Assisiről megírhatjuk a magunk történetét, annál is inkább, mert a nyár közepén az újságírók sokszor vakációs élményeiket öntik publicisztikákba, mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Már csak azért sem, mert a ferencesekről, az alapító személyéről, egyáltalán arról, hogy egy máskülönben eldugott kis városkában miféle szellemi erők mozdultak meg nyolcszáz esztendeje, már vaskos köteteket írtak – valójában nehéz újat mondani.
Mi tehát csak maradjunk annyiban, hogy amikor odaérkeztünk, éppen esett az eső. Szitált akkor is, amikor a gyümölcsfákkal, kertekkel, villákkal sűrű umbriai tájból kibukkan a dombra épített városka. Máskülönben Assisire kevesen volnánk kíváncsiak, Giovanni di Bernardone, a későbbi Szent Ferenc lakóhelye félreeső, semmilyen szempontból nem fontos település lenne.
Az idelátogató keresztyének persze ezt másképp gondolják. Hiába az eső, ellepik a zarándokok Assisit. Előfordul az ember életében, hogy – protestánsként is – katolikus menetbe, ünnepségre, búcsúba csöppen, hogy aztán óhatatlanul is arra figyeljen, ami sajátossá teszi az alkalmat.
Csíksomlyó kétségtelenül a világ magyarságának találkozóhelye, Medjugorjében olykor zsibvásáron át vezet az út a Mária-jelenések helyszínére, itt, Assisiben azonban valami egészen más zajlik.
Nem csoda, hogy a keresztyén jelenkorról tűnődik az ember, már csak azért is, mert erre az első pillanattól rákényszerül.
Otthon csendesen csordogál az ige üres templomainkban, a statisztika szerint fogynak a hívek, ebben az olasz városkában azonban táncolnak a fiatalok, zeng az énekszó, kipirulva vonulnak egyik templomból a másikba a messziről érkezett zarándokcsoportok. A tereken körtáncot járnak a brazilok, korrekten tanácskoznak a németek, vidáman énekelnek a lengyelek. Afrikából bukkan fel egy csoport, amott mexikóiak érkeznek a zászlójukkal. Az európaiak kisebbségben, rengetegen jöttek azonban Latin-Amerikából. Valahogyan így fest ma a világ keresztyénsége, missziós területen élünk mi, hitben és reménységben gyarapodik a világ többi része – legalábbis újra és újra megtapasztaljuk, hogy így van. Mindenesetre
lélegzetelállító ennyi fiatalt együtt látni, megtapasztalni, ahogyan együtt fohászkodnak, boldogsággal töltekeznek, örülnek az együttlétnek. Assisiben – talán a rend alapítója is ezt akarta – valóságos testvéri szeretetben forrnak össze a zarándokok, hazaérkeznek valahova, ahol egyébként soha nem jártak azelőtt.
Az assisi bazilikáról sokan úgy tartják, nem fejezi ki Ferenc lelkületét, mert túlságosan díszes, cifra, talán az alapítónak sem tetszett volna, ha készen látja. Nem értek egyet ezzel a véleménnyel. Ez a templom világos teret rajzol, logikus elrendezésű, szobrok és mozaikok híján hajszálpontosan jelzi a rend puritanizmusát. Giotto képeit nézegetem a felső bazilikában (már ha valóban ő festette, más vélemények is vannak, mindenesetre a munkálatok kezdeténél bizonyosan jelen lehetett), sorra haladok Szent Ferenc képes életrajzában. Kezdjük a háborúból visszatérő fiatal katona betegségének ábrázolásával, folytassuk az apja ellen lázadó újjászületett keresztyénnel, majd ott a rendalapítás, érkezik a pápa elismerése, aztán sorra a csodák, a kalandok, végül halálának megörökítése.
