedelmeskedett a várost védő Karger-dandár fölött. Ekkor megkapta a Katonai Érdemjel 2. fokozatát. A dicsőséges tavaszi hadjárat tápióbicskei csatájában Damjanich fordította meg az ütközet sorsát, de az isaszegi győzelem is egyértelműen a nevéhez köthető. Részt vett a nagysallói és a komáromi csatában is. Július közepén az aradi vár főfelügyelője lett, a hónap végén pedig a vár parancsnoka. Augusztus 17-én a cári csapatok előtt, kegyelemre tette le a fegyvert.

Kötél általi halálra ítélték.

Haynau táborszernaggyal legendásan rossz volt a viszonya, ami onnan ered, hogy 1848 áprilisában, tehát még a pákozdi csata előtt Temesváron szolgált, ahol is összevesztek. Haynau itt a felettese volt, akinek a magyarokat becsmérlő kijelentésére így csattant fel: „Tábornok úr! Én magyar ember vagyok, s nem tűrhetem, hogy jelenlétemben gyalázza a nemzetemet és annak legjobb fiait!”

A kivégzéseket Franz Bott brünni katonai hóhér hajtotta végre. Az aradi vártól délre, a Maros árterén reggel 6 és 7 óra között ő akasztotta fel Poeltenberg Ernőt, Török Ignácot, Láhner Györgyöt, Knézich Károlyt, Nagysándor Józsefet, Leiningen-Westerburg Károlyt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost és Vécsey Károlyt. A törvények értelmében övé lehetett a felakasztottak felsőruházata, fehérneműik pedig a hóhérsegédeké. Bott attól kezdve telente Damjanich vörös zsinóros köpenyét vette fel, valahányszor csak akasztania kellett.

Aradon utolsó előttiként hívta a bitó. Ekkor hangzottak el legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Aulich Lajos honvéd vezérőrnagy

Katonai pályafutását 1812-ben hadapródként kezdte a pozsonyi székhelyű 2. Hiller-gyalogezredben. Napóleon oroszországi hadjáratában mint a császári haderők katonája vett részt, hadtestével Galíciában állomásozott. Aztán harcolt Napóleon ellen is, a népek csatájaként emlegetett lipcsei csatában. 1814. március 31-én a koalíció csapataival vonult be Párizsba. Az I. Sándor orosz cár nevét viselő ezrede néhány kitérőt leszámítva egészen a szabadságharcig Pozsonyban állomásozott. Ismerősei kemény, szófukar embernek jellemezték, aki a hadsereget tekintette családjának. Soha nem nősült meg. Pozsonyban együtt szolgált Móga János későbbi honvéd altábornaggyal, aki a pákozdi csatában a honvédhadsereg parancsnoka volt, Anton Csorichal és Anton Vogellel, akik a szabadságharcban a császári hadsereg tábornokai voltak, valamint Ludwig Haukkal, a tizenhatodik aradi vértanúval. Aulich volt az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnoka, majd amikor Bakonyi Sándort 1848. április 19-én ezredessé és ezredparancsnokká nevezték ki, Aulich alezredes lett, és átvette az ezred Győrben állomásozó zászlóaljának parancsnokságát.

A szerb lázadás megfékezésére alakulatát a Bácskába vezényelték. Az ekkor már ötvenötödik életévét betöltött alezredes a Délvidéken összevont sorkatonaság egyik legtekintélyesebb törzstisztjének számított, Bakonyi dandárparancsnoki megbízatása miatt 1848 szeptemberétől már gyakorlatilag ő vezette a 2. gyalogezredet. A harcok során Aulich bizonyságot adott szaktudásáról, így az Országos Honvédelmi Bizottmány október 24-én ezredessé léptette elő és kinevezte a 2. gyalogezred parancsnokává. Novemberben a feldunai hadsereghez csatlakozott. Görgei távollétében ő helyettesítette a fővezért. Aulich Pozsony kiürítése után Komáromba, majd a fővárosba vonult, hogy Vácon keresztül vonuljon északnyugat felé. Az ezt követő visszavonulás a bányavárosokon át a Branyiszkói-hágón keresztül a Felső-Tiszáig, a szabadságharc egyik legsikeresebben végrehajtott hadművelete lett. A hadtörténetírás a sikert Görgei Artúr nevéhez köti, ebben azonban része volt Aulich Lajosnak is. Körmöcbánya mellett zseniális hadicsínyt hajtott végre: alakulatát a császáriak minden irányból bekerítették és csak úgy tudott kitörni, hogy aládúcolásokkal és robbantásokkal járhatóvá tette a Szkalka hegy alatti ősi, elhagyatott bányaalagutat, s katonáit azon keresztül vezette át Besztercebányára. A dicsőséges tavaszi hadjárat során részt vett a kápolnai, isaszegi csatákban és Buda ostrománál is jelen volt.

