Rezeda Kázmér Szicílián szilveszterezett

Szilveszter előtt huszonkét vidám Celsius szaladgált a napon, s rettenetes problémákkal küszködtek: mit egyenek és mit igyanak?

Fotó: Kállai Márton

Szicíliában érte Rezeda Kázmért a Szilveszter, bár az is lehet, hogy Kázmér érte a Szilvesztert Szicíliában, nem könnyű eldönteni, ki mit és hol ér éppen, különösképp, ha Szilveszterről van szó, mert jó kománk, Szilveszter bolyong ám, bolyong összevissza, nagy Bolygó Hollandi ő, olyan éppen, mint Barend Fokke, a sötét legenda hajóskapitánya, aki nem fordul vissza, bármi történjék is, így aztán hol itt tűnik fel, hol ott, legalábbis a Gergely-naptár kijelölte területein a világnak. Így bukkant fel Szicíliában is, éppen akkor, amikor Kázmér is ott tartózkodott, így aztán szívélyesen megölelték egymást, mosolyogtak, és akkor, abban a pillanatban nem morfondíroztak azon, hogy most vajon Kázmér azért volt-e éppen akkor ott, Taormina tövében, mert várta Szilvesztert, vagy Szilveszter sietett-e azért oda, mert tudta, ott múlatja az időt Kázmér, csak a találkozás volt fontos, meg hogy eltelt egy év, tehát a Föld ismét megkerülte a napot, ami azt jelenti, hogy eltelt 365 nap, 5 óra, 48 perc és 45 másodperc, immár 62. alkalommal Rezeda Kázmér életében, bár az is lehet, hogy Barend Fokke kerülte meg hatvankettedszer a földet, nem lehet ezt pontosan tudni, de az bizonyos, hogy manapság, amikor a világ varázstalanítva lett, jóleső érzés ilyesmiken morfondírozni, egy szépen megmunkált, díszes, szépen szóló morfondíron, és Kázmérnak volt ilyen morfondírja, és nem mulasztotta el magával vinni Szicíliába, különösen akkor, amikor tudta, ott fogják érni egymást jó komájával, Szilveszterrel.

Mire Kázmér kitette gondolatai végére a pontot, összegyűlt a társaság.

Kázmér pedig seregszemlét tartott, mert szerette megszemlélni és feljegyezni jó komáit.

Ott voltak mindenekelőtt a házigazdák, Belső-Szegedi Szemevilága Ilona, kinek nevét sokan áldották, mert visszaadta nekik látásukat. Aztán férje, Belső-Szegedi Szépész Fridrich, ki legalább oly népszerű volt a hölgyek körében, mint Gedeon bácsi, és majdnem biztos, hogy él valahol egy Salgováczné, aki neki is sütögetett túrós buktát.

Ott volt még Jósikafői-Alsómakói Mihajlovics Gábriel csődoktor és kedvese, Clarissza.

Továbbá Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil, aki már tudta, miért kell kétszer mondania bemutatkozáskor azt, hogy Mácsfalvi, valamint neje, a sótlan és savanyú Mácsfalviné, született Barbakáni Barbara.

Nemkülönben Varrodás Zoltán és neje, Tevecsikó-Csizmás Ibolya, aki azért viselte Erdély szülötteként ezt a nem mindennapi nevet, mert szülei nem tudták eldönteni, az antik görög vagy inkább a török hagyományoknak hódoljanak-e, ugyanis a bóta ógörögül csizmát, míg törökül tevecsikót jelent. Amúgy ők füredi illetőségű barátok, akik elég nagy konyhát vittek odahaza, és ha Ibolya egy teljesen hétköznapi, közönséges ebédjét legalább félig végig akartad enni, jól tetted, ha előtte egy hétig szigorú böjtöt tartottál, csak víz és néhány gondolat, semmi egyéb.

S ha eddig nem derült volna ki, hát jelen voltak Rezeda Kázmérék is, vagyis Kázmér, a felhőlakó, és gyönyörűséges asszonya, Belső-Szegedi Matula Andrea. 

Szerényi Gábor rajza 

Így voltak együtt, tízen, Szicíliában, Taormina mellett, Forza D’Agróban, ahol Al Pacino is, Coppola is, Diane Keaton is járt, szemben például Honthy Hannával, Gyenge Árpáddal és Latabár Kálmánnal, akik nem jártak itt soha. De még Gobbi Hilda sem.

Szilveszter előtt egy nappal huszonkét vidám Celsius szaladgált a napon, így sétáltak a parton, bámulták a tengert, s rettenetes problémákkal küszködtek: mit egyenek és mit igyanak?

