Mintha csak valamelyik nyugat-európai országról beszélt volna! A latin-amerikai politikának ez az egyik érdekessége: a hatalmas földrajzi távolság dacára az ottani közélet európai fogalmak, a bal- és a jobboldal közötti kultúrharc logikája mentén is érthető, ami nem mondható el a hidegháborús amerikai–szovjet vetélkedés egyes más, például ázsiai terepeiről. A napokban nálunk járt például Santiago Pena, Paraguay konzervatív elnöke, akivel tárgyalva a magyar állami vezetők megállapították: „azonos értékeket követnek a keresztény hitben gyökerező szemlélet és életmód, illetve a nemzeti identitás és a család kiemelt fontosságát illetően”.

Amikor pedig a tavalyi budapesti CPAC-en interjút készítettünk Gustavo Leite paraguayi szenátorral (aki azóta országa washingtoni nagykövete lett), kiderült: Joe Biden akkori amerikai elnök nagykövete ugyanúgy beavatkozott a paraguayi belpolitikába, ahogy nálunk David Pressman tette, illetve nincs az a földrajzi távolság, amelyet a fejét ott is felütő Brüsszel le ne küzdene, ha baloldali, például genderérzékenyítő „civilek” támogatásáról van szó. – Az Európai Unió és más külföldiek támogatásával megpróbálják kijátszani a törvényeket. Szabadon folytathatják a tevékenységüket, csak éppen látni szeretnénk, ki finanszírozza őket és milyen célból. Ezért született egy törvényjavaslat. Egy másik törvény pedig a gyermekvédelmet célozza a genderideológiával szemben – fejtegette Leite, és már-már azt hittük, Magyarországról beszél. Pedig a 12 ezer kilométerre fekvő Paraguayról.

 A januárban a hatvanadik életét betöltő, kilencgyermekes, katolikus, LMBTQ-ellenes politikus ismert magzatvédő, aki elutasítja a ma divatos álkeresztény-álhumanista szemléletet, amely megfeledkezik arról, hogy elsősorban családjának, egyházának, nemzetének tartozik felelősséggel, és mindjárt az egész világot akarja a keblére ölelni. Lényegében ugyanazért szakított 2016-ban a Független Demokrata Unió elnevezésű hagyományos konzervatív erővel, amiért a Fidesz az Euró­pai Néppárttal: úgy látta, hogy a jobbközép túlságosan középre, a világnézeti semlegesség irányába, sőt balra tolódik, ami – különösen a marxista politikai ellenfél ismeretében – tarthatatlan álláspont. A chilei közélet erősen polarizált, Kast fő ellenfele az elnökválasztáson Jeanette Jara, a Kommunista Párt jelöltje volt.

Érdemes mindezt tágabb összefüggésbe is helyezni. A latin-amerikai politikát általában a bal-, és a jobboldal kíméletlen küzdelme jellemzi. Az egyik póluson az évtizedek óta szélsőbaloldali rendszerek találhatók, mint Kuba vagy Venezuela, a másikon pedig Paraguay, ahol a konzervatív Colorado Párt rövid megszakítással csaknem nyolcvan éve uralmon van. (Mint láttuk, a jobboldaliság nem feltétlenül jelent amerikai támogatást, ahogy a hidegháború idején.) Számos országban eközben váltógazdaságot látunk. A térség legfontosabb államában, a 213 milliós Brazíliában ma Lula elnökkel az élen a baloldal van hatalmon. A jobboldal térségi vezetői között olyanok szerepelnek, mint az argentin Javier Milei, a paraguayi Pena vagy a salvadori Nayib ­Bukele. 

Egész Latin-Amerikán lenne mit naggyá tenni. Mintegy 670 millió ember otthona, népessége az előrejelzések szerint 2053-ban 730 millió főn tetőzik. De eddig nem igazán vált a globalizáció haszonélvezőjévé. A New York-i Külkapcsolatok Tanácsa tanulmányban foglalkozott azzal a kérdéssel, hogyan előzte meg Dél-Korea, Szingapúr vagy Hongkong ennek a térségnek a meghatározó országait, Mexikót, Brazíliát és Argentínát, amelyek nem tudtak átállni a korszerű tudásgazdaságra, miközben megmaradtak az óriási társadalmi egyenlőtlenségeik. A térségen belüli gazdasági együttműködés is meglepően szerény mértéket ölt a világ más régióihoz képest.

Ugyanakkor civilizációnkban igen fontos szerepet tölt be. A spanyol, illetve portugál ajkúak lakta Latin-Amerika a világ katolikusainak legnagyobb otthona, amely más európaiakat is vonzott épp az olyan országokba mint Chile vagy Argentína. Kast felmenői bajor, az előző katolikus egyházfőé, az argentin Ferenc pápáé olasz bevándorlók voltak. (XIV. Leó pedig Peruban végzett régebben missziós munkát, spanyol nyelvtudása, a latin-amerikaiakkal való élő kapcsolata pápasága egyik jellegzetessége.) Ma a legtöbb figyelem a térségben Venezuelára irányul, amint a Trump-kormány tengeri drogszállítmányok elleni katonai akciókkal és szankciókkal fokozza a nyomást Nicolás Maduro szélsőbaloldali rendszerére, miközben a múlt héten María Corina Machado ellenzéki vezető nevében a lánya Oslóban átvette a Nobel-békedíjat.

A 132 milliós Mexikóban, a világ Brazília utáni második legnépesebb katolikus országában a kulturális baloldal erősödött meg. A liberális Claudia Sheinbaum tavaly a genderjogok élharcosaként nyerte el az elnöki hivatalt. A 23 milliós Mexikóváros, amelyet azelőtt irányított, már Sheinbaum színre lépése előtt, 2010-ben úttörő volt Latin-Amerikában az azonos neműek házasságának elismerésével. Utóbb az egész ország követte. A feminista Sheinbaum a nemsemleges iskolaköpenyek elrendelésével tette le a névjegyét a közéletben. Ugyancsak ő volt az első vezető, aki a nevét és arcát adta a metropolisz melegfelvonulásához, az ottani pride-hoz. A chilei Kast nevét annál is inkább érdemes megjegyeznünk, mert Dél-Amerika csak térben van tőlünk távol, harcai sok tekintetben Európáéit idézik.