Láhner György honvéd vezérőrnagy

A felvidéki Turóc vármegyei Necpál szülötte. Katonai pályáját a császári hadseregben kezdte: 1816-ban lépett be a 33. gyalogezredbe. A magyar szabadság ügye mellett 1848 tavaszán kötelezte el magát. Októberben a Honvédelmi Minisztérium hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelővé nevezte ki, ezredesi rangban. Hatalmas szervezőmunkát végzett és a magyar lőfegyvergyártás a többszörösére nőtt. 1849. február 6-ától tábornokká nevezték ki. Láhner az ágyúkra Zrínyi utolsó hadtudományi munkájának jelmondattá vált főcímét íratta: „Ne bántsd a magyart!”

Kötél általi halálra ítélték, hetedikként (az akasztottak között harmadikként) végezték ki, mégpedig pontosan az 54. születésnapján. Utolsó mondata: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” Holttestét Csernovics Péter temesi főispán a hóhér lefizetésével szerezte meg, és saját birtokán temettette el, itt nyugodott 1974-ig, amikor is maradványai átkerültek az aradi emlékoszlop kriptájába.

Poeltenberg Ernő honvéd vezérőrnagy

1829-ben került hadapródként a császári-királyi hadseregbe, előbb a 7. Hardegg-vértesezredbe. 1833-tól Galíciában szolgált a 4. Sándor-huszárezredben. 1848 tavaszán helyezték ezredével Magyarországra. Részt vett a pákozdi, kápolnai, isaszegi, komáromi és váci csatában. Kéméndnél Wyss tábornokot verte meg, akit Esztergomnál átszorított a Dunán. Kmety György csornai győzelmével egyidejűleg Öttevénynél sikeres támadást intézett az osztrák balszárny ellen. Amikor Görgeinek Vácnál ki kellett térni Paskievics hadai elől, Poeltenberg fedezte a magyar seregek elvonulását Balassagyarmat felé. Július 18-án Nagykovácsinál az orosz Anrep altábornagy megtámadta, de a támadást elhárította. Július 23-án Görgei parancsára, Harsánynál megverte az oroszokat. Július 25-én Leiningen segítségével az oroszokat Miskolcnál is megverte.

Poeltenberg tábornok mindvégig Görgei törzskarában harcolt. Görgei bizalmasaként ő is közvetített a gróf Rüdiger altábornaggyal, a cári seregek hadtestparancsnokával történt fegyverletételi tárgyalásokon.

Görgey Artúr Életem és működésem Magyarországon, 1848-ban és 1849-ben című memoárjában ezt írta: „Poeltenberg tábornok küldetése Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek gyapjúi államiratával az orosz fővezérhez önmagában is a tárgyalások kezdetét jelenti.” Poeltenberget sok más honvédtiszttel együtt Görgey világosi táborában fogták el. A kivégzés reggelén a lőpor és golyó általi halálra ítélt vértanúk után sorrendben az ötödikként, a kötél általi halálra ítéltek közül elsőként akasztották fel. A bitófa alatt így kiáltott fel: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt.

Leiningen-Westerburg Károly honvéd vezérőrnagy

Édesapja Frigyes, Leiningen-Westerburg hercege volt. 1844-ben nősült, felesége, Sissányi Erzsébet révén magyarországi nagybirtokos lett. 1848 őszén Temesvárra rendelték ezredének törzskarával együtt, ahol is önként jelentkezett a szerbek ellen vívott hadjáratba. 1848 decemberében őrnagyi, 1849 márciusában alezredesi, áprilisban ezredesi ranggal tüntették ki.

