Már rég túl vagyunk az első szabad választások 35. évfordulóján (1990. március 25. és április 8.). Talán mégsem haszontalan, ha visszanézünk az akkori időszakra: alakulhatott volna jobban is a rendszerváltás folyamata a megvalósulthoz képest?
Az erre adandó válaszhoz kiindulópontunk lehet, hogy a rendszerváltás időszakában volt egy szereplő a porondon, amelynek az akarata a leginkább érvényesült a közép- és kelet-európai rendszerváltások folyamatában – még a nagy európai nemzetállamokhoz képest is. Ez a szereplő pedig nem más, mint a nemzetek felett működő, globális pénzügyi-gazdasági elit, amely óriási lehetőséget látott a régió átalakulásában, a helyi piacgazdaságok létrejöttében.
Ez a szuperelit a Szovjetunió összeomlásával, a Fukuyama által megénekelt „történelem végével”, a liberális demokráciák végső győzelmével elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy pénzügyi uralmát és profitszerző tevékenységét kiterjessze a kelet- és közép-európai geopolitikai térségre is, s valóban globálissá tegye az általa irányított piacgazdaságot.
A közép- és kelet-európai országok tehát a fősodratúvá vált globalista-liberális hálózatok által átvett eszméket kapták normaként, elvárásként. Lengyelországban, a balti államokban éppúgy, mint Magyarországon.
Fontos mozzanat az is, hogy az Egyesült Államok számára mindig is kiemelkedően szempont volt Németország „lent tartása”. Európa szempontjából az „Amerika bent, Oroszország kint, Németország lent” alapelve már a NATO megalakulása idején megfogalmazták az amerikai politikai és katonai vezetők. Matolcsy György írja le az Amerikai Birodalom című könyvében, hogy az USA-ban – amely mögött ott állt a globális pénzügyi elit – „az 1980-as évtized végén valószínűleg stratégiai előrejelzés szerint hozták meg a döntést, amely szerint meg kell akadályozni, hogy az egyesült Németország bekebelezze Európát”. Ennek egyik módja pedig az volt, hogy
nem engedik meg Németországnak, hogy a kommunizmus alól felszabaduló országokat megsegítve, adósságaikat elengedve a szociális piacgazdaság irányába mozdítsák el.
Tehát az úgynevezett „rajnai kapitalizmus” (jóléti állam) helyett a posztkommunista országok az állami beavatkozás nélküli, szabadpiaci kapitalizmus útjára lépjenek, amely óriási áldozatokkal, kíméletlen adósságbehajtásokkal, eladósodással és legfőképpen a nemzetközi bankoktól való függőséggel jár együtt, kiszolgáltatva a globális elit akaratának.
Az Antall-kormány a német mintájú szociális piacgazdaság mellett tette le a voksát, de hamarosan szembe kellett néznie azzal, hogy ennek semmilyen realitása nincs, mert nem kapjuk meg hozzá az elengedhetetlen nemzetközi támogatást.
De mégis, hogyan érte el a globális pénzügyi háttérhatalom, hogy eltérítsék Németországot és jelesül Helmut Kohlt is attól, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a kommunizmustól megszabaduló országok, különösen Magyarország megsegítéséért? Hiszen az első tárgyalások nagyon kedvezők voltak, ám 1989 végétől, s különösen 1990 második felétől kezdve megváltozott a német kormány és a német politikusok hangneme, ha nem is Kohlé, aki szavakban továbbra is kiállt a segítségnyújtás mellett, azonban végül a nagyszabású gazdasági és pénzügyi segítségből gyakorlatilag semmi sem lett.