Aki a jurtában hajszárítót keres, ne jöjjön Mongóliába

A felvidéki születésű Holovács István 2008-ban érkezett meg Mongólia fővárosába, Ulánbátorba. Az elmúlt 17 évben sok mindenen ment keresztül a világ egyik legellentmondásosabb városában élve, miközben elmondhatja magáról azt, amit kevesen: jól ismeri ezt a hazánknál tizennyolcszor nagyobb országot. A túravezetőként is dolgozó Holovács Istvánnal Mongólia fővárosában, Ulánbátor központjában találkoztunk.

Tevék, turisták, tipikus táj - ez is Mongólia Fotó: LIAN ZHEN Forrás: XINHUA

– Egy 53 évvel ezelőtt a Felvidéken született magyar férfiből hogyan lesz a sztyeppék, a jurták, a nomád népek nagy ismerője?
– 2006-ban Csehországban dolgoztam, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, aki mongol vendégmunkásként érkezett meg egy varrodába –  mondta el lapunknak Holovács István, akivel Mongólia fővárosában ültünk le beszélgetni. – Ugyanabban a szállodában laktunk, ott találkoztunk először. Egyedüli nő volt az ottani mongolok között. Két évvel később pedig már Ulánbátorban indultak el közös napjaink. A feleségem megismerése előtt nem sokat tudtam erről az országról. Talán még a világtérképen sem tudtam volna elhelyezni. A feleségemmel kezdetben komoly kommunikációs problémáink voltak. Ő csak mongolul beszélt és nagyon keveset oroszul. Én szlovákul, csehül, oroszul, lengyelül és magyarul beszélek. Megismerkedésünk után inkább csak rajzokkal és mutogatásokkal tudtuk egymásnak elmondani, mit is szeretnénk. Ő fogott egy papírt, rárajzolt egy üzletet, meg egy gyalogló pálcikaembert – ebből tudtam meg, hogy vásárolni ment. Az esküvőnket még Európában tartottuk meg, s utána érkeztünk meg az ő szülőhazájába, Mongóliába.

Holovács István, a felvidéki magyar, Mongólia nagy ismerője
Fotó: Lantos Gábor

Mongólia minusz 30 fokkal fogadta

– Mi volt az első gondolata, amikor betette a lábát e földre?
– 2008. január 4-én landolt velünk a repülőgép Ulánbátorban, ahol mínusz 30 fok alatt volt a hőmérséklet. Ez azért mellbe vágott, de aztán próbáltam alkalmazkodni. Nem sokkal később pedig levett a lábamról Mongólia. Az fogott meg, hogy a helyiek mennyire kedvesen viselkedtek, miközben láttam, hogy alig van itt európai ember. 2008-ban még nem virágzott a turizmus, főleg télen nem, így aztán tényleg kivételes helyzetben éreztem magam európaiként. Tetszett az, hogy mindenki engem bámult, bár mindez furcsán hatott, mégis felemelő volt számomra. 

– Hogyan lett önből magyar turisták itteni vezetője?
– A megérkezést követően dolgoznom kellett, nem ülhettem otthon. Egy napon a feleségem elém tette az újságot és azt mondta: egy cseh utazási iroda, amely a helyi turizmussal foglalkozik, sofőrt keres. Felkiáltottam, ez a nekem való meló, hiszen jól beszéltem a cseh nyelvet. Másnap bementem, a harmadik nap gépkocsivezető lettem. Így indult el a karrierem. Négy évet húztam le a cseheknél, majd fizetésemelést kértem, amit nem adtak meg. Leléptem, s egy építkezésen kötöttem ki biztonsági őrként. Addigra már jól ismertem az országot, kézenfekvőnek tűnt, hogy belevághatok a túravezetésbe, de őrként nem ez járt minden nap a fejemben. Ami aztán onnantól fogva történt, az valahol csoda. 

Nem sokkal később hirdettem meg az első utazási lehetőséget a közösségi média felületén. Az első magyar csoportomban öten érkeztek ide, nagyon boldogok voltak, miközben én végig azon rettegtem, hogy elégedettek legyenek.

