A szuperhősök invázióját a Marvel aranykora hozta csak el igazán

Három héttel ezelőtt végigvettük, hogy a szuperhősfilmek alig három évtized alatt hogyan jutottak el az 1978-as Supermantől a 90-es évek technikai paradigmaváltásán keresztül a 2000-es évek elején megtapasztalt mozifilmes dömpingig, most pedig sorra vesszük, hová vezetett az elmúlt bő másfél évtizedet meghatározó univerzumépítések kora, ami Hollywood gondolkodását is teljesen új mederbe terelte.

A Marvel 2019-ben katartikus finálét készített a majd másfél évtizede létező filmes univerzumának végére, ám a képregény-sorozatos logika lényege, hogy sosem fejeződik be igazán. Forrás: TMDb

A 2008-as év több szempontból is fontos mérföldkő a szuperhősök mozgóképes történetében, mivel ekkor mutatták be az elsöprő kritikai elismerést és anyagi rekordokat döntögető A sötét lovagot, Will Smith révén átütő sikert ért el egy, a képregények lapjaitól teljesen független szuperhősfilm (Hancock; 629 millió dollár) – de ekkor mutatták be a teleportáló hősökről szóló Hipervándort (225 millió dollár), és a szintén képregényes alapokon nyugvó, a szuperhőszsánernek eredetileg görbe tükröt tartó Wantedet is (342 milió dollár). Mindezek mégis eltörpülnek amellett, hogy a Marvel saját stúdiót alapított Kevin Feige vezetésével, hogy kézbe vegye a még nála meglévő szuperhősök történeteit – a korábban a csőd szélére sodródott képregénykiadó ugyanis még 90-es években eladta a legtöbb szuperhős karakterének jogait, így került a Pókember és a Szellemlovas a Sonyhoz, vagy az X-Men és a Fantasztikus Négyes a 20th Century Fox-hoz. Ezek nagy része mára visszavándorolt a Marvelhez, pontosabban az azt 2009 óta tulajdonló Disney-hez, ami 2020-ban a Foxot is felvásárolta.

A DC ugyan alulmaradt a szuperhősök inváziójában, de a Covid-járványig úgy tűnt, menthető a közös univerzum Fotó: TMDb

Szuperhősök invázáziója: az aranykor

A Hulk és a Vasember közül csak az utóbbi szólt igazán nagyot, ám a Marvel első produkciói ekkor valójában még nem is különböztek annyira a korábban már látott formuláktól: zömében mind kalandfilmes eredettörténetek. Abban viszont új színeket hoztak, hogy sokkal bátrabban építkeztek a képregényes alapokból, és a stáblistás jelenetekkel megindult a közös univerzumépítés (MCU). A Hulk végén Robert Downey Jr., a Vasember végén Nick Fury köszönt be, és a Marvel négy év alatt eljutott az első crossover filmig (Bosszúállók; 1,518 milliárd dollár), majd a folyamat a 2019-es Bosszúállók: Végjátékkal (2,799 milliárd dollár) ért a katartikus tetőfokára, Robert Downey Jr. csettintésével.

A 2019-es év emellett újabb fontos mérföldkő a szuperhősfilmek evolúciójában: elsöprő sikere lett Todd Phillips R-kategóriás Jokerének (egymilliárd dollár), M. Night Shyamalan az Üveg című filmjével trilógiává bővítette a saját szerzői szuperhősvilágát, az X-Men: Sötét Főnix pedig végül megásta az X-Men franchise sírját.

A Marvel és a DC univerzumai mellett ez volt az egyetlen valamirevaló sorozat, ami labdába tudott rúgni a 2010-es években olyan közönségsierekkel, mint az X-Men: Az elsők és Az eljövendő múlt napjai, a Deadpool 1–2, vagy a szintén R-besorolású Logan. A többi stúdió csak félresikerült vagy félbehagyott rebootkísérletekkel (Csodálatos Pókember 1–2, A fantasztikus négyes) képviselte magát, ami legtöbbször az ötlettelenség melegágya – furcsa kivételt képzett viszont a Tom Hardy gyermeki sármjával hódító, de a képregényfilmek legbugyutább korszakát idéző Venom (856 millió dollár).

