– A legutóbbi Skillet-album, a Dominion még a járvány alatt született. Miként hatott a lemezre ez az időszak?
– Furcsa volt, hogy virtuálisan küldözgetjük egymásnak az ötleteket, majd a dalrészleteket ugyanígy mutatjuk meg a producernek, de idővel megszerettük ezt: sokkal bátrabban kísérleteztünk, mert senki nem volt ott, aki rögtön véleményt alkotott volna. És hát rengeteg gondolat megfogalmazódott bennünk ez alatt az időszak alatt, ami nagyon kikívánkozott belőlünk.
– A dalaitokból mindig árad a pozitivitás. Hogyan őrzitek meg mindezt ilyen időkben, amikor járványok és háborúk váltják egymást?
– Az új album legfőbb üzenete, hogy rengeteg minden van, amit nem tudunk irányítani az életünkben, de azt igen, miként reagálunk rá, ez a mentalitás segít nekünk. A járvány alatt volt olyan ember, aki, bár már tíz éve józan életet élt, újra inni vagy drogozni kezdett, Amerikában megnőtt a depressziósok száma, az öngyilkossági ráta is megugrott, ezért fontos volt számunkra, hogy bátorítsuk az embereket arra, hogy ne legyenek a félelmeik rabjai. Szerettünk volna olyan albumot készíteni, amely segít túlélni a hallgatóknak az ilyen időszakokat.
– Amikor kijött a 2019-es lemezetek, a Victorious, azt mondtad, a címadó dal a kedvenc Skillet-számod. Most hogy állsz ugyanezzel a kérdéssel?
– Az új albumról talán a Destiny áll hozzám a legközelebb, de az összes Skillet-szám közül a Rebirthing a kedvencem. Egyszerre pozitív, kemény, de közben melodikus, romantikus és optimista a kicsengése.
–A legutóbbi videóklipetek a Psycho In My Head című dalotokhoz készült. Gyakran érzed azt, hogy szól egy hang a fejedben?
– Azt gondolom, sokan érzik mostanában úgy, hogy kezdenek becsavarodni. 2020 szörnyű év volt Amerikában, nem tudom, nálatok hogy van, de odaát elképesztően feszült a politikai hangulat. Mindez 2020-ban tetőzött, családtagok és jó barátok fordultak egymás ellen, olyan emberek vesztek össze, akik között korábban semmi ellentét nem volt; egy elemi feszültség képződött a társadalomban. Nagyon szokatlan volt, ilyet még soha nem tapasztaltunk az országban, az én életem alatt legalábbis biztosan nem. És az egészet tovább gerjeszti a közösségi média, ami bár egy hamis valóság, de felzaklatja az embereket, gyűlölködnek egymással, és szép lassan mindenki becsavarodik.
– Vezetsz egy podcastet is Cooper Stuff címmel, amelyben politikai és szociológiai kérdéseket is boncolgatsz, az álláspontod pedig sokszor igencsak eltér a mainstream médiáétól. Nem félsz, hogy ezzel rajongókat veszíthetsz?
– Nyilván vannak, akiket felzaklatok néha a véleményemmel, de azért nem fogok csendben maradni, mert megőrült a világ és mindenki ideges. De soha nem beszélek pártpolitikáról, mert ez nem az én feladatom. Azt gondolom, hogy bár az ellentétek Amerikában politikai színezetűnek tűnnek, valójában nem azok, sokkal inkább a fennálló intézmények és értékek megkérdőjelezéséről van szó: hiszel-e az amerikai típusú életstílusban vagy sem, szerinted el kellene-e törölni a múltat, mert haszontalan, és azt gondolod, nem kell semmit megőrizni belőle, vagy hiszel abban, hogy a történelem a legjobb tanár, és tanulni kell belőle. Ezért gondolom azt, hogy nem politikai, hanem sokkal inkább világszemléleti különbségekről van szó. Fontos erről beszélni, hiszen mindenhonnan ömlik az erőszak, a fájdalom, és a társadalom leépülését tapasztalhatjuk.
– Lassan harminc éve, hogy megalakult a Skillet. A rock ’n’ roll életmód sokszor kéz a kézben jár a függőségekkel. Neked sosem volt problémád velük?