Végül beültek a parton egy csöndes teraszra, ahol kicsike tésztát, kevéske arancinit, csipet bruschettát fogyasztottak. Majd egy falat halat. Ettek volna egy főzet őzet is, de az nem volt. Voltak ellenben tengeri herkentyűk, ennek kapcsán Oborzil megjegyezte, szerinte kifejezetten igazságtalan és kirekesztő, hogy mindenki csak a tengeri herkentyűkről beszél, azokat emlegeti, holott ez nyilván hímsovinizmus, hiszen, mint az elnevezés is mutatja, „Herr Kentyű”, vagyis itt a hímnemű kentyűkről van szó, miközben ugyanilyen élvezettel fogyasztjuk a nőnemű „Frau Kentyűket” is, mégsem ejtünk róluk egy szót sem.

A társaság úgy döntött, mindez a vino di casának tudható be, mert Oborzil azért ennyire nem reménytelen.

Aztán előkerült Carmelo is, a kedves olasz barát, és Szépész Fridrich, aki már egészen jól törte az olaszt, és egy óvatlan pillanatban elmesélte Carmelónak, mi mindent szoktunk mi a tésztára tenni odahaza: mákot, diót, lekvárt, cukrot, darát… Carmelo kiejtette kezéből a villát, amelyre éppen egy adag „Herr Kentyűs” tésztát csavart fel ügyesen, üveges szemekkel nézett maga elé, majd keresztet vetett és őszinte rémülettel suttogta:
 

Mio Dio! Mamma mia!

És látszott rajta az őszinte, mély megrendülés.  

Utoljára talán a Sankt Gallen-i kolostor vezetőjének, Engilbert apátnak ült ki az arcára ilyen döbbenet 926-ban, amikor hírét vette, hogy közelednek a magyarok. Utóbb aztán Carmelo mégis csak Heribald apáttá változott, és együtt mulatott a kissé nekitüzesedett magyarokkal, feledve még azt a szörnyűséget is, hogy ezek mákot is képesek rátenni a tésztára, a szent pastára, amelyen tisztességes kultúrnépek háza táján „Herr Kentyűk és Frau Kentyűk”, egyéb halak, parmezánok és paradicsomok szoktak elheverni.

Amúgy ezen áthidalhatatlan kulturális szakadékot egy pillanatra figyelmen kívül hagyva sok hasonlóság volt a szicíliai olasz és a magyar vér, temperamentum, világlátás között. A mákos tészta pedig… Hát Istenem, most mit csináljunk? A The New York Times szerint ez egy tizenhatodik századi magyar étel, amely egyszerűsége és olcsósága miatt vált olyan népszerűvé a parasztság körében. Azóta odaát, a fényességes Amerikában poppy seed noodles néven eszik. De eszik a lengyelek is, gubaként makówki néven, lehet, ez a lengyel–magyar barátság alapja.

Ami viszont biztos, az olasz–magyar barátsághoz nincsen köze a mákos tésztának. Sőt.

Másnap aztán megcsörrent Kázmér telefonja, már jó kora reggel, úgy 9.57-kor, amely időpont kifejezetten hajnalinak számít, már amennyiben az ember előző este annyi vino di casát és amarót fogyaszt, felejtendő és ellensúlyozandó a mákos tészta ütötte mély sebet, mint amennyit Kázmérék vidám kompániája fogyasztott.

Kázmér édesanyja volt a vonal másik végén, és ellentmondást nem tűrő hangon így szólt:

Kisfiam! Azonnal csomagoljatok és induljatok haza! Kitört az Etna!

Kázmér kitörölte szeméből ezeregyszáz esztendő magyar históriáját, a kalandozó magyarokat, a félkegyelmű Heribald apátot, csak egy kicsike felesleges csipa maradt a szeme sarkában, az volt a jelenkor, majd kitámolygott a teraszra és vetett egy pillantást az Etnára.

Hó borította, méltóságteljes hegy nézett vissza rá, kicsit pipált, mint mindig, de nem látszott rajta semmiféle kitörés.

– Édesanyám, innen nem úgy tűnik, mintha kitört volna…

– De most mondták be a hírekben, hogy kitört…

Ekkor kitámolygott a teraszra Oborzil, kitörölte szeme sarkából az óbébi nagy mérkőzéseket, amikor kettő egyre legyőzték Szatymazt, és Oborzil gólt szerzett a második félidőben, és így szólt:   

– Most hívtak otthonról, hogy meneküljünk, mert kitört az Etna…

– De hát nem tört ki…

– Nem tört ki.

Ebben maradtak. S menekülés helyett eldöntötték, hogy kirándulnak Taorminába.

Csak előtte még beültek egy könnyű reggelire, odalent a parton. Lehetetlen és felesleges is lenne felsorolni mindent, amit ettek. Utána pedig Oborzil megjegyezte, hogy ideje még jobban elmélyíteni olasz főzési tudományát. Ekkor Jósikafői-Alsómakói Mihajlovics Gábriel csődoktor megjegyezte:

– Jézusom! Magyarul sem tud főzni! Mi lesz itt, ha elkezd olaszul?

A dolog mélységes igazságát kár lenne megkérdőjelezni. Aztán felkerekedtek és elmentek Taorminába.