A tavaszi hadjáratban további érdemeket szerzett, amik elismeréséül július 1-jén tábornokká léptették elő. Július 2-án győzött Szőnynél, 28-án pedig Gesztelynél. Görgei Artúr jó barátja volt. Kivégzése előtti utolsó mondata: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

Kötél általi halálra ítélték, tizedikként végezték ki, hatodik volt a kötél által kivégzettek sorában.

Török Ignác honvéd vezérőrnagy

Kisbirtokos magyar nemesi családból származott. A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, a császári hadsereg kötelékébe hadnagyként lépett 1816-ban. 1839-ben a nemesi testőrséghez került, ahol erődítéselméletet oktatott. Többek között Görgei Artúr és Klapka György tanára is volt. 1848 októberében a komáromi várban szolgált, ekkor a vár teljes állománya csatlakozott a honvédekhez.

A vár erősítését szervezte meg. Windischgrätz sikerei után a parancsnokságot a legidősebb tisztre, Török Ignácra ruházták. A döntést a kormány megerősítette, és január 28-án tábornokká nevezték ki. 1849 áprilisában posztjáról Lenkey János váltotta le. A kormány utasítására a júniusban a felszabadított Budára rendelték, majd Szegedre, hogy a Tisza jobb partján sáncokat emeljen. Török Ignác a hadbíróság előtt magyarságával igazolta a tettét: „Lelkiismeretem felment engem” – mondta a tárgyaláson. A hadbíróság akasztásra ítélte, hatodikként, de a kötél által kivégzettek között másodikként végezték ki. 1932-ben találták meg maradványait, az aradi emlékoszlop kriptájában nyugszik.

Vécsey Károly honvéd vezérőrnagy

Az Ugocsa és Abaúj vármegyékben honos Vécsey család eredetét a 15. századig tudja visszavezetni. Nevét az Abaúj vármegyei Hernádvécse falutól vette, amelyet első ismert őse, az 1470-ben született Szőllősi Balázs és fiai kaptak birtokadományként II. Lajos magyar királytól, 1517-ben. I. Lipót király Vécsey Sándort és gyermekeit bárói rangra emelte.

A mártír tábornok nagyapja altábornagy volt a császár udvarában, szolgálataiért 1789-ben megkapta a katonai Mária Terézia-rendet, édesapja pedig, gróf Vécsey Ágoston, lovassági tábornokként a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnokaként szolgálta az uralkodót, amiért is megkapta a katonai Mária Terézia-rendet.

A családi hagyományokat követve a katonai pályát választotta és tanulmányait a birodalom legrangosabb katonai iskolájában, a Theresianumban folytatta. 1820-ban hadapródként kezdte katonai pályáját a 4. Savoyai Jenő-dragonyosezredben. 1821-ben hadnagyi rangban áthelyezték az 5. huszárezredbe, majd 1845-ben a 2. huszárezred őrnagya lett. Az Ernő Ágost hannoveri királyról elnevezett 2. huszárezred parancsnoka az 1840-es évek közepétől Vécsey későbbi vértanútársa, Kiss Ernő ezredes volt. Az ezred a szabadságharcban a honvéd hadsereg egyik legkiválóbb huszárezrede lett. Részt vett a délvidéki harcokban. Október 12-én ezredessé, december 15-én pedig vezérőrnaggyá léptették elő.

Kossuth Lajos Vécsey Károlynak a verbászi győzelme után köszönő levelet írt, amelyben olvasható: „Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját … Az isten áldja meg tábornok urat úgy, ahogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett.” A szolnoki győzelemben betöltött szerepéért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

Az aradi várat ostromló V. hadtest élére 1849. április 7-én nevezték ki. Legfontosabb feladatának a vár teljes zárolását tekintette, ezért kidolgozta egy olyan csatorna tervét, mely a Maros kanyarulatát átvágva teljesen elszigeteli az erősséget. A munka a Johann Berger vezérőrnagy által vezetett védők minden akadályozási kísérlete ellenére május 25-én befejeződött. A vár sorsa ezzel eldőlt, a készletek kimerültek és utánpótlásra sem volt remény. Június közepén megkezdődtek a tárgyalások, majd a megkötött egyezmény értelmében július 1-jén a magyar nemzeti trikolor felkúszott a vár kapja feletti torony tetejére: Arad magyar kézbe került. A kormány május 28-án a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztálya kitüntetést adományozta Vécseynek.

