Alaszkára figyel a világ, jobban, mint a hajdani aranyláz óta bármikor. Hogy Trump és Putyin éppen a fagyos tartományban találkozott, koránt sem jelenti az amerikai–orosz kapcsolatok aktuális elhidegülését. Éppen ellenkezőleg: bár a nemzetközi sajtó remekül felszította az elvárásokat, egyelőre nincs miért izgulni. Hiszen nyilvánvalóan sem ma, sem holnap, sem pedig egy hét múlva nem tudjuk meg pontosan, valójában miről, hogyan beszélgettek, és milyen eredménnyel zárult a tanácskozás. E sorok írásakor a vélhetően ma hajnalban befejeződő eszmecsere tétjéről szabad és lehet csak szót ejtenünk. Minden más pusztán bulvártöredék, jelentéktelen forgácsolás, apró kis jutalomfalat ebben a véres és gusztustalan történetben.
Amikor ezekkel a kemény szavakkal illetjük az orosz–ukrán háborút – és máris jelezzük, Trump és Putyin persze másról is szót ejthetett –, arról azért ne feledkezzünk el, hogy irtózatos emberi, katonai és civil veszteségeket szenvedtek el a szemben álló felek.
Ha igaz, hogy régebben heti ötezer, újabban pedig hétezer ember hal meg a háborúban, elképzelhetjük, micsoda véráldozatot hoznak az oroszok és ukránok. A nyugatiak persze nem, ők úgy idomítják magukhoz a hadiszerencsét, hogy egyetlen amerikai, német, francia, svéd vagy holland áldozatról sem kell soha beszámolniuk a hazai közvéleménynek. Kiindulópontunk tehát legyen a következő:
az orosz–ukrán háború nemcsak azért kivételesen becstelen és aljas, mert valószínűleg már félmilliónál is több embert gyilkoltak meg, de azért is, mert ennek a veszteségnek a súlya nem érinti a nyugati világot, miközben farizeus erkölcsi tanmeséket hintenek az emberiségnek.
Trump és Putyin találkozója valamiképpen az egyenlő felek találkozója. Mindketten úgy érkeztek Alaszkába, hogy volt valamijük, de sokat is veszthettek. Oroszország győzött a fronton, de túlságosan sebezhető ahhoz, hogy politikailag és gazdaságilag sérthetetlennek higgyük. Ha Washington évekre elzárja az oroszokat a nemzetközi érintkezéstől, ha soha nem látott bojkottot, embargót indít, akkor ennek a ténynek következményei lesznek (még akkor is, ha külföldi és hazai putyinistáink ezzel képtelenek szembenézni).
Washingtonnak másfajta aggályai lehetnek: nagyhatalmi szuperstátusának aligha használ, hogy az oroszok deklarálják győzelmüket, megroppantják Ukrajnát, vagyis elveszik, megkapják, magukhoz csatolják, amit a magukénak mondanak.
Ehhez a szándékhoz – függetlenül attól, hogy republikánus vagy demokrata – egyetlen amerikai elnök sem asszisztálhat. A Trump–Putyin-találkozón ugyanakkor mindkét vezető kezében akadtak fontos ütőkártyák, ha jobban tetszik, egymás kölcsönös zsarolása eredményes lehetett, ami a régi megfigyelés szerint mindig a legjobb esély a békekötésre. Bármilyen első reakciókat röpítenek tehát világgá, a megegyezés mindkét fél elemi érdeke.
Ennyit tehát tudhatunk.
Paradox módon a megegyezés tartalma is nyilvánvaló, ráadásul már a háború kezdete óta: Oroszország megtartja a Krím félszigetet és a Donbászt, valamint Ukrajna nem lehet a NATO tagja.
Ezt Trump garantálhatja az oroszoknak, de hogy azoknak cserébe mit kell adniuk, egyelőre nem világos. Ha pedig belegondolunk abba, hogy miféle más politikai, gazdasági ügyekkel kapcsolódott össze az alaszkai tanácskozás, hogy a kínaiaktól kezdve az orosz kőolaj- és földgázeladásig mennyi mindenről szót kellett ejteniük, különösen indokolt a megfontolt, visszafogott elemzés. A részletek tehát egyelőre nem világosak, de abban bízhatunk, hogy a felek tényleg felkészültek a békekötésre.
