A Stranger Things befejezése megválaszolta, mivel fognak tovább küzdeni a hősök

A Harry Potter, a Trónok harca és Vasember csettintése után úgy alakult, hogy egy, a nyolcvanas évek kamaszfilmjeit idéző sorozat lett a következő nagy kollektív filmes élmény. A Stranger Things ötödik évadának legutolsó részét az újévre időzítette a Netflix, és a lezárás méltó búcsút int a tíz évvel ezelőtt bemutatott karaktereknek, még ha különösebb meglepetés már nem is történik velük.

A Stranger Things utolsó évada a nagy összefogások és búcsúk évada. Forrás: Netflix

A Stephen King, John Carpenter, Steven Spielberg vagy éppen Wes Craven kézjegyeit, hangulatvilágát és visszatérő témáit ügyesen vegyítő sorozat sikerét elsősorban a nosztalgiára szokás visszavezetni, ami bizonyosan nem elhanyagolható szempont, de önmagában mégis vajmi kevés magyarázat. A Stranger Things egyértelmű hommage-jellege mellett legalább ennyire fontos volt maga a rejtély és az eldugott amerikai kisváros szerethető lakói, élükön a gyerekszereplőkkel (Will, Tizi, Mike, Dustin stb.) és a mogorva, de melegszívű Hopper rendőrkapitánnyal.

Will járja be az egyik legnagyobb utat a Stranger Things öt évada alatt,  Noah Schnapp pedig végig kiemelkedő alakítást nyújt a szerepben (Forrás: Netflix)

Stranger Things: túl a fantáziabirodalmak szörnyein

A második évad talán a leginkább önismétlő, dacára annak, hogy a karakterek közötti kapcsolatok logikus és kézenfekvő módon fejlődtek tovább. A harmadik évadban az oroszok is megérkeztek a spájzba, és ekkor sokan elkönyvelhettük, hogy a Stranger Things egy egyenletes minőséget, ismerős biztonságérzetet sugalló sorozat, amitől azonban nem érdemes többet várni. Narratív szempontból nem olyan érdekes, egyszerűen csak szerethetőek az önmagukat kereső karakterek (a gyerekeket leginkább az önmagukba vetett hit, a tinédzsereket a felnőtté válás, a felnőtteket pedig a traumákkal való szembenézések mozgatják), akiket az alkotók folyamatosan beledobnak valamilyen nehéz helyzetbe.

Csaknem tíz év alatt annyira hozzánk nőttek, hogy a csapat gerincét adó figurák tulajdonképpen az utolsó évad után is vígan élnek – ettől csökken a feszültség, viszont továbbra is biztonságban érzi magát a néző. 

A negyedik, általam is toronymagasan a legjobbnak tartott évad azért is tudott kiemelkedni a sorozat évadaiból, mert a megszokott biztonsági játék mellett a Duffer testvérek minden korábbi tudásunkat megkérdőjelezték a Hellyel lefelével kapcsolatban azzal, hogy kreáltak egy igazán félelmetes gonoszt is, Vecnát, és nem voltak restek megölni egy olyan fontos karaktert sem, akikért igazán rajongott a közönség. A negyedik felvonás hangulatában is sokkal félelmetesebb, erőszakosabb és horrorisztikusabb lett, de leginkább grandiózus, tele emlékezetes jelenetekkel, mint amikor Max a Running Up That Hill című dal segítségével talál ki Vecna fogságából (és ezzel Kate Bush dalát újra a slágerlisták csúcsára repítette), vagy amikor Eddie a Metallicától a Master of Puppetset játszva vonja magára a Hellyel lefelé szörnyeinek figyelmét.

Ahogy az várható volt, az ötödik évad már nem képes tovább fokozni az izgalