Az 1980-as évek fiataljai elsősorban a Star Wars, az Indiana Jones és a Vissza a jövőbe hármason cseperedtek fel, és még az ezredfordulót is olyan ikonikus franchise-ok fémjelezték, mint a Mátrix vagy A gyűrűk ura (de a korszak emblematikus álomgyári produkciója a csalódást keltő Star Wars-előzménytrilógia is). Még a kétezres évek terméséből is találunk olyan trilógiákat (A Karib-tenger kalózai, Sam Raimi Pókember- és Christopher Nolan Batman-filmjei), amelyek meghatározó generációs élményt nyújtottak, és említhetjük azokat a több évtizeden átívelő remekműveket is, amelyek a közönséggel együtt öregedtek (Richard Linklater Mielőtt-trilógiája, Toy Story).
Felhígult a trilógia ereje
Rengeteg sorozat sokak szerint jobban tette volna, ha két rész után megáll (Terminátor, Alien, Jurassic Park), de ha megrögzött filmrajongók vagyunk, akkor be kell vallani, hogy hiányérzetet szül egy-egy harmadik film hiánya (kedvenc példám Tim Burton tervezett utolsó Batman-filmje). Ezért sem haragszunk nagyon például A Keresztapára vagy a Beverly Hills-i zsarura, amiért végül odabiggyesztettek még egy gyengébb részt a kultikussá vált első kettő mellé.
A popkultúrától kicsit hátralépve is találunk legendás hármasokat, amelyek jellemzően csak tematikailag alkotnak egy egységet (Antonioni elidegenedés-, Polanski lakás- vagy Kieslowski színtrilógiája), de ez inkább szól a filmesztéták rendszerezőkényszeréről és harmóniára törekvéséről (a hármas különösen erős szám, ezt még a számmisztikában járatlanok is érzik), amitől magam is szenvedek. Persze messze nem olyan mértékben, mint ahogyan a Venom harmadik részétől szenvedtem.
Olcsó dolog lenne ezt részleteiben ragozni, de Eddie Brock utolsó (?) kalandja nem érdemli meg, hogy komolyan foglalkozzunk vele, miként az alkotókat sem érdekelte a közönség. Ide mindenki csak haknizni érkezett. De trilógiazáró mivolta szempontjából talán már érdekesebb film a Venom – Az utolsó menet. Az általam egyébként kedvelt szuperhősfilmek, illetve a sorozatok és a streaming beköszöntével ugyanis jelentősen felhígult a trilógiák ereje, minden a végtelen szerializálhatóság felé mutat. Ma már a legtöbben csak egy nagyobb filmes univerzum részei, Vasember vagy Amerika kapitány trilógiáját sem kezeli senki önálló egységként.
Venomot viszont csak nagyon halvány szálak fűzik a Sony – épp épülő, de máris bukásra ítélt – „Pókverzumához”, így akár az első két film bugyuta hangvételének ismeretében is gondolhattuk volna, hogy ennek a búcsúzásnak lesz súlya. De nem lett, a film még ebben is alulmúl minden alacsony várakozást.
Hiába készült az elmúlt tíz évben több trilógia, mint az előtte lévő harmincban, ennek már semmi jelentősége nincs, s nagyon úgy tűnik, hogy az emblematikus trilógiák korának leáldozott.
