Magyarországon nem lehet egyszerű koncertszervezőnek lenni, a közönség nem teljesen követi a nemzetközi trendeket, mindezt idén a Budapest Parkban két alkalommal is megtapasztalhattuk. Míg az amerikai keresztényrock banda, a Skillet a turnéja során több helyen ezerötszáz fős klubokat vett célba, addig a pályájuk legnagyobb önálló európai koncertjét adták a méretes szórakozóhelyen. Ezzel szemben a skót Biffy Clyro, noha volt már headliner Anglia legnagyobb metálrendezvényén, a Downloadon, nálunk valószínűleg kellemeset nosztalgiáztak a kezdeti éveiken a szellős közönség látványán; még a legnagyobb slágerek alatt is be lehetett sétálni a második sorba anélkül, hogy bárkinek kilöktük volna a kezéből a sört. És nem lehetett megjósolni azt sem, hogy az Avenged Sevenfold milyen fogadtatásban részesül, a hazai debütálásuk komoly csalódást jelenthetett 2018-ban a VOLT fesztivál szervezőinek, amikor, bár főfellépők voltak, kis túlzással épphogy ördögszekerek nem kóricáltak a soproni Lővérekben a koncertjük alatt. Nem is siették el a visszatérést Magyarországra, most azonban telt ház előtt játszhattak a Budapest Parkban, ami minimum tizenkétezer eladott jegyet jelent.
Utóbbihoz hozzájárulhatott a Palaye Royale is: itthon a legtöbben nem igazán kíváncsiak az előzenekarra, csütörtökön azonban már a kora esti órákban elkezdett bedugulni a nézőtér. Az együttes nagyon szereti Magyarországot – a festőként is alkotó dobos képein is visszatérő elem Budapest látképe –, és a szimpátia kölcsönös, 2022 óta az ötödik alkalommal látogattak hozzánk, volt, amikor tizenkét hónapon belül háromszor is jártak itt. A banda egyébként saját magát az úgynevezett fashion-art rock műfajába sorolja, jelezve, hogy ugyanolyan fontosak számukra a külsőségek, mint maga a zene, de valószínűleg csak nem akarnak az emo skatulyájába kerülni, pedig nincs abban semmi kínos.
Jól érezhető a dalaikon, hogy a My Chemical Romance-en vagy a The Usedon szocializálódtak, magabiztosan hozzák az említett klasszikusok vehemenciáját, csütörtök estig azt is hittem, hogy nem lehet őket megunni. De míg korábban az énekes úgy viselkedett, mint aki különböző pörgetőkkel él, bebizonyítva, hogy hátrafelé szaltózva is lehet tisztán énekelni, addig most eleinte úgy festett, mint aki épp kijött az elvonóról. Kifejezetten enerváltan indult a koncert, viszont
félidőnél feltámadt, mint a főnixmadár, a régi formáját hozva bevágódott a közönség közepén úszó gumicsónakba,
fel-alá ugrált, majd mire kettőt pislogtunk, véget is ért a rövidre vágott koncert. Még az általában a fináléra tartogatott Lonely is elmaradt, noha az egy akkora emohimnusz, hogy nem lehet megnézni a videóklipjét anélkül, hogy a YouTube ne kérdezné meg, nincsenek-e önkárosító gondolataink.
Hasonlóképpen lassan építkezett az Avenged Sevenfold is, az új lemez kezdődalával, a komótos Game Overrel indítottak, amikor a símaszkban és kerekesszékben megjelenő frontember a szám emblematikus pontján azt énekelte, hogy „say goodnight”, valóban majdnem álomba szenderültünk. A legutóbbi lemezük egyébként is megosztotta a rajongókat, hét év várakozás után a metalcore és a klasszikus metál gyökereiből táplálkozó együttes kijött egy olyan kiadvánnyal, amely leginkább a hatvanas évek pszichedelikus rockját idézi. Állítólag maguk is éltek némi pszichedelikával a felvételek során, így nehezebben befogadható, lassú tételek váltják rajta egymást. De szerencsére M. Shadows hamar két lábra állt, és onnantól kezdve olyan iramban jöttek a régi klasszikusok, hogy a pultba sem volt kedvünk kimenni, nehogy egy pillanatról is lemaradjunk.
A zenekar egyébként korábban a látványos, lángcsóvákkal tarkított koncertjeiről volt híres, most azonban a lemenő nap fényében kifejezetten puritánnak tűnt a színpad, de aztán az est leszálltával egyre grandiózusabbá vált a show, ahogyan egyre több háttérvetítéssel tarkították a Budapest Park méretes kivetítőit. Az olyan slágereik, mint az Afterlife, a Buried Alive vagy a Nightmare pedig tökéletesen illusztrálták, miért az egyik legszerethetőbb metálzenekar jelenleg.
A dalaik sokszor mély fájdalomról, szenvedésről szólnak, de úgy érzelmesek, hogy sosem válnak érzelgőssé: igaz, az énekes egy két lábon járó tesztoszteronbomba, az ő előadásában a Tokio Hotel számai is maszkulinnak tűnnének.
És noha gyakori témájuk a halál, mégis az élet szeretetét hirdetik. Az énekes arra buzdított mindenkit, hogy élvezzük ki a jelen pillanatot, mert nem tudhatjuk, meddig tehetjük meg. Filléres bölcselkedésnek tűnhet mindez, de maguk is megtapasztalták, amikor az egykori dobosuk, a The Rev – mindössze huszonnyolc évesen – drogtúladagolás miatt jobblétre szenderült. A banda azóta is őrzi az emlékét a minden koncerten elhangzó So Far Away című balladájukkal, amely alatt itt is világító telefonok tengere hullámzott a közönség felett. Ezek azok a pillanatok, amelyek érzelmileg lehengerlővé teszik az Avenged Sevenfold fellépéseit, olyannyira, hogy pirotechnika sem szükséges a maximális hatáshoz. Reméljük, hogy nem kell újabb hét évet várni, hogy átélhessük ezt a hullámvasutat.
Borítókép: Avenged Sevenfold (Fotó: Havran Zoltán)
