Assisi utat mutat

Assisiről megírhatjuk a magunk történetét, annál is inkább, mert a nyár közepén az újságírók sokszor vakációs élményeiket öntik publicisztikákba, mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Már csak azért sem, mert a ferencesekről, az alapító személyéről, egyáltalán arról, hogy egy máskülönben eldugott kis városkában miféle szellemi erők mozdultak meg nyolcszáz esztendeje, már vaskos köteteket írtak – valójában nehéz újat mondani.

Mi tehát csak maradjunk annyiban, hogy amikor odaérkeztünk, éppen esett az eső. Szitált akkor is, amikor a gyümölcsfákkal, kertekkel, villákkal sűrű umbriai tájból kibukkan a dombra épített városka. Máskülönben Assisire kevesen volnánk kíváncsiak, Giovanni di Bernardone, a későbbi Szent Ferenc lakóhelye félreeső, semmilyen szempontból nem fontos település lenne.

Az idelátogató keresztyének persze ezt másképp gondolják. Hiába az eső, ellepik a zarándokok Assisit. Előfordul az ember életében, hogy – protestánsként is – katolikus menetbe, ünnepségre, búcsúba csöppen, hogy aztán óhatatlanul is arra figyeljen, ami sajátossá teszi az alkalmat.

Csíksomlyó kétségtelenül a világ magyarságának találkozóhelye, Medjugorjében olykor zsibvásáron át vezet az út a Mária-jelenések helyszínére, itt, Assisiben azonban valami egészen más zajlik.

Nem csoda, hogy a keresztyén jelenkorról tűnődik az ember, már csak azért is, mert erre az első pillanattól rákényszerül.

Otthon csendesen csordogál az ige üres templomainkban, a statisztika szerint fogynak a hívek, ebben az olasz városkában azonban táncolnak a fiatalok, zeng az énekszó, kipirulva vonulnak egyik templomból a másikba a messziről érkezett zarándokcsoportok. A tereken körtáncot járnak a brazilok, korrekten tanácskoznak a németek, vidáman énekelnek a lengyelek. Afrikából bukkan fel egy csoport, amott mexikóiak érkeznek a zászlójukkal. Az európaiak kisebbségben, rengetegen jöttek azonban Latin-Amerikából. Valahogyan így fest ma a világ keresztyénsége, missziós területen élünk mi, hitben és reménységben gyarapodik a világ többi része – legalábbis újra és újra megtapasztaljuk, hogy így van. Mindenesetre

lélegzetelállító ennyi fiatalt együtt látni, megtapasztalni, ahogyan együtt fohászkodnak, boldogsággal töltekeznek, örülnek az együttlétnek. Assisiben – talán a rend alapítója is ezt akarta – valóságos testvéri szeretetben forrnak össze a zarándokok, hazaérkeznek valahova, ahol egyébként soha nem jártak azelőtt.

Az assisi bazilikáról sokan úgy tartják, nem fejezi ki Ferenc lelkületét, mert túlságosan díszes, cifra, talán az alapítónak sem tetszett volna, ha készen látja. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Ez a templom világos teret rajzol, logikus elrendezésű, szobrok és mozaikok híján hajszálpontosan jelzi a rend puritanizmusát. Giotto képeit nézegetem a felső bazilikában (már ha valóban ő festette, más vélemények is vannak, mindenesetre a munkálatok kezdeténél bizonyosan jelen lehetett), sorra haladok Szent Ferenc képes életrajzában. Kezdjük a háborúból visszatérő fiatal katona betegségének ábrázolásával, folytassuk az apja ellen lázadó újjászületett keresztyénnel, majd ott a rendalapítás, érkezik a pápa elismerése, aztán sorra a csodák, a kalandok, végül halálának megörökítése.

Arra gondolok, hogy évszázadokon keresztül milyen sok látogatót eligazíthattak a falfestmények. Megérkezett egy szegény paraszt a családjával sok-sok évszázaddal ezelőtt a bazilikába (a képek már akkor a falakon voltak), egy ferences atya körbevezette őket, és képről képre elmesélte Assisi Ferenc történetét. Giotto elsősorban az írni-olvasni nem tudó, de lelkében Krisztust követő laikusok számára készíthette sorozatát, legalábbis könnyű a szó erejével felerősíteni a képzőművészeti hatásrendszert. De

ott motoszkálnak a történet második, sokadlagos jelentései is a képeken: az égből lenyúló kéz, a glória attól a pillanattól, amikor Ferenc már mindenestől Jézusé, és sok-sok elrejtett utalás, amelyek éppen a lényeget, a hit teljességének titkait ábrázolják.