Az első hely, amin megakadt a szemük, a STEFANO FOREVER étterem volt, és Kázmér mindjárt le is fordította magyar nyelvre imigyen: ÖRÖKPISTA.

Oborzil és a többiek úgy nevettek, hogy folyt a könnyük, Kázmér pedig úgy állt ott éppen, mint Kökörcsin tanár úr a Tanár úr kéremben:

„A szemem majd kiugrik. Most… most vége… még egy pillanat… robban… Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:

Auer… mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?

Soha még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve. A tanár csodálkozva néz, és elnézően mosolyog – magában megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.”

Így. Éppen így. Azután Oborzil átböngészte a bejárat mellé kitett étlapot, és nagyon fel volt háborodva, hogy nincs főtt debreceni, pedig az egész szervezete főtt debreceniért kiáltott őneki.

Kázmérék próbálták elmagyarázni, hogy ez itt egy másik ország, és ők nem ismerik a főtt debrecenit, miképpen a mákos tésztát sem, de Oborzilt ez nem hatotta meg. Ő ragaszkodott az igazához éppúgy, mint a vágyaihoz. Ezért Kázmér a többiek segedelmével elhurcolta onnan, és inkább végig sétáltak Taormina főutcáján, ahol Kázmér történelmi fejtegetésekbe kezdett. Mesélt Kázmér a naxoszi mészárlásról, a városalapító Andromakhoszról, Goethéről és a széplelkek vándorlásáról, a görögök színházáról és Csontváryról, a római hódítókról, Ovidiusról és az Átváltozásokról, a Pax Romana végéről és a kilincset egymásnak adó hódítókról, gótokról, arabokról és az arab népirtásról, Ibrahim Ibn Ahmedről, a világtörténelem egyik legnagyobb, legaljasabb gyilkosáról, aki megette okos vagy okosnak vélt ellenségei szívét, hogy bölcsességük belé szálljon, ezen a ponton Kázmér politikailag kevésbé korrekt eszmefuttatást is megengedett magának az arabokról, majd szót ejtett az arabokat felváltó normann hódítókról, itt kis irodalmi értekezést tartott Robin Hoodról, mesélt Rogerius királyról, Navarrai Bianka királynőről és az első rendi gyűlésről, Antonio Balsamo messinai kereskedőről, aki 16 ezer uncia aranyért megvette Taorminát, mesélt Wilhelm von Gloedenről, aki festőnek csapnivaló volt, viszont fényképezett és az idilli Görögországot kereste, és erősen homoerotikus képeket készített, ráadásul javarészt kiskorú főszereplőkkel, szicíliai pásztorfiúkkal, nem csoda, hogy Oscar Wilde is hamar ideutazott, nyomában pedig jött mindenki, Maugham, Dumas, Maupassant, Bernhard Shaw, Thomas Mann, Pirandello, és megalkották Taormina mítoszát. S ebben a mítoszban a kiskorú fiúk szerelme játszotta a főszerepet.

Ilyesmi dolgokról mesélt Kázmér Taormina főutcáján, séta közben, és Oborzil megragadta a lényeget, ugyanis amikor Kázmér megemlítette, hogy Csontváry, amikor idejött, szilván élt, Oborzil először szólalt meg és megkérdezte, hogy a szilvát gyümölcsként vagy pálinkaként vette magához?

És Kázmér boldog volt, hogy mindenkinek tudott érdeklődési körének és szellemi képességeinek megfelelő előadást tartani.

Mivel pedig Taorminában egyetlen hely sem akadt, ahol lett volna asztal tíz főre, a társaság úgy határozott, felmegy Castelmonéba.

Ott pedig beültek a Caffe Bar San Giorgióba, a tetőteraszra.

Nem régi hely a San Giorgio, 1700-ban alapították vidám szerzetesek, akik kocsmaként használták a helyet, az Úr nyilván félrenézett, majd jött Don Vincenzo Blandano, aki megvásárolta és átalakította bárrá, de még ennél is fontosabb műve volt a mandulabor, az a borostyánszínű, édes ital, ami csak itt kapható.

Itt, ebben az étteremben ért véget a kompánia napja, Oborzil is megenyhült, a főtt debreceni helyett beérte egy kis calamari frittivel, Kázmér is azt rendelt, de egy falatot nem evett, mert asszonya, aki határozottan kijelentette, ő nem kér semmit, mert nem éhes, az összeset megette előle, és ettek még ezt-azt, lencselevest és mi egyebet, talán ittak is valamit, nem lehet tudni, mert erről nem készített felvételeket Wilhelm von Gloeden, azután haza tértek Kázmérék, és várták őket idehaza a hírek.

Még szerencse, hogy Magyarország nem csupán hírekből és jelenkorból áll, mert akkor nem lenne miért hazajönni.

Borítókép: Képünk illusztráció (Fotó: Kállai Márton)