A Sziget utolsó napja mindig kicsit búbánatos, melankolikus látványt kelt, ahogyan sokan már a délutáni órákban a sátrukat bontják vagy a bőröndjüket húzzák Ferihegy irányába, de egyébként is, ha valaki nem huszonéves és több napot is a fesztiválon töltött, akkor ekkora már elfogyott az energiája. Van a rendezvény helyszínén egy kocsma, amely egész évben üzemel, olcsóbban lehet italhoz jutni, ezért mindig sokan vannak és néhányan jobb program hiányában sörös kupakokkal gombfociztak unalmukban, nekem sem volt hirtelen jobb ötletem, minthogy bebambulva nézzem, ahogy játszanak, miközben a közelgő Refused koncertjétől vártam a megváltást, hogy energiaitallal vegyítve talán felpörget.
Ugyanis egy kultikus svéd hardcore punk bandáról van szó, ezt a műfajt nálam a Comeback Kid, az H20 vagy a fiatalabbak közül a Fever 333 testesíti meg, mindegyik banda nagyjából háromperces kompromisszummentes dalokat ír, amelyekben nincs teketória, villámgyorsan leüvöltik a fejemet, aztán jó napot kívánnak. És amikor ez az együttes elővett néhány korai tételt, pontosan ezt is tették, a számok zöme azonban nem ilyen volt, elnyújtották a tételeket, a gitáros hosszasan szólózgatott, ami néhány perc után még Slash esetében is untat, itt viszont nem beszélhetünk hasonlóan virtuóz zenészekről. Éreztem a dühöt bennük, amely ennek a stílusnak a sajátja, csak olyan volt, mint egy vulkán, ami fortyogva füstöl, de végül nem tör ki. Ez volt egyébként a formáció első és egyben utolsó magyar koncertje, a búcsúturnéjukat járják, sokan reménykedtek, hogy még egy klubos fellépésre biztos visszatérnek ősszel, de miként bejelentették, most láthatjuk őket utoljára, ez egy temetés, de ennek ellenére nem muszáj szomorúnak lennünk, inkább az elmúlt uszkve huszonöt év ünneplésének fogjuk fel.
A banda egyébként egy ponton kiállt a Szigetről és egész Magyarországon kitiltott Kneecap mellett, azt skandálták, hogy Free Palestine, néhány dal alatt ez a felirat a kivetítőn is megjelent, volt a közönségben, aki az ország zászlaját lobogtatta, de szerencsére azért a Hamászt nem dicsőítették.
A Sziget főfellépője felülmúlta a nem létező elvárásaim
Azt az energiát, amire vágytam, nem kaptam meg a Refusedtól, viszont a kellemes csalódás pont onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé sem vártam. Még az általam preferált műfajokban is olykor versenyt futok az idővel, hogy kövessem az aktuális trendeket, a hagyományos popzenében azonban képtelen vagyok erre. Így a Sziget előtt Chappell Roannak a nevét sem hallottam, de hétfőig is csak annyit sikerült megtudnom róla, hogy nagy feminista és LMBTQ-ikon, viszont ezt az előadásában egy másodpercig nem éreztem és sokkal élvezetesebb volt, mint szerdán a popénekesnő kollégája, Charli XCX. Egyrészt külsőségekben impozánsabb volt a show, felépítettek a színpadon egy Harry Potter világát idéző várat, amelyet olykor meg is mászott, másrészt a zenei aláfestést élő hangszerekkel biztosították. És olykor be is vadultak a gitárosok, nyilván nem deathcore-t nyomtak, de Alice Cooper hangzását néha megidézték és a dalok is kifejezetten személyesnek és emberinek hatottak.
Chappell Roan egyébként átvágta a gordiuszi csomót, sok nő panaszkodik, amikor egy férfi nem a szemükbe néz, hanem a mellüket vizslatja, erre ő felvett egy szemgolyókat ábrázoló melltartót, így senkinek sem kellett pironkodnia, ha véletlenül elkószált a tekintete.
Egyébként nem tudom, hogy hány fesztiválon lépett fel korábban, de azon meglepődtem, hogy rácsodálkozott, amikor felfedezte, itt bungee jumping is van, kíváncsi voltam ezután, mikor döbbenti le, hogy még sörpult és kajálda is.