A Marvel kezdeti sikerreceptje, hogy a stúdió ha nem is teljesen ismeretlen, de akkor még nem éppen A-ligás sztárnak számító színészekre építette a filmjeit: a három Chris (Evans, Hemsworth, Pratt), de különösen Robert Downey Jr. a Marvel révén vált igazi sztárrá. Feige sokszor bízott meg egyéni látásmóddal vagy ízléssel bíró alkotókat (James Gunn, Taika Waititi, Ryan Coogler, Shane Black és így tovább), és alapvetően arra alapozta az MCU-t, hogy könnyed hangvételt képviseljen, miközben a Marvel szuperhősfilmjei műfaji sokszínűséget hoztak: afro-futurisztikus Fekete Párduc, paranoiathrillereket idéző Amerika Kapitány, buddy-movie Marvel Kapitány, heist-movie Hangya, és így tovább. A Marvel-brand rövid időn belül úgy megerősödött, hogy olyan másodvonalbeli hősök is saját filmek kaphattak, mint A galaxis őrzői vagy Ms. Marvel.

Közben a Marvelt sem kerülték el a kisebb baklövések (Thor: Sötét világ), és sokszor joggal érte az a vád a filmjeiket, hogy a humor – vagy még inkább a humoros önreflexió – oltárán feláldozzák a drámát, és így néha önmaguk paródiájává válnak. 

Ezért néha nagyon súlytalan filmek gördültek ki a stúdióból, bár ezek megítélése igencsak ízlés kérdése: szerintem a Shane Blackre jellemző műfaji önreflexió kevésbé működött a közönségkedvenc Vasember 3-ban, és Taika Waititi humorát is jobban szeretem, ha az nem a karakterek kárára működik a Thor-filmekben. A műfaj kedvelői ugyanis szeretik, ha komolyan lehet venni a szeretett hőseiket – kivéve persze Deadpool negyedik falat átütő műfajparódiáit.

De a 2010-es években már ezekkel együtt is egyértelműen a szuperhősök uralták Hollywoodot és a bevételi listákat, és ekkor még könnyen követhetőek voltak az egymásra épülő, egymásra utaló filmek is. A Marvel legalább két dologban változást hozott Hollywoodban: részben épp az egyre viccesebb szuperhősfilmek miatt szorultak vissza a vegytiszta vígjátékok, és minden franchise univerzumokban kezdett el gondolkodni, hol több, hol kevesebb sikerrel (a Universal horrorszörnyes próbálkozása, a Warner óriásszörny-univerzuma, a Harry Potter-es Varázsvilág, a Halálos iramban franchise és a többi). A kétarcú folyamat ma is tart, de ez már egy másik cikknek lehetne a témája.

A Marvellel párhuzamosan, igencsak kapkodva, de a DC is belevágott ugyanebbe az univerzumépítős projektbe (DCEU), és ez is lett a vesztük.

Ők Christopher Nolan sikeréből kiindulva eleinte egy borongósabb világban gondolkodtak, Zack Snyder víziója azonban már a második filmmel elhasalt (Batman Superman ellen – Az igazság hajnala), mert bár rekord-nyitóhétvégével kezdett, és végül megsüvegelendő 874 millió dollárnál állt meg a film összbevétele, a kritika és a közönség is ízekre szedte a komolykodó szuperhős-acsarkodást (hasonlóan járt az ugyanebben az évben bemutatott Suicide Squad – Öngyilkos osztag is). Ez viszont megágyazott a DC nagy szuperhős-crossoverének, Az Igazság Ligája kudarcának is, ami a DC-filmek gerincét adhatta volna. 

