Háda László vagy Bojza Béla nevére már talán alig emlékszünk. Kárpátaljai magyarként úgy vesztették életüket a kelet-ukrajnai fronton, ahogy katonák általában szokták: megölte őket az ellenség. Minden kioltott emberélet veszteség a csaknem három és fél éve értelmetlenül pusztító orosz–ukrán háborúban. Mindkét oldalt tekintve elérte az egymillió főt a halottak, illetve rokkantak száma. De Sebestyén József halála nekünk, magyaroknak különösen fájdalmas. A beregszászi férfi ugyanis a „saját oldalán” lelte halálát. A bántalmazásáról készült videófelvétel bejárta az internetet, és tovább terhelte az utóbbi időben egyébként is igen feszült magyar–ukrán államközi kapcsolatokat.
Ennek tükrében nemcsak felháborító, de további olaj a tűzre az a döntés, hogy információink szerint az ukrán hatóságok megtagadták a nyomozást a halálával kapcsolatban, mégpedig bizonyítékok hiányára hivatkozva.
A hadsereg még júliusban azt közölte, a férfi tüdőembóliában hunyt el. Nem ismerik el a bántalmazásokat. Az Index két héttel ezelőtti értesülései szerint az ukrán titkosszolgálat zsarolással tarthatja a markában a kórboncnokot. Mindezek okán is több mint indokolt lett volna egy olyan vizsgálat lefolytatása, amelyet Petei Judit, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megyei tanácsi képviselője az ország vezetésétől kért, arra hivatkozva, az ügyet Volodimir Zelenszkij elnök felügyeli.
Ha mindezek az értesülések megállják a helyüket – e sorok írásakor a magyar sajtó 24 órája hiába várta a budapesti ukrán nagykövetség állásfoglalását –, akkor a kijevi döntés a nyomozás megtagadásáról beismerő vallomással ér fel, és növeli az értesülésünk szerint fellebbezésre készülő gyászoló család fájdalmát. Egyben újabb – sokadik – arculcsapása a kárpátaljai magyaroknak, akik a sorozásoktól függetlenül is vegzálásokra, megfélemlítésre panaszkodnak az ukrán hatóságok részéről. Mindezeken túl pedig apasztja a magyar társadalom együttérzését a háborútól szenvedő ukránokkal. (Pontosabban szólva tovább apasztja: a munkácsi Turul-emlékmű ledöntése és Zelenszkij megnyilvánulásai sem erősítették a barátságot.)
Tény, hogy Ukrajna súlyos emberhiánnyal küzd a nála csaknem négyszer népesebb Oroszországgal szemben, amely felőrlő taktikájával úgy fárasztja, mint horgász a halat. Immár a tizennyolc éveseket is csábítgatják a frontra; remélhetőleg őket nem rángatják a családjuk elől minibuszba vagy verik agyon vascsővel.
Nemrég az Európa Tanács illetékese is figyelmeztetett a beszámolókra, amelyek szerint az ukrán kényszersorozásokat kínzások és halálesetek is kísérik. (Persze mint általában a világ dolgait, a HVG ezt is jobban tudja: „amit a kormánypropaganda kényszersorozásnak hív, az maga a sorozás”. Érdekes, amikor e sorok íróját 1988 augusztusában besorozták, azt látta: mindenki a saját lábán ment, bár nem dalolva. Igaz, az csak egy slampos diktatúra volt, nem az Európában piedesztálra emelt ukrán „demokrácia”.)
De érzelmeinket félretéve is érthetetlen, Kijevnek miért áll érdekében, hogy tovább dagadjon ez a kellemetlen ügy, mondjuk ahelyett, hogy „túlkapásra” hivatkozva bocsánatot kérjen a családtól, kárpótlást ajánljon fel és megbüntessen néhány felelőst.
Vagy legalább bebizonyítsa a „tüdőembólia és más semmi” elméletét. Így viszont Ukrajna biztos lehet benne, hogy a magyar politikusok és a sajtó hosszasan napirenden tartja az egyébként uniós állampolgár Sebestyén József ügyét egy olyan időszakban, amikor Kijev kér bebocsátást egy olyan szervezetbe, az Európai Unióba, amelynek hazánk a tagja. Így aztán neki lesz szüksége a mi hozzájárulásunkra, nem pedig fordítva.