Szó szerint gyötrelem volt számomra az a 17 nap. Végig az járt a fejemben, hogy csak el ne szúrjak valamit, stresszes időszak volt ez. Amikor elindult velük a hazafelé tartó gép, mindenki boldogan integetett a repülőtéren. Még az a hölgy is, aki a túra egy részét végig morogta. Bár tudta, hogy nomád körülmények közé csöppen, de azt mégsem gondolta, hogy ennyire nomád lesz a nomád. Amikor előhúzta táskájából a hajsütővasat, s azon problémázott, hogy néhány kilométerrel a világ vége után nincs hová bedugnia, akkor fegyelmeznem kellett magam.

– 2025-ben Holovács István elmondhatja magáról, hogy jól ismeri Mongóliát?
– Jobban, mint a saját hazámat. Mind a huszonegy mongol megyében jártam. Sivatagban, erdőben. sztyeppéken, nomádok között, hegyekben és az Isten háta mögött is két megállóval. 

A sámánok és a rénszarvaspásztorok élete gyakorolja rám a legnagyobb hatást. Imádom a mongol-orosz határ menti sűrű erdőket, azokat a tavakat és folyókat, ahol horgászni lehet.

Az ember el sem hinné, hogy 2025-ben a nomád népek milyen életet élnek errefelé.

Egyre több sámán ismeri a dörgést

– Számunkra elképzelhetetlent?
– Így igaz. Amikor a túrákat szervezem, mindig igyekszem kicsit eltérni a már bevált és jól ismert útvonalaktól. Az a célom, hogy olyan emberek közé vigyem a magyar utazókat, akik szinte még nem is láttak idegent. Ezek a nomádok ugyanis teljesen másképpen viselkednek, mint azok, akik a bejáratott túraútvonalak mentén élnek. Utóbbiak már ismerik a dörgést, rafináltak, egyre kevesebb bennük a természetesség. Tudják, hogy mikor, miért és kinek kell mosolyogniuk. Ám az igazi, a külföldiekkel nem találkozó sámánok és pásztorok tényleg bűbájosak, soha nem játsszák meg magukat. 

Aki a jurtában a hajszárítót keresi, ne utazzon Mongóliába
Fotó: MICHEL GOUNOT / GODONG / Bridgeman Images via AFP

Ezeknek az embereknek telente mínusz 50-60 fokban kell élniük egy jurtában, ez számunkra elképzelhetetlen. Trágyával fűtenek, mert nincs más, amivel meleget tudnának csiholni. A ló vagy tehéntrágyát – a Góbi-sivatag mentén élők a tevetrágyát – egész nyáron azért gyűjtik, hogy a téli időszakban szinte grammra beosztva vészeljék vele át az embertelen hideget. Amikor erről mesélek, szinte leesik az álluk azoknak, akik engem hallgatnak. 

Mert itt az élet nem játék. Ha elfogy a tüzelő, nincs hová menni, nem sétálhatnak át a szomszédokhoz, mert lehet, hogy a legközelebbi jurta száz kilométerre van onnét. 

Ha nincs mivel fűteni és főzni, akkor a pórul járt családok vagy halálra fagynak, esetleg éhen halnak. Ezért mondom azt, hogy az élet Mongóliában nem játék.

– Milyen tapasztalatai vannak azokkal a magyarokkal, akik önnel utazzák be az ország legszebb tájait?
– Vegyesek. Volt olyan turista, aki közölte, ő aztán nem érinti meg a tevetrágyát, jót nevettem ezen. Mondtam is neki, hogy jöjjön vissza télen, biztos vagyok abban, hogy örökbarátságot köt a trágyával, mert nem szeretne megfagyni. Félretéve a viccet: nekem tényleg az a fontos, hogy a vendégeim jól érezzék magukat. Legyenek ők felvidéki, erdélyi, vajdasági magyarok, meg azok, akik az anyaországból érkeztek. Úgy látom, hogy az utazóim kilencven százaléka tényleg boldog, hogy megismerkedhet egy számukra különleges világgal. A maradék tíz százalék? Istenem, hát mindig lesznek olyanok, akiknek semmi sem lesz jó. Pedig előtte tényleg mindent elmondok, leírok, s arra is ügyelek, hogy a nehézségekről is beszéljek. Ennek ellenére mindig vannak olyanok, akik végig jajgatják az utat.

Mongólia nem való mindenkinek

– Mi a legnagyobb jaj, azaz baj?
– Egyrészt a sok autózás, zötyögés, a napi 5-6 órás kocsikázás, a nem aszfaltos, hanem a természet által megalkotott utakon. Sokan ekkor jönnek rá, hogy tényleg ez a világ vége. Éppen ezért mondom, hogy Mongólia nem való mindenkinek. Soha nem felejtem el, amikor két nyolcvan év körüli magyar asszony sírva szállt fel a repülőre, mert véget ért az utazás, és haza kellett menniük. Nagyon tartottam tőlük, azt hittem, hogy velük lesz a legnagyobb probléma. 

Egyetlen panaszos szó nem hagyta el az ajkukat, pedig egy 21 fős csoportban tizenhét napon át nyomták végig a túrát. 

Volt, hogy éjszaka eltévedtünk, hat folyót szeltünk át – nem hídon, hanem a terepjáróval a mederben. Nem érkeztünk meg időben a táborba. Amikor vége lett az utazásnak, azt mondták, ez volt életük legszebb tizenhét napja. Pedig biztosan akadt olyan pillanat, amikor nagyon féltek. 

Mongólia a világ legszebb országainak egyike
Fotó: BRUNO MORANDI / Robert Harding Premium

A hajam azonban akkor áll igazán az égnek, amikor a jurtába érve egyesek megkérdezik, hol van a hajszárító? Ilyenkor vigyáznom kell arra, hogy udvarias maradjak. 

Aki Mongóliában egy jurtatáborban hajszárítót keres, az ne jöjjön el ide. Nem beszélve a WI-FI-kapcsolatról, a mobilhálózatról, az áramról. 

Miközben egy nomád országban viszem őket el csodahelyekre. Előtte sokszor elmondom: itt nem minden ágyon lesz élére vasalt ágynemű, törölköző, de még vízöblítéses illemhely sem. Mindenkivel tisztességesen és szépen, türelmesen kell beszélnem, ami olykor nagyon nehéz.

– Tényleg Mongóliában a legkékebb az ég a világon?
– Az biztos. De még ennél is gyönyörűbbek az éjszakák, amikor a fejed felett világítanak a csillagok. A Góbi-sivatagban a homokdűnéknél semmilyen fényszennyezés nincsen, így a horizontig ér le a ragyogó égbolt. Szinte el tudod kapni a csillagokat. Ilyen kevés hely van a világon.

Lovak és gépkocsik

– Tizenhét évet követően mennyire érzi mongolnak magát?
– Semennyire, de remélem, ezzel senkit nem sértek meg. Az elmúlt években már meglepetések sem érnek itt. Az én gondolkodásommal soha nem tudnék közéjük teljesen beilleszkedni, annak ellenére sem, hogy a feleségem és a gyerekem is mongol. Nagyon különbözik a helyiek mentalitása attól, amit én gondolok a világról. 

Csak egy példa: az irgalmatlan ulánbátori forgalmi dugók egyik oka az, hogy egyesek az út közepén hagyják az autóikat, kiteszik a vészvillogót és mennek a dolgukra.

Sokak szerint ez abból az ősi időszakból ered, amikor a mongolok bárhol kikötötték a lovakat. Én erre képtelen lennék. Bármennyire is szeretem a mongol népet, vannak dolgok, amiket sosem fogok megérteni. 

– Nem is lát semmilyen hasonlóságot a saját és a mongolok élete között?
– De igen. Nagyon nehéz gyermekkorom volt, óriási szegénységben éltünk, s ez jellemző az itt élő népre is. Királyhelmecen születtem, Nagytárkányban nőttem fel, pár kilométerre az akkor szovjet-csehszlovák-magyar hármas határtól. 

A magyarországi Zemplénagárdon, ha valaki bemondott valamit a falu hangszórójába, azt mi is hallottuk a határ másik oldalán.

Szabad gyerekkorom volt, boldog, fél életemet a természetben, a Tisza-partján tölthettem. Ebben is hasonlítok egy kicsit a mongolokra, akik ugyanezt az életet követik. Egyet siratok: nem lehettem vadászpilóta. Ez volt az örök és soha meg nem valósult álmom. Egyébként otthonról semmi mást nem hoztam el ide, Mongóliába. Csak magamat, s azt a ruhát, amiben repülőre szálltam. 

– Mi az, ami a legjobban hiányzik az életéből?
– A rendszeres horgászat. Ulánbátorhoz a legközelebbi tó 318 km-re fekszik, ez majdnem fél napos utazást jelent. A főváros folyójában nincs már hal, a monda szerint az oroszok fogták ki az összeset. Mivel tényleg szenvedélyes horgász vagyok, ez az egy, ami rettenetesen hiányzik. Bár ezt azért ki lehet valahogy bírni.

– A téli időszakban mivel foglalkozik?
– Szívesen vinnék akkor is utazókat, de nem mernek eljönni. Mondjuk ezt megértem, mert amikor beüt itt a mínusz 40 fok, az ember kétszer is meggondolja, elinduljon-e. Ezekben a hónapokban az új ulánbátori repülőtér és a város között fuvarozok embereket. 

– Hogy bírja ki a világ talán legkaotikusabb városi közlekedésének megpróbáltatásait?
– Na, ez nagyon kemény. Olyan türelem kell ennek az elviseléséhez, amely talán nem is létezik. Ezt a káoszt csak a metró építése tudná enyhíteni, de erre nincsenek tervek. Régebben arról lehetett hallani, hogy japán segítséggel épülhet földalatti, de aztán semmi nem lett ebből. 

Ha rajtam múlna, egészen biztosan megtiltanám az olyan autók behozatalát, amelyeknek a kormánya a jobb oldalon van.

De hát ezzel sem lehet mit tenni, a mongolok szerelmesek a japán kocsikba, amelyeket iszonyatos számban hoznak be az országba. Bár van itt mással is baj. 

A téli légszennyezettség elviselhetetlen a mongol fővárosban
Fotó: BYAMBASUREN BYAMBA-OCHIR / AFP

Ulánbátor elhelyezkedése speciális, magas hegyek ölelik körbe. Amikor nagy esők jönnek, a lezúduló víz nem tud elfolyni, annyira rossz a csatornahálózat. Ezzel is kellene kezdeni valamit. Ami még nagyon zavar, az erőszakos építkezések, s az, hogy ebben a városban szinte alig maradt zöld terület. 2008-ban, amikor megérkeztem, Ulánbátorban volt vagy negyven park. Mára ebből maradt vagy négy. Ezt borzalmas látni. 

Sok mongol ember boldog és elégedett

– A mongol emberek boldogok, elégedettek?
– Nagy részük igen, de ennek különös oka van. Szerintem a többség azért érez így, mert fogalma sincs arról, mennyivel jobb is lehetne az élete. Mongóliában az edukációval nagyon komoly gondok vannak. Az ország lakosságának jelentős részére illik az a jelző, hogy „mást nem látott ember”. Akik nem jártak még sehol, saját falujukat sem hagyták el. Akiknek hiába építi az állam a lakásokat, nem hagyják el a jurtákat. De ez a boldogság nem valós, sokkal inkább hamis.

– Hogy látja magát tizenöt év múlva?
– Hatvannyolc évesen? Jó volna még élni. Már nem szeretnék túrákat vezetni, legfeljebb horgászni. Engem ez tökéletesen kielégítene. 

Mondhatnám, vennék egy házat egy tó partja mellett, de nekem bőven elég lenne egy jurta is. 

Az életem hátralévő részét simán le tudnám ott élni. A családomon kívül tényleg a halak kifogása adja az értelmet a létezésemnek. 

–  Mi volt a legnagyobb fogása?
–  Egy 108 centis szibériai tajmen. Kapitális fogásként emlékszem arra a pillanatra, amikor ez a hal horogra akadt.

–  Megette?
–  Dehogy is. Készült egy-két „ekkora halat fogtam” fotó, aztán visszatettem a vízbe. Mert ez a világ rendje. A hal a tóban, én meg a parton. Vagy a Góbi-sivatagban, egy elhagyott erdőben, hegytetőn, völgyekben, sztyeppéken. Azaz Mongóliában.