A forró nyári nagyvárosban három dolog nyújtott számunkra vigaszt: az evés, az ivás és a harmadik, amelyről társaságban nem szoktunk beszélni. Úgy van, a légkondicionálóról van szó. Ám
mielőbb rátérnénk a légkondi körüli kultúrharcra – a haladó társadalmakban ugyanis ilyen is van –, nem mehetünk el szó nélkül egy másik mellett sem, amelyet pedig a Szent István-napi tűzijáték köré gerjesztettek ellenzékiek.
Az ellenérvek ebben az esetben is részben környezetvédelmiek, részben viszont az augusztus 20-i látványosság költségeibe kapaszkodnak, amelyekről egyébként egyes sajtótermékek pontatlanul számoltak be. A budapesti tűzijáték költsége 3,6 milliárd forint volt, a sokat emlegetett 14 milliárd a teljes állami ünnepségsorozaté.
Az utóbbit ismételgetni persze hatásosabb, különösen úgy, hogy az átlagember számára ez beláthatatlanul sok pénz, főleg ha valaki nem járatos az államháztartási léptékekben. Pedig kiindulva abból, hogy a magyar bruttó hazai termék nagyságrendileg 80 ezer milliárd forint, egyszerű számtani művelettel beláthatjuk, hogy országunk születésnapjának három-négymilliárdos költsége olyan, mintha egy évi nyolcmillió forintot kereső apuka 360 forintot költene gyereke születésnapján a konfettiágyúra. Azaz egy vagyont, nem igaz?
Azért hozzuk ezt az ezúttal szó szerint gyerekes példát, mert a közbeszédben az ultima ratio, a végső érv a kisgyerek és a kiskutya – vagy ahogy az interneten ma furcsa divatban van: gizsgugya. Van ennek alapja, hiszen jóérzésű ember a legkiszolgáltatottabbakat önmagánál jobban félti, óvja. Ám ezt a jótékonykodásra rátelepedő csalók mellett a politikai demagógok is jól tudják, és visszaélnek vele.
Ezt tették legutóbb a Hadházy Ákos gyűlöletkeddjének hagyományát ápoló tűzijáték-ellenes tüntetők is, akik gyerekeket jelképező játékmackókat helyeztek a közpénzégető mutyiközpontnak tartott Nemzeti Rendezvényszervező Ügynökség irodája elé, plakátjaikon pedig ilyesmik álltak a beszámolók szerint: „No tűzijáték! Gyermekvédelemre, kórházakra, iskolákra költsünk”; „Szülinap-tűzijátékomat működő kórházakra/oktatásra cserélném.”
Az ilyen emberek mindent forintosítanak, sőt a jelek szerint gyerekeiket is úgy nevelik, kíméletlenül verjék a fogukhoz a közpénzgarast. A tiszás Tarr Zoltán írta: „Most ért haza a kislányom. Megnézte a tűzijátékot. Azt mondta, kár volt. Unalmasnak és hosszúnak találta. És drágának is, mert mondták neki többen is ott, hogy mennyibe került.” Mármost azon túl, hogy a tűzijátékot évről évre százezrek nézik élőben, és az idegenforgalmat is szépen gyarapítja – tehát adóbevételeket eredményez –, van egy olyan bibliai mondás: nem csak kenyérrel él az ember.
Hagyományaink, nemzeti ünnepeink kötnek minket össze, tesznek minket azzá, amik vagyunk: a magyar nemzet részévé. Közéjük tartozik a csaknem száz éve hagyománnyá vált, noha történelmi okokból nemegyszer elmaradt augusztus 20-i tűzijáték is, amelyet a közmédiában átlag 861 ezren követtek élőben (a tévénézők egynegyede), legalább egy percen keresztül pedig 1,252 millióan kísértek figyelemmel.
Vagyis nem állíthatjuk, hogy érdektelenségbe fulladt volna. Lehet vitatkozni a tűzijátékról, meg lehet vizsgálni, lehetne-e valamivel rövidebb vagy kevésbé nagyszabású, s így mennyivel lenne olcsóbb vagy csökkenne a zajhatás, de Tarr azt ígérte utóbb eltüntetett internetes bejegyzésében: ha kormányra jutnak, jövőre nem lesz ilyen!
Kádárék is véget vetettek 1956 után egy időre az ünnepi látványosságnak. Ők talán a Molotov-koktélokkal kapcsolatos rossz emlékeik miatt tiltottak be mindent, ami robban, köztük a pirotechnikát is, Magyar Péter és társai pedig spórolásnak beállított demagógiából tennék. A gyerekekre, az oktatásra vagy a vándormotívummá vált kórházi vécépapír-mizériára hivatkozva elvileg mindent meg lehetne spórolni, ami nem létfontosságú.
Strázsálhatna végül is a koronaőr is mackónadrágban az Országházban, biztosan olcsóbb, mint a szép egyenruhája, főleg ha a fizetéséből kell megvennie. Vannak persze emberek, akik azt is sajnálnák, ha édesanyjuk Kovács Jánosné helyett Kovácsy Jánosnéként halálozna el, mert így egy betűvel többért kellene fizetniük a sírkövesnek a vésésért. A legtöbben viszont nem ilyenek vagyunk – talán még Tarr sem, csak rendkívül demagóg –, és biztosra vehetjük, hogy a többség nem rövidítené meg hazánk születésnapját a tűzijátékkal egy esetleges népszavazáson, amelyet mondjuk a jövő tavaszi választásokkal egyszerre tartanának.