A film csak 661 millió dollárt termelt, szemben a Bosszúállók bármely részének milliárdos bevételeivel. Az Igazság Ligája közben megjárta a gyártási poklot is, mert Snyder a forgatás után magánéleti okokból távozott a rendezői székből, és azt Joss Whedon (az első két Bosszúállók-film rendezője, a geekfilmesek példaképe, akit később joggal sodort el a #metoo) fejezte be helyette. Whedon a saját szájízére formálta a csapatot, ami nem volt összeegyeztethető Snyder eredeti koncepciójával, évekkel később pedig az HBO Max-ra felkerült Snyder négyórás verziója is, amit elnézve még szembetűnőbb, hogy milyen kreatív káosz uralkodhatott a DC-nél. Ugyanakkor bár a DC-filmek bevételei elmaradtak a Marveltől, és a kritikai fogadtatásuk is sokkal vegyesebb volt, nagy meglepetésre előbb a vidámabb színekben pompázó Wonder Woman, majd az Aquaman, és később a Shazam! és a Joker is nagyon jó fogadtatásban részesült (utóbbi nem része a DCEU-nak).

Ezért az évtized végéig úgy tűnt, hogy a DC is megtalálja majd a számításait a nagy szuperhősdömpingben, még ha felülkerekedni nem is tudnak a nagy riválison. 

A 2020-as Covid-járvány azonban a stúdió összes reményét szétoszlatta, és a sorozatos anyagi kudarcok, a rengeteg meghiúsult filmterv és a korábbinál is hullámzóbb színvonal végleg földbe állította a DC filmes univerzumát (a 2022-es Batman ugyan sikeres volt, de ez sem volt része a DCEU-nak). A közönség kedvét hatványozottan visszavetette az a bejelentés is, hogy a jövőben már a Peter Safran és a Marveltől átigazolt James Gunn veszi át a DC Studios irányítását, akik újraindítják a közös univerzumot (az első mozifilm épp az idén érkezett meg az új Supermannel). Ez nem kedvezett a még bemutatás előtt álló premiereknek, hiszen ezek ezáltal tulajdonképpen egy már egy holt filmes világ megkésett darabjaivá váltak (Aquaman és az elveszett királyság, Flash). Igaz, a DC-filmeknek (különösen Snydernek és a Supermant alakító Henry Cavillnek) a mai napig megvannak a maguk rajongói – évekkel később magam is sokkal jóhiszeműbben nyilatkozom a rendező sok sebből vérző, de legalább egységes koncepciót követő, trilógiaként is felfogható három filmjéről –, de a stúdió éléről érezhetően hiányzott egy olyan vezető, aki képes lett volna összefogni a közös univerzumépítéshez szükséges, roppant alapos előkészületeket és bonyolult logisztikát igénylő feladatokat.

Bár a televízió nem tartozik szorosan a cikkünk tárgyához, mégis érdemes megemlíteni, hogy – a képregényfüzetekhez hasonlóan – elsőként a 90-es, 2000-es évek eleji DC-rajzfilmsorozatokban terelték közös univerzumba a szuperhősöket, ami egy mai napig egyedülállóan jól sikerült projekt lett, szemben a kudarcba fulladó filmes próbálkozással (illetve a DC kis képernyős univerzumépítésének, az Arrowverse-nek is megvannak a rajongói).

Másfelől a televízió mégsem elhanyagolható, mert az utóbbi évtized streamingtérnyerése és a sorozatdömping is hatással van a mozifilmekre: a Watchmen sorozat, a Légió, a Netflixes Jessica Jones és a Fenegyerek, a Jupiter hagyatéka, Az Esernyő Akadémia, vagy a Legyőzhetetlen és A fiúk (a sort hosszan folytathatnánk) sikerrel törekedtek a műfaj dekonstruálására vagy felfrissítésére. 

A szuperhőstörténetekre is igaz, hogy narratív szempontból a legizgalmasabb dolgok ma a kis képernyő felől érkeznek, korábban például senki sem gondolta volna, hogy az év egyik legsikeresebb tévés eseménye lehet egy Batman-nemezisről, a Pingvinről szóló sorozat. Meglepő módon azonban a Marvel közelmúltban megfakult renoméja is nagyban annak köszönhető, hogy a stúdió a 2019-es Végjáték bemutatása után belevetette magát a tévésorozat-gyártásba, és ez legalább annyi hátulütővel járt, mint amennyi lehetőséggel kecsegtetett. Hogy a Marvel és vele a szuperhősműfaj ezzel valóban lejtmenetbe kezdett-e vagy csak valamiféle átmeneti visszaesésről van-e szó, cikksorozatunk utolsó részében taglaljuk.