A fentieket alapul véve három fontos tanulságot érdemes kiemelni az Európai Unióval kapcsolatban. Először is, 

A második világháború utáni években Nyugat-Európában az uralkodó korszellem az európai egységet és békét megteremtő föderalizmus irányába mutatott. Ez határozta meg mind a vezető politikusok, mind a népek hangulatát, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a föderális berendezkedés támogatása mellett szinte labdába sem rúghattak azok a politikusok, gondolkodók, akik a nemzetállami függetlenség megőrzése mellett tették le a voksukat. Igazából nem is az volt a kérdés a negyvenes években Nyugat-Európában, hogy az államoknak valamilyen szövetségi rendszerbe kell tömörülniük, hanem az, hogy a föderalizmus milyen mélységben, illetve milyen tempóban és ütemezésben valósuljon meg.

Az egyik elitcsoportba olyan típusú politikai és közéleti személyiségek tartoztak, akik már létükben és beállítottságukban is szupranacionális irányvonalat képviseltek, nemzeti kötődésük kevésbé volt lényeges, inkább világpolgárok voltak. Ehhez a körhöz sorolnám elsősorban gróf Coudenhove-Kalergit, Jean Monnet-t, Max Kohnstammot, Altiero Spinellit, Walter Hallsteint, Paul-Henri Spaakot stb. Ők, túllépve Európán, valójában 

A másik csoportba a meghatározó nyugat-európai országok vezető politikusai, miniszterelnökei, külügyminiszterei stb. sorolhatók, akik szintén föderalisták voltak – Robert Schuman is –, azonban mint választott vezetők elsősorban a saját országuk jólétéért voltak felelősek. Utóbbiak számára hamar kiderült, hogy a monnet-i globalista irányvonal a nemzetállami érdekérvényesítést minden átmenet nélkül európai kormányzással kívánja helyettesíteni, ebbe azonban már nem mehettek bele, mert ezzel saját mozgásterüket szűkítették volna be a végletekig, másfelől a belső közvéleménynek és a választói akaratnak is meg kellett felelniük. A föderalista korszellem ellenére arra egyetlen nagy múltú nemzet, központi hatalom sem volt felkészülve, hogy egyik napról a másikra egy masszává gyúrt nemzetközi szervezetben oldódjanak fel.

Ebből fakadóan az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) e két csoport közötti konfliktusok mentén jött létre; talán nem véletlen, hogy Robert Schuman egy újságírói kérdésre – Ez most ugrás a sötétbe? – gondolkodás nélkül azt válaszolta: „Pontosan. Ugrás a sötétbe.” S bár Monnet a főhatóság élén mindent megtett, hogy egyből föderális, nemzetek feletti kormánnyá alakítsa az általa vezetett szervezetet, ezt megakadályozták a tagállamok vezetői, s ellensúlyként létrehozták a Miniszterek Tanácsát. 

Másodszor, az unió (közösség, közös piac stb.) létének megértéséhez az EU-n kívüli, globális erőközpontok akaratát és szándékait is figyelembe kell venni. Ebből a szempontból észre kell vennünk, hogy már a huszadik század elejétől kezdve megszerveződött egy, elsősorban angol és amerikai gazdasági-pénzügyi elit, amelyik célul tűzte ki egyfajta világkormányzás és világtársadalom megvalósítását, főként angolszász irányítással. (Lásd Gerry Docherty–Jim Macgregor szenzációs könyvét, A titkos elitet.) 

Az első, majd a második világháború utáni időszakra az amerikai pénztőke vált uralkodóvá, amelynek érdekében állt, hogy a kontinentális Európa – mintegy Amerikát „utánozva” – föderális szövetségi állammá váljon, s nem meglepő módon az Egyesült Államok politikai elitje is csatlakozott e törekvésükhöz. Ebből kifolyólag pénzügyileg és más módon is támogattak olyan személyiségeket, akik mint álmodozók (Kalergi, Spinelli) vagy mint eredetileg nemzetközi üzletemberek (Monnet) a föderalista és egyben globalista céljaikat tevékenységükkel alátámasztották.

Innen érthető meg az említett személyek óriási befolyása az európai politikusokra, céljaikat a háttérből a globális elit „egyengette” (ez különösen igaz Jean Monnet-ra). Azt láthatjuk tehát, hogy mind az ESZAK megalakulásakor, mind napjainkban a globalista elit mintegy „körbefonja” az Európai Uniót, s erős hálózatokon keresztül igyekszik akaratát keresztülvinni a szervezeten. (Ilyen például a Gyáriparosok Európai Kerekasztala, a Külkapcsolatok Európai Tanácsa, a BlackRock és a Vanguard, a Soros Györgyhöz köthető álcivil szervezetek, NGO-k, a lobbisták hálózatai, a globális körök érdekeit képviselő tanácsadó cégek, agytrösztök stb.) 

Ezzel szemben ha valóban radikális reformot, a nemzeti szuverenitásra és nemzeti identitásra épülő, valódi egyenrangúságon alapuló uniót volnánk képesek megteremteni, akkor alulról építkezve fenn lehetne tartani az európai együttműködést.

De csak akkor.