Hollandiában lemondott Caspar Veldkamp külügyminiszter azt követően, hogy a parlamenti vita során nem tudta meggyőzni a többséget egy Izrael elleni erősebb szankció meghozásának szükségességéről. Veldkamp korábban Izraelben volt holland nagykövet, vagyis elméletileg érti a térség problémáit, mégis úgy döntött, a kemény kéz politikája lesz a leghatékonyabb a zsidó állammal szemben. De nem követték a többiek, így benyújtotta lemondását.
Ha csak ezt a hírt nézzük, azt is gondolhatjuk, Veldkamp egy karakán politikus, végrehajtja a szerinte üdvös terveket, ha pedig nem talál meghallgatásra társai részéről, vállalja a felelősséget, s veszi a kalapját. De valóban így kell irányítani egy országot? Jót tesz-e az egy országnak, ha a döntéshozók a politikai kudarcaikat azzal oldják fel, hogy lelépnek a színről és másnak adják át a stafétát?
A szavazók egy része nagyon szereti a nyilvános bukást, a lemondást, örül annak, ha valakiről kiderül, hogy nem sikerült neki megoldani a nagy feladatot. Jön az új ember, új bukás következhet, és így tovább – a végtelenségig. Soha senki nem lesz megfelelő mindenkinek.
Mindig lesz egy komolyan vehető réteg, amely a politikusok azonnali távozását követeli, és hiszi, hogy az jó, mert az új próbálkozó jobb lesz. De sajnos semmi se biztosítja, hogy a következő jobb vagy tehetségesebb elődjénél. Így ez a lemondósdi játék csak arra jó, hogy elodázza a problémák megoldását.
Hollandia azonban különleges. A 2024-es választást ugyan megnyerte a Geert Wilders vezette Szabadságpárt (PVV), de mivel az alakulatot szélsőjobboldalinak titulálták a többiek, ezért hosszas koalíciókötési huzavona után egy bonyolult hálózatot neveztek ki kormánynak, ahol a koalíció tagjai lényegében semmiben se értettek egyet. Wildersék megpróbálták maguk mögé állítani a többieket a migrációval szemben való fellépésben, de ez nem sikerült, így a PVV kiszállt a megállapodásból, s kényelmes távolságból figyeli, mi történik a feladatát ellátni képtelen kabinettel.
Caspar Veldkamp kiválása az ő pártjának a távozását is jelenti, s az Új Szociális Szerződés (NSC) nélkül valóban kérdéses, mennyiben képviseli a nép akaratát a kormányzat. A parlamenttől jelentős távolságban van a kabinet – inkább szakértői, mintsem politikai, a frakciók ráhatása a kormányra minimális, a pártok inkább egymás zsarolásával foglalkoznak, s nem az ország irányításával.
Legközelebb október végén járulnak urnákhoz a hollandok, addig kell valahogy kihúzni az egyre fogyatkozó és egyre értelmetlenebbé váló ügyvivői kormánnyal.
Jó eséllyel Veldkamp lépése is zsarolás volt, s nem politikai lépés. Nyugat-Európában a gázai helyzet mindig akkor kerül előtérbe, ha azzal viszályt tudnak generálni, ugyanis a mindennapokra a közel-keleti válság hatása minimális.
Természetesen figyelnek a nagy tömegben letelepedett muszlim bevándorlók jelentette nyomásra, Hollandiában az élet része lett a politikai iszlám, de az átlagember ugyanúgy él, ha van háború Izraelben, mint amikor fegyvernyugvás van. Az ilyen esetekben merül fel, hogy valaki roppantul erkölcsösnek akar tűnni, és mindenféle jelentések és újságcikkek alapján igyekszik megoldani távolról egy megoldhatatlan problémát.
