Innen nézve nem tűnik nehéznek egy ilyen döntés meghozatala – a fentiek közül egyik sem vállalható –, ám rosszkedvünk telén, az ukrajnai háború negyedik évében, megannyi vérveszteség után, miközben a sok kardcsörtető hangot hallva csak remélni tudjuk, hogy nem ér el bennünket is előbb-utóbb a fegyverek zaja, aggodalommal figyeljük a fejleményeket. Nem kárörömmel, valóban aggódva figyeljük a Tisza Párt kínlódását is, ahogy négy hónappal a választások előtt a maga választotta európai fősodor és a magyarok akarata között sasszézik. A kihívót tekintve ez önmagában nem túl megnyugtató, miközben a francia vagy a brit vezérkari főnök arról beszél, milyen személyes áldozatokat kell hozni a jövő háborújában.

Ma már a tankönyvek emlékeztetnek arra, hogy az Európai Uniót, illetve elődjét a béke hívta életre a második világháború után. Az akkori vezetők nemcsak az 1939–45-ös világégést tapasztalták meg, hanem az elsőt is. Ma olyanok állnak tábornoki beosztásban Nyugat-Európában, akik csak terepasztalon láttak háborút, ellentétben orosz megfelelőikkel, akik jellemzően a harmadik fegyveres konfliktusban kulcs­szereplők. Nem tudhatjuk, kinek jó ez, a végén mi sül ki az egészből. De érezzük, környezetünkben főleg az idősebbek, akik gyerekként vagy fiatalként átélték a pusztítást és a nélkülözést, hogy minden félsz, riogatás és csinnadratta mellett sem a jó irányba mennek a dolgok Európában. Csak remélni tudjuk, legalább a mi házunk táján tehetünk ellene.