A szervezők egyébként a sajtós mellé egy fotós karszalagot is adtak, és nem először tapasztaltam ezt meg, de mindig rádöbbenek a színpad előtti árokban, miért is nyúl annyi zenész különböző tudatmódosítókhoz. A hátam mögött az első sorok őrjöngő közönsége, előttem a zenekar karnyújtásnyira – elképesztően intenzív élmény, ahogyan ez a két energia oda-vissza pingpongozik. Ez a nu metál Atyaúristene, a Papa Roach esetében volt a leginkább érezhető, az énekes már jó ideje tiszta, de meggyűltek a bajai a függőségekkel korábban, mindez a dalszövegeiben is visszaköszön. És a pályája során sok barátot elvesztett, köztük Chester Benningtont, a Linkin Park egykori énekesét is, azóta minden alkalommal le is játszik pár sort az In The End című slágerükből. Most azonban egy öngyilkosság elleni prevenciót is hallhattunk utána, majd belekezdtek az erről szóló hatásvadász, de kétségkívül hatásos Leave a Light On című számukba, én pedig szitkozódtam, hogy ne ríkassanak már meg, érintett vagyok a témában, az egyik legjobb barátom egy éve vetett véget az életének.
Kultúrsokk is volt a Sziget fesztiválon
És az aznapi főattrakció, Charli XCX fellépése alatt azzal is szembesültem, hogy boomer vagyok. Próbálom befogadni a Z-generációs trendeket, Azahriah sikerét is érteni vélem, azt viszont nem, hogy ez a számomra tök átlagos énekesnő miként vált szupersztárrá. És az sem tiszta, hogy a brutális tömeg férfi résztvevői közül vajon miért tartoztak sokan látványosan az LMBTQ-közösséghez. Ha nekem tetszene az, ahogy a fiatal lány fürdőruhában vonaglik a színpadon, azt nem kéne megindokolnom, de nem jöttem rá arra a többlettartalomra, amely a melegeket megszólítja, ugyanakkor olyan semmitmondónak tűntek a dalok, hogy hatalmas erőfeszítést nem is tettem a rejtély megfejtésére.