– Most, hogy mondod, őrület belegondolni, hogy huszonhét éve alakult a Skillet. De a kérdésre válaszolva: nem gyűlt meg a bajom a függőségekkel, az istenhitem átsegített a nehéz periódusokon, de megértem azokat a zenészeket, akik belesodródnak az alkoholizmusba vagy a drogba: állandóan az úton lenni nagyon megterhelő, elveszted az időérzékedet és a tájékozódóképességed, sokszor nem tudod, hol vagy pontosan, nem tudsz aludni sem. Szóval sokan keresnek segítséget ahhoz, hogy stabilizálják magukat. Nekem mindig segített ebben Isten, és a vele való kapcsolatom során megértettem, hol van a helyem az életben és mi az értelme a létezésemnek. Utóbbi megértése számomra nagyon fontos, de sokan nem akarnak ezen gondolkozni, megijednek tőle, nekem azonban a hitem segít abban, hogy ne nyugtalanítson igazán semmi.
– Jelenleg két remek zenekarral, a Like A Stormmal és az Eva Under Fire-rel turnéztok együtt. Te magad választottad ki őket?
– Igen. A Like A Stormmal tíz-tizenegy éve már turnéztunk Amerikában, azóta szerettük volna ezt megismételni, de nem jött össze, viszont a jó kapcsolat megmaradt köztünk, szeretem a zenei stílusukat is. Az Eva Under Fire-ral pedig tavaly turnéztunk együtt, akkor találkoztunk először. Megszerettem őket, és úgy éreztem, tökéletesen illeszkednek majd az európai körúthoz is: egy női énekes vezette rockbandáról van szó, a mi dalainkban is van női vokál Jen Ledger dobosnak köszönhetően, a Skillet-rajongók egyébként is szeretik a melodikus hangvételt, szóval azt gondoltam, kedvelni fogják ezt a bandát. A Like A Storm már kialakított egy közönségbázist Európában, szeretnénk, ha ez az Eva Under Fire-nek is sikerülne.
– És ha legközelebb a Skillet lenne az előzenekar és választhatnál egy együttest, akkor kivel turnéznál a legszívesebben?
– Mindig szerettem volna turnézni a Linkin Parkkal, a mai napig felzaklat, ha eszembe jut Chester Bennington öngyilkossága. De egyébként rengeteg szuper együttessel koncerteztünk már, nem panaszkodhatok, de mondjuk a Muse, a Thirty Seconds To Mars vagy talán a My Chemical Romance rajongótáborával megtalálnánk a közös hangot.
– Van olyan előadó, akivel sosem lépnél fel? Gondolok például arra, hogy a vallásosságod miatt idegenkedhetsz mondjuk Marilyn Mansontól vagy a Slipknottól...
– Játszottunk már Marilyn Mansonnal is, a Slipknot énekesével, Corey Taylorral pedig kifejezetten jó barátok vagyunk, a másik együttesével, a Stone Sourral rengetegszer turnéztunk Amerikában. Szeretek olyan bandákkal koncertezni, amelyek teljesen másként látják a világot, hiszen ez egy remek lehetőség arra, hogy olyan emberekkel ismerkedjek meg, akikkel alapesetben nem érintkezem. Attól, hogy nem értünk egyet valamiben, még lehetünk barátok. Viszont azt azért nem mondanám, hogy nincs olyan banda, amelyikkel biztosan nem lépnék fel, de ez a kérdés még így nem vetődött fel bennem, hirtelen egy sem jut eszembe.
– Egy interjúban mondtad, hogy mindig inspirálnak új bandák. Legutóbb ki gyakorolt rád hatást?
– A feleségem, Korey Cooper, aki a Skillet gitárosa is, sok lemezen producerkedik, leginkább ő határozza meg a dalaink hangzásvilágát is. Éppen ezért nagyon figyeli az új együtteseket; legutóbb a Bad Omenst szerette meg, és általában egyezik is az ízlésünk. De rám legutóbb igazán meghatározó hatást a Linkin Park gyakorolt, ők rengeteg szempontból átírták a könnyűzenei világot. Azóta is inspirált jó néhány banda, például a Shinedown, a Thirty Seconds To Mars vagy az Asking Alexandria. Rengeteg banda van, amely sokszor csak egy apró momentummal, de hat rám.
– Ez már a kilencedik koncerted lesz Magyarországon. Emlékszel a korábbiakra?
– Igen, szeretem Magyarországot, amikor először játszottunk itt, azt gondoltam, biztos senki nem fog ismerni minket, de rengeteg ember ismerte a dalainkat. Lenyűgöző volt, és nagyon nyíltszívűek és kedvesek az itteni rajongóink. És szeretem az építészetet, Amerikában nincsenek ilyen idős házak, igazából semmi nincs, ami ilyen régi lenne.
Borítókép: John Cooper (Fotó: Jimmy Fontaine)
