Ahogy az várható volt, az ötödik évad már nem képes tovább fokozni az izgalmakat, egyszerűen nincs már hova, ellenben sokkal nagyobb elánnal veti bele magát a búcsúzkodásokba és a nagy vallomásokba. Van mit lezárni, mivel sokan ezekkel a karakterekkel együtt nőttek fel, és talán emiatt is lett olyan kiemelkedően sikeres: egy olyan korban játszódik, amikor az emberi kapcsolatok őszintébbek és súlyosabbak tudtak lenni, az analóg világ romantikája ez a digitális identitásvesztéssel szemben, ahol egy jó kis rejtély mindig alkalmas apropóul szolgál, hogy a hősök összegyűljenek.
A finálé tétjét sem az adja meg, hogy sikerül-e legyőzni Vecnát vagy a gigantikus pókszörnyet, hanem hogy Tizi hogyan dönt a saját halálának kérdésében, hogyan harcol meg a saját félelmével, amiről a Stranger Things és a hasonszőrű nyolcvanas évekbeli horrorklasszikusok mindig is szóltak.
Azért ezúttal is akadnak kisebb rejtélyek, ezen a téren az a legizgalmasabb az utolsó évadban, hogy sikerrel rajzol emberi arcot az ördögi gonosznak, és Vecnát is áldozatként, esendő emberként mutatja meg, ám a Duffer testvérek ezzel együtt sem mentik fel a tettei alól, és a fináléban a saját bőrén is megérezheti, hogy rossz családdal húzott ujjat, amikor elrabolta a gyerekeket. A Netflix zászlóshajójának bőven vannak hibái a lezárásban (Linda Hamilton mit keresett itt? Ő sem tudta), de mindenért kárpótol a meglepően bölcs felismerés, hogy a társaságot eddig összetartó közös harc véget ért, és a felnőtté válás küszöbén már nem valami természetfeletti fenyegetés, hanem a hétköznapokban meghozott, gyakran hibás, kényelmetlen vagy fájdalmas döntéseink jelentik majd az igazi félelmet.