Vukovics Sebő visszaemlékezése szerint „embereinek ruházatjáról, zsoldjáról, élelméről s kórházi szükségleteiről mindig jelesül volt gondoskodva”. A magyar tábornoki karban Knézich Károly mellett Vécsey volt az, aki a legénység vallásos kötelezettségeinek betartatására is különös gondot fordított.

A temesvári vereség után Vécsey csapata Lugos felé vonult vissza. Miután értesült Görgei fegyverletételéről, Rákóczy–Parcsetich Zsigmond ezredes és Dessewffy Lajos főhadnagy személyében követeket küldött a Borosjenőn állomásozó orosz dandár parancsnokához, hogy a fegyverletétel részleteiről tárgyaljanak, majd lovasságával Paszkevics főhadiszállására, Nagyváradra vonult és ott adta meg magát. Vécseyt néhány nap múlva Aradra kísérték és átadták az osztrák hatóságoknak. Pere 1849. szeptember 3-án kezdődött Alois von Howiger hadbíró, a 9. gyalogezred volt ezredese elnökletével. A hadbírósági jegyzőkönyvekben az utólagos cenzúrázás ellenére fennmaradtak Vécsey Károlynak a tárgyaláson mondott önérzetes szavai: „az a véleményem, hogy a magyar hadsereg nem felkelő hadsereg volt, mint ezt szájamba akarják adni. Különben is én a hadügyminiszter parancsára, következéskép őfelsége a császár parancsára tettem esküt az alkotmányra.”

Vécsey több tábornoktársához hasonlóan arra alapozta védekezését, hogy a császár parancsára tette le az esküt a magyar alkotmányra, és a Magyarországon 1848 során kialakult, a politika által teremtett ellentmondásos helyzetért nem tehető felelőssé a parancsokat teljesítő tisztikar. Apja a hadbíróságnak küldött levelében követelte, hogy a „bűnözőket” fosszák meg kamarási méltóságuktól. Az aradi vértanúk közül csak Vécsey volt császári és királyi kamarás. Utolsónak végezték ki, végig kellett néznie társai halálát. Mivel már nem volt kitől elbúcsúznia, odalépett az előtte kivégzett Damjanich János kihűlőben lévő testéhez és megcsókolta a kezét. A történet Sulyánszky Euszták minorita szerzetes, az aradi vértanúk egyik gyóntatója és a kivégzések egyik szemtanúja elbeszéléséből ismert.

Haynau utasításainak megfelelően Howiger várparancsnok e szavakkal közölte a papokkal és a hozzátartozókkal, hogy a kivégzetteket a kivégzés helyszínén jeltelen sírba temetik: „a katonának ott kell maradnia, ahol elesett”. A parancs ellenére Franz Bott hóhér megvesztegetésével a felakasztott kilenc vértanú közül négynek a holttestét a hozzátartozók éjszaka titokban ki tudták ásni és el tudták szállítani.

Kiss Ernő honvéd altábornagy

Katonai pályafutását a bécsi Theresianum elvégzése után, 1818-ban a császári hadsereg dzsidásezredében kezdte. 1845-ben a 2. Hannover-huszárezred parancsnoka volt. A későbbi aradi vértanúk közül parancsnoksága alatt szolgált Nagysándor József és Vécsey Károly is. 1848 tavaszán ezredével Nagykikindán állomásozott, így a kezdetektől részt vett a szerb felkelők elleni harcokban.

