Sőt a képességei dacára sokkal emberibb, mint a szupererővel nem is rendelkező Batman, mert a neveltetésének köszönhetően olyan naivitással és szeretettel viszonyul hozzánk, amire a sanyarú gyerekkort megélő detektív sosem lenne képes. Gunn minden korábbi interpretációnál direktebben bontja ki, hogy ez a karakter legnagyobb gyengesége, de egyben a legnagyobb erőssége is. Ezzel különösen a mai húszas, harmincas generáció tud könnyen azonosulni, akik a modernitás egyértelmű, direkt kapaszkodói hiányában épp úgy botladoznak a saját magánéletükben, mint Lois Lane és Clark Kent (vagy éppen az egyik mellékszálon a fotóriporter Jimmy Olsen és a Barbie-filteres exbarátnője).
A rengeteg fantasztikus elem (zsebuniverzum, ötödik dimenziós szörnyek, repülő kiskedvenc, chatbot majmok stb.) dacára Gunn nagyon is hiteles képet fest korunk infantilizációjáról, de szörnyülködés helyett szórakoztató és megmosolyogtató módon mutat görbe tükröt az okostelefonok világának.
James Gunnhoz már korábban is nagyon közel állt az efféle társadalmi tudatosság, A galaxis őrzői-trilógia is csak úgy dúskál a konformizmusnak középső ujjat mutató vicces megjegyzésekben. Gunn akkor olyan hősökről szőtt bohókás hangulatú, mégis mélyen drámai történeteket, akik egymásra támaszkodva emelkednek felül a káoszon, és így mentik meg nemcsak a világot, hanem saját magukat is, az új Supermanben pedig valami nagyon hasonló történik.
Gunn őszinte csodálattal viszonyul az emberi kapcsolatok gyógyító erejéhez, az egyetlen dologhoz, amibe igazán bele lehet kapaszkodni a technológiai és társadalmi zűrzavarban. A Supermanben a Kent szülők képviselik azokat az értékeket, amik Clarkot végül a helyes döntések felé sodorják, és bár a (nevelő)szülői útmutatás a korábbi filmeknek is fontos elemét képezte, még sosem volt ennyire szívhez szóló és érzelmes (valójában a film korábban elvetett alcíme, a Legacy is erre az örökségre utalt, nem pedig a korábbi Superman-filmekre).
Így aztán dacára annak, hogy Gunn Supermanje egy nagyon XXI. századi környezetet fest fel, a válaszai mélyen konzervatívok. Superman nemcsak azért hallgat punk-rockot, mert egy másik bolygó szülötteként idegennek érzi magát, hanem mert a társadalom egyre élhetetlenebb.
Superman viszont sosem a rombolást választja megoldásnak, amivel szemben ott áll a technokrata Lex Luthor (Nicholas Hoult), aki a való világ gonosztevőihez hasonlóan a zavarosban halászva próbál még több befolyást, profitot és hatalmat szerezni. Mégis, az emberéleteket semmibe vevő, döntéseit hideg számítások alapján meghozó, pszichopátiás tüneteket mutató megalomán zseni sem volt még emberibb: motivációjának lényege mégiscsak az irigység, amivel találó ellentéte a kicserkész Supermannek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!