A szabad világ szétesőben van. Nézzünk akár a világban zajló folyamatokat, akár a közvetlen környezetünket, akár (sok esetben) önnön belső világunkat, mindenhol zűrzavart és rendezetlenséget tapasztalunk. A háborús konfliktusok, az egyre embertelenebb fogyasztói társadalom, a polarizálódó véleményeknek táptalajt biztosító internetes tér és a közösségi média által is belénk sulykolt konformizmus is mind-mind olyan akadályok, amelyek táplálják ezt a fejetlenséget, és amelyekre az új Superman is reflektál.
Superman és a XXI század kihívásai
Az új mozifilmben az Acélember (David Corenswet) kéretlenül avatkozik be egy háborús konfliktusba, ami aztán nem várt hullámokat ver a közösségi médiában és az amerikai politikai adminisztrációban is, miközben a kryptoni szüleiről napvilágot látó új információk egzisztenciális válságba lökik a hőst, és még a barátnőjével bimbózó románc is nagyon törékeny lábakon áll.
Mindezek tetejébe még a kutyáját is elrabolják, ami után Superman John Wick üzemmódban kel ki magából, s bármennyire is meglepő, de a cselekmény egyik fő mozgatórugója valóban Krypto. A kutyát nem csak öncélú cukiskodásból írta bele James Gunn a filmbe, ami egyszerre mutatja az író-rendező merészségét és tehetségét is, mert ebből bagatell kiindulópontból egy nagyon is fajsúlyos történet kerekedik ki, ami egyben sikerrel alapozza meg az új, épülőfélben lévő filmes DC-univerzumot is.
Supermant a világ legerősebb hőseként nem olyan könnyű lerántani a földre, de Gunn könnyűszerrel varázsol belőle egy olyan fiatal férfit, aki még sok mindenben rendkívül bizonytalan, de közben mégis gőgös és sértődékeny.
Az új Superman fizikailag és érzelmileg is sokkal sérülékenyebb, mint bármelyik korábbi mozgóképes elődje, és bár az Acélemberről a legtöbbekben inkább egy idealisztikus, poros és unalmas kép él, ahogy magabiztosan képviseli az igazságot és az amerikai álmot, Gunn ezzel épp a karakter lényegéhez maradt hű: Superman drámája, hogy emberfeletti erővel és hatalommal rendelkezik, de közben mégiscsak egy ember.
Sőt a képességei dacára sokkal emberibb, mint a szupererővel nem is rendelkező Batman, mert a neveltetésének köszönhetően olyan naivitással és szeretettel viszonyul hozzánk, amire a sanyarú gyerekkort megélő detektív sosem lenne képes. Gunn minden korábbi interpretációnál direktebben bontja ki, hogy ez a karakter legnagyobb gyengesége, de egyben a legnagyobb erőssége is. Ezzel különösen a mai húszas, harmincas generáció tud könnyen azonosulni, akik a modernitás egyértelmű, direkt kapaszkodói hiányában épp úgy botladoznak a saját magánéletükben, mint Lois Lane és Clark Kent (vagy éppen az egyik mellékszálon a fotóriporter Jimmy Olsen és a Barbie-filteres exbarátnője).
A rengeteg fantasztikus elem (zsebuniverzum, ötödik dimenziós szörnyek, repülő kiskedvenc, chatbot majmok stb.) dacára Gunn nagyon is hiteles képet fest korunk infantilizációjáról, de szörnyülködés helyett szórakoztató és megmosolyogtató módon mutat görbe tükröt az okostelefonok világának.
James Gunnhoz már korábban is nagyon közel állt az efféle társadalmi tudatosság, A galaxis őrzői-trilógia is csak úgy dúskál a konformizmusnak középső ujjat mutató vicces megjegyzésekben. Gunn akkor olyan hősökről szőtt bohókás hangulatú, mégis mélyen drámai történeteket, akik egymásra támaszkodva emelkednek felül a káoszon, és így mentik meg nemcsak a világot, hanem saját magukat is, az új Supermanben pedig valami nagyon hasonló történik.
Gunn őszinte csodálattal viszonyul az emberi kapcsolatok gyógyító erejéhez, az egyetlen dologhoz, amibe igazán bele lehet kapaszkodni a technológiai és társadalmi zűrzavarban. A Supermanben a Kent szülők képviselik azokat az értékeket, amik Clarkot végül a helyes döntések felé sodorják, és bár a (nevelő)szülői útmutatás a korábbi filmeknek is fontos elemét képezte, még sosem volt ennyire szívhez szóló és érzelmes (valójában a film korábban elvetett alcíme, a Legacy is erre az örökségre utalt, nem pedig a korábbi Superman-filmekre).
Így aztán dacára annak, hogy Gunn Supermanje egy nagyon XXI. századi környezetet fest fel, a válaszai mélyen konzervatívok. Superman nemcsak azért hallgat punk-rockot, mert egy másik bolygó szülötteként idegennek érzi magát, hanem mert a társadalom egyre élhetetlenebb.
Superman viszont sosem a rombolást választja megoldásnak, amivel szemben ott áll a technokrata Lex Luthor (Nicholas Hoult), aki a való világ gonosztevőihez hasonlóan a zavarosban halászva próbál még több befolyást, profitot és hatalmat szerezni. Mégis, az emberéleteket semmibe vevő, döntéseit hideg számítások alapján meghozó, pszichopátiás tüneteket mutató megalomán zseni sem volt még emberibb: motivációjának lényege mégiscsak az irigység, amivel találó ellentéte a kicserkész Supermannek.