Az ő nevéhez fűződik az első jelentős délvidéki győzelem, a perlaszi szerb tábor bevétele szeptember 2-án. Október 12-én honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki és átvette a bánsági hadtest parancsnokságát. December 12-én honvéd altábornaggyá nevezték ki, de az 1849. január 2-ai pancsovai ütközet után lemondott és január 9-én átadta a hadtest parancsnokságát Damjanich Jánosnak. Debrecenben az országos főhadparancsnokság élére nevezték ki. Március 9-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. A szabadságharc végéig több alkalommal is helyettesítette a hadügyminisztert. A világosi fegyverletétellel került orosz, majd osztrák fogságba.

Halálos ítéletét kötél általi halálról golyó általi halálra módosították, mert császári csapatok ellen harcoló csapatokat nem vezényelt. Schweidel József is ezzel az indoklással kapott „kegyelmet”. Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában ő volt a harmadik.

Schweidel József honvéd vezérőrnagy

Katonai pályafutását a császári seregben kezdte, a negyedik huszárezredben mint hadapród szolgált, később a kapitányságig vitte. Tanítója a híres Simonyi óbester volt. Harcolt a napóleoni háborúkban, ott volt többek között a párizsi csatánál is.

Az 1848-as forradalom kitörésekor Bécsből hazavezette az ezredét. Ezután Bács megyében a táblabírák közé iktatták. A katonai ranglétrán gyorsan jutott előre, először ezredessé nevezték ki, majd a schwechati csatában tanúsított bátorságáért az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848. október 28-án tábornokká avatta. 1849. május 9-én Pest városparancsnoka lett. Világosnál tette le a fegyvert.

Az aradi haditörvényszék 1849. szeptember 26-án felségsértés bűntette miatt golyó általi halálra ítélte. A haditörvényszék vele kapcsolatban kegyelmi előterjesztéssel élt, amit azonban Haynau elutasított.

Dessewffy Arisztid honvéd vezérőrnagy

Az Abaúj vármegyei Csákányban született jómódú, magyar, evangélikus nemesi család tagjaként. 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. Radetzky-huszárezredébe. A napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak alatt az 5. tüzérezred aknász karánál és az 5. huszárezredben szolgált. 1839-ben kapitányi rangban nyugdíjaztatta magát, megnősült, és Eperjesen gazdálkodásba fogott.

Az 1848-as forradalom kitörése után ismét szolgálatba lépett, szeptember 22-étől nemzetőr őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében. November 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki. Részt vett budaméri és a kassai ütközetben, ahol az ő vitézségének és az általa vezetett hadosztály kitartásának volt köszönhető, hogy a Mészáros vezette hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteségeket Schlik tábornoktól. 1849. február 14-én ezredessé léptették elő, négy nappal később Kompoltnál két huszárosztály élén szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a kápolnai csatában, majd a tavaszi hadjárat ütközeteiben, ezért április 18-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Jelen volt Buda ostrománál. Június 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben megkapta vezérőrnagyi kinevezését. Részt vett az augusztus 5-ei szőregi, majd az augusztus 9-ei temesvári csatában.

A bukás után el tudott volna menekülni Törökországba, mégsem tette. A császári csapatok előtt tette le a fegyvert. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában másodikként lépett a kivégző osztag elé.

Lázár Vilmos honvéd ezredes

Magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de 1844-ben leszerelt, és feleségével, báró Revitzky Máriával visszavonult a zempléni birtokra gazdálkodni.

Az 1848-as események hatására belépett a magyar honvédseregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagy, majd november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. Részt vett az utászkar szervezésében és 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rendfokozatban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Április 5-én kinevezték a Zemplénben állomásozó dandár parancsnokának. Egységével feladata volt a megye galíciai határának biztosítása. A hónap végén ezt a dandárt a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez rendelték és június közepétől magasabb beosztásba került, hiszen a hadtest egyik hadosztályának lett a parancsnoka. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban.

Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő, és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult és augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert.

Noha csak ezredesi rendfokozatot viselt, mint önálló hadtestparancsnokot, a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Az aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként. Csontjait 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában. Most az emlékoszlop kriptájában nyugszik.

A Híradó.hu teljes cikke ITT olvasható el.

Barabás Miklós litográfiája, a tizenhárom aradi vértanúról: Knézich Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Láhner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos (Fotó: Wikipédia)