Assisi Szent Ferenc néhány rendtársával hosszú évszázadok óta a bazilikában nyugszik. A kriptába lefelé vezető úton elcsendesülnek a zarándokok, megérkezünk az altemplom legrejtélyesebb, elemi szakralitást sugárzó terébe. Ez utóbbi kijelentésem nem túlzás, mindenkit sírás fojtogat, könnyesek a szemek, megrendítő élményt él át szinte mindenki, aki meglátogatja a szent sírját. Szó sincs tömegpszichózisról, csoporthoz tartozási vágyról, vallási fanatizmusól – ami történik, azt rajtunk kívül álló erő végzi el rajtunk. Szent Ferenc sírjánál fiatalok térdepelnek, több tucat látogató imádkozik teljes elcsendesedésben, a sírhelyet pedig a boldogság és a szeretet légköre tölti be – nehéz elmagyarázni az átélt pillanatokat. Odakint aztán mindenki bizakodva tekint az ég felé, és nem körmönfont, mélységesen bonyolult „igazságokért”, hanem egyszerű, tiszta érzésekért imádkozik. Ahogyan a rendalapító is tette.

Visszatérése a hithez, a jézusi forráshoz, az apostolok egyszerű életéhez nem egy ajánlat a sok közül, hanem a megélt keresztyénség a maga teljességében. Aligha véletlen, hogy a sírnál és a templomban megélt csodát protestánsként ugyanúgy hordozzuk, mint katolikus testvéreink. Assisiben ugyanis tényleg nem az a kérdés, mi választ el minket, sokkal inkább a jókívánság bukkan ki mindannyiunkból: ismerd meg Jézust, bízz Istenben, legyen áldott és szép életed, ezt kívánom őszinte szívvel.

Bonyolult lehet mindez, tudom. Pedig a keresztyénséget csakis így szabad és lehet megélni, egyszerűen, őszintén és tisztán – és ha már nem, akkor újra kell teremteni önmagunkban mindent, hogy ne távolodjunk el végleg a krisztusi kegyelemtől. Azt hiszem, Assisi Szent Ferenc tudta ezt. Az umbriai táj gyümölcsökkel, ringó búzával és azúrkék éggel csábít minket további utazásra, mi azonban most másra figyelünk, egyszerűen csak örülünk, hogy Jézus itt járt köztünk, és utat mutatott számunkra.

Később olvasom, hogy az assisi sírt évente négy és fél millióan látogatják.

Arra gondolok, milyen jó volna ide elhozni a világ vezetőit, magukat keresztyénnek mondó politikusait, és azokat is, akik kétellyel szemlélik Jézust és az ő egyházait. Nem azért, mert azonnali szembesítésre volna szükségük. Hanem azért, mert az egyszerűség csodálatos, lefegyverző pillanataiban pőrén megláthatnák az igazságot.

Amiről azt gondolják, voltaképpen megismerhetetlen, pedig itt volt, van és lesz mindörökké velünk. Butaság, mondhatjuk, miért látogatnának el egy nyolc évszázada halott egyházi férfiú sírjához a mai hatalmasságok? Mégis azt hiszem, Assisi valóságosan a csodák városa. Történt ott valamikor valami, megjelent valahonnan valaki, és kiválasztotta az ő munkatársait, majd elvégezték együtt a jót egymásért, másokért. Ha nem hinnénk a jóban, aligha mondanánk, hogy mindenkinek el kell mélyülnie az imádságban.

Pedig keresztyénként úgy hisszük,

éppen erre volna szükség, hogy a nagyvilágban dúló háború, mocsok, aljasság helyett szelíd beszéd hangozzék mindenfelé, azt erősítsük, arra figyeljünk, leginkább azt kövessük mi magunk is. Hitünk tiszta és rendületlen legyen, hiszen ezért és erre születtünk talán, legalábbis most egyetlen más életeseményt sem tudok mondani, amely az Istennel való találkozáshoz méltó volna.

Márpedig ott, Assisiben, a sírnál mi mindannyian Istennel találkoztunk. Nem azért írok erről, hogy magánügyemet közhírré tegyem, hanem azért, hogy te is megértsd: van remény, létezik megszabadulás és örökké a teremtő Istennel élhetsz, ha méltó leszel rá.