A rendező hibátlan időérzékkel építi fel az őrület fázisait, ahogy filmvásznon talán még nem is láthattuk, ám minden hiábavaló lenne a főszereplő Joaquin Phoenix nélkül, aki csaknem húsz éve, a Gladiátor óta vár első Oscar-díjára, és idén talán meg is kapja. Phoenix minden rezdülésével érzelmeket vált ki a nézőből, úgy mutatja be a szeretetre és megértésre vágyó beteg ember átalakulását az alvilág eszelős vezérévé, hogy a Joker sokkal inkább lett megdöbbentő karaktertanulmány, mint újabb mese az igazságosztók hollywoodi gyárából. Játéka zavarba ejtő és kiszámíthatatlan, szemeiben pedig mindvégig ott van a kiszolgáltatottság és a fájdalom.
Ő sem akart mást, mint bármelyik ember: szeretni és szeretve lenni.
A Joker kemény társadalomkritika, nemhiába váltott ki már premierje előtt hasonló reakciókat, mint annak idején a Harcosok Klubja. Mindkét film az elfojtott dühről szól. Arthur a sok megaláztatás után másik személyiségbe menekül: megteremti Jokert, aki nem ismer sem törvényt, sem empátiát, nem köti gúzsba a lelkiismerete. Színre lépése katalizátorként hat a város elnyomott tömegeire: Jokert maga a társadalom hozta létre.
