Fényfelszabadítás

A magyar Szent Korona nemcsak egy páratlan műkincs, de a magyar jogrend értelmében egy élő személyiség is, amely magában foglalja a magyarság sajátos hagyományokra épülő történelmi és jogfelfogását. A magyar Szent Korona azonban nemcsak a magyar politikai szuverenitás jelképe, hanem a sajátos magyar gondolkodás kiforrott megjelenítődése is. 

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert

Hartvik püspök Szent Istvánról írt művében egyesítette a Szent Istvánról íródott Nagyobb Legenda és Kisebb Legenda szövegének tartalmát. Azonban Hartvik kibővítette a Kisebb Legenda végén olvasható, István szentté avatását és a szent királyhoz kapcsolódó csodák leírását tartalmazó részt. Hartvik másik betoldása az állítólagos pápai koronaküldés leírását tartalmazza. 

Főleg ennek a hamisításnak a nyomán került át a mai köztudatba, hogy Rómából küldték a Szent Koronát.

Hartvik még ki is színezte a történetet. Szerinte Miesko a lengyel fejedelem követség útján koronát kért a római pápától a maga számára. A pápát azonban egy álom arra vezette, hogy az elkészült koronát az előbb megérkező magyar követségnek adja. Hartvik előadásával komoly problémák vannak. Legendájában nincs néven nevezve a római pápa, aki ekkor II. Szilveszter (999–1003). A lengyel I. Miesko (962–992) pedig az állítólagos koronaküldés idején már több éve halott volt, és nem is őt koronázták először lengyel királlyá, hanem I. Boleszlávot 1024-ben. 

De van még egy irat, amely a pápai koronaküldést látszott igazolni, ez a merseburgi Thietmar féle beszámoló. Itt azonban a történészek valamit félreértettek és Váczy Péter (1904–1994) volt az, aki kimutatta a félreértés okát. Merseburg püspökének, Thietmarnak krónikájában van egy olyan szövegrész, ami Szent Istvánnal kapcsolatos, ez így hangzik: ,,coronam et benedictionem accepit” (koronát és áldást kapott), ami egy kötött jelentésű formula, és nem azt jelenti, hogy a pápa tárgyszerűségben küldött volna koronát Vajknak. Váczy felfigyelt arra, hogy ez a hiányos szövegezés más uralkodókkal kapcsolatban is előfordult Thietmarnál, és Vajk esetében is csak annyit jelent, hogy ,,Vajkot megkoronázták és felkenték. Miként ismeretes, a koronázás a felkenés után következett a szertartásban és nem megfordítva.” (Vácy: Merseburgi Thietmar a magyar koronázásról. Történelmi Szemle, 1985. 4. sz.) Thietmar tehát csak egy ténymegállapítást tett, anélkül, hogy megnevezné a pápát vagy bárkihez is kötné a Szent Korona küldését. Váczy tanulmányában hivatkozik Szent István Nagyobb Legendájára is, amelyben megemlítik a pápai áldást (benedictio), de hozzáteszi: ,,A benedictióval kapcsolatban a legendaíró nem szól a pápa állítólagos koronaküldéséről. Ezt а körülményt perdöntőnek tekintjük annak igazolására, hogy István valóban nem kapott koronát Rómából.” Úgy véljük, ez az összegzés is jól mutatja, hogy a római pápának semmi köze a magyar Szent Korona készítéséhez vagy küldéséhez. 

A Szent Korona származásával, készítésével kapcsolatos viták szinte azonnal felszínre törtek, amint ,,Őfelségét” az 1978-as hazatérte után a Nemzeti Múzeumban elhelyezték, és szakmai csoportok elkezdték vizsgálni. 

A fő problémát talán a Szent Korona készítésének datálása jelenti, amit a korona hátulsó részén található két zománckép alapján határoztak meg.

Az egyik kép a Geobitzasz, amit I. Gézaként fogadott el a hivatalos művészettudomány, holott I. Gézát ezen a néven sehol máshol nem nevezték így, a másik a jól beazonosítható VII. Dukász Mihály császár képe. I. Géza és VII. Dukász kortársak voltak, vélhetően innen a Geobitzasz azonosítás. Csakhogy van egy komoly probléma ezzel, illetve még két zománcképpel, az ugyanis, hogy ezek nem eredetiek, vagyis utólag kerültek a koronára. Maga a Dukász-kép 27 százalékkal lóg túl azon az eredeti kereten, amelybe bele akarták erőszakolni, de miután ez elsőre nem sikerült, teljesen primitív módon átfúrták a képet, és két szegeccsel rögzítették a középső keresztpánthoz. Ezzel egyben a mögötte lévő Bertalan apostol-képet is megrongálták. Figyelembe kell vennünk, hogy a Szent Korona egységes egész műalkotásnak készült, nem pedig innen-onnan összeszedett alkatrészekből barkácsolták. Ezt nem csak a korona tökéletes, az aranymetszést követő arányrendszere bizonyítja, de a koronaabroncson és a felsőpántokon nyomon követhető zománcképek rendszere is. 

A Szent Korona kutatása immár kétszáz évre tekint vissza. A magyar nemzet ragaszkodása Szent István koronájához többször megnyilvánult az ezredév alatt. 

Elég Károly Róbert esetére gondolni, akit kétszer is megkoronáztak, egyszer a pápa által küldött koronával, mégsem fogadta el a nemzet törvényes királynak, hanem csak akkor, amikor a Szent Koronát a fejére illesztették.

De ott van Hunyadi Mátyás királyunk esete, aki az ország közel egyéves jövedelméért cserébe váltotta ki a Koronát Frigyes császártól, abban az időben, amikor az ország igen gyengén állt gazdaságilag. És ott van II. József, a Kalapos király esete, aki 1784-ben törvényellenesen Bécsbe vitette a koronát, amivel nem is koronáztatta meg magát, hogy a magyar törvények rá ne lehessenek kötelező érvényűek. Magyarországon viszont nemzeti felkelés már küszöbön állt a korona visszaszerzése érdekében.

Kocsis István kutatásából kiderül, hogy a vármegyék azért tudták a Habsburg uralkodók törvénysértő rendelkezéseit blokkolni, mert erre a Szent Korona-tan lehetőséget adott, vagyis II. Józsefnek a magyar államiság fölszámolására tett kísérletét a vármegyék akadályozták meg. 1848 után, 1867-től a Szent Korona-tan közjogi eszmévé szélesedett – a törvényhozó- és végrehajtó hatalmat, vagyis a rendi társadalmat jogi értelemben megszűntették, létrejött a parlament, így már minden magyar állampolgár a Szent Korona tagjává vált.

Amikor a Szent Korona 1790 februárban országos ünneplés közepette visszatért az országba, közszemlére tették, ekkor többen megvizsgálták, köztük Horányi Elek, aki először vetette föl a gondolatot, hogy a korona két különböző részből van összetéve. Az újabb koronázás során, 1792-ben Koller József pécsi prépost állapította meg, hogy „a korona két részből áll: a »Corona Graeca«-ból, melyet Michael Dukas császár ajándékozott I. Gézának és a »Corona Latina«-ból, amelyet Szent István kapott Rómából.” 

Ez az alapvetően hibás megkülönböztetés, a latin–görög korona már kétszáz éve tartja magát makacsul az akadémista történetírásban, de nincs valódi jelentősége, mert a latin és a görög felirat egyidejű alkalmazásának a katolikus egyház szertartartásrendjében megvan a maga hagyománya.  

Kovács József plébános szerint ugyanis: ,,A szempont, ami szerint a két részt egymástól megkülönböztetjük, csupán csak az a tény, hogy az egyik részen a feliratok görög nyelvűek, a másik részen pedig latin nyelvű feliratokat találunk, így tehát megkülönböztethető a görög nyelvű rész és a latin nyelvű rész.” De emiatt még nem kell görög- és latin koronáról beszélni, mint Kovács kiemelte: ,,A görög és latin nyelv együttes használata nyugati–római gyakorlat és semmiképpen sem bizánci szokás. Bizánc mindig kényesen ragaszkodott a görög nyelv kizárólagos használatához. Róma viszont a latin nyelv használatával nem szorítja ki a görög nyelvet, sőt elsőbbséget enged neki.” A kétnyelvű liturgia használatára példának hozza föl a papszentelést és a templomszentelést. A görög és latin korona emlegetése önkényes és felesleges, amivel azt lehet sulykolni, hogy a Szent Korona nem egységes egész műalkotás. 

Azonban a Szent Korona nemcsak egy értékes műtárgy és a hatalom szimbóluma, hanem nagyon hamar a magyar jogrend alapvető alanya, sarokköve lett, vélhetően akkor, és onnantól kezdve, hogy Szent István felajánlotta Szűz Máriának. A Szent Korona-tan évszázadokon át fejlődött, de általában mindig akkor, amikor az ország veszélyes helyzetbe került. Ez a jogfejlődés odáig jut, hogy a Szent Korona élő személyként tételeződik fel a magyar közjogban, akinek saját akarata van, akinek titkai vannak és aki képes büntetni. A Szent Korona küldetése tehát a magyar nemzet védelme, mert olyan szorosan összeforrott a Korona és a nemzet, hogy a magyar történelem egyes fordulatait nem is lehet a Szent Korona nélkül megérteni. 

Ez egy olyan rendkívüli kapcsolat a Szent Korona és a magyar nemzet között, amit nem lehet felbontani.

Előfordulhat, hogy a nemzet vezetői megtagadják a Szent Korona-tant, mint tette 1918-ban Károlyi Mihály, vagy teljesen hatályon kívül helyezik, mint a megszálló szovjet hadsereg, de akkor egyik katasztrófa követi a másikat. 

A Habsburg időkben igyekeztek minket hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy mi minden lényeges kultúrelemet, tudást mindig máshonnan, főleg nyugatról kaptunk. Ez a kisebbrendűségi komplexus aztán tényleg be is épült a magyar gondolkodásba, amire csak ráerősített az 1945 után kommunista megszállás és kulturális elnyomás. Évtizedes, évszázados tévedéseket kell kiigazítanunk, hogy a saját történeti önképünk ne legyen hamis. Nem ártana ezt a kiigazítást a Szent Koronával kapcsolatban is végrehajtani és megfelelő módon beépíteni az oktatáspolitikába.