Hasonlóképpen lassan építkezett az Avenged Sevenfold is, az új lemez kezdődalával, a komótos Game Overrel indítottak, amikor a símaszkban és kerekesszékben megjelenő frontember a szám emblematikus pontján azt énekelte, hogy „say goodnight”, valóban majdnem álomba szenderültünk. A legutóbbi lemezük egyébként is megosztotta a rajongókat, hét év várakozás után a metalcore és a klasszikus metál gyökereiből táplálkozó együttes kijött egy olyan kiadvánnyal, amely leginkább a hatvanas évek pszichedelikus rockját idézi. Állítólag maguk is éltek némi pszichedelikával a felvételek során, így nehezebben befogadható, lassú tételek váltják rajta egymást. De szerencsére M. Shadows hamar két lábra állt, és onnantól kezdve olyan iramban jöttek a régi klasszikusok, hogy a pultba sem volt kedvünk kimenni, nehogy egy pillanatról is lemaradjunk.
A zenekar egyébként korábban a látványos, lángcsóvákkal tarkított koncertjeiről volt híres, most azonban a lemenő nap fényében kifejezetten puritánnak tűnt a színpad, de aztán az est leszálltával egyre grandiózusabbá vált a show, ahogyan egyre több háttérvetítéssel tarkították a Budapest Park méretes kivetítőit. Az olyan slágereik, mint az Afterlife, a Buried Alive vagy a Nightmare pedig tökéletesen illusztrálták, miért az egyik legszerethetőbb metálzenekar jelenleg.
A dalaik sokszor mély fájdalomról, szenvedésről szólnak, de úgy érzelmesek, hogy sosem válnak érzelgőssé: igaz, az énekes egy két lábon járó tesztoszteronbomba, az ő előadásában a Tokio Hotel számai is maszkulinnak tűnnének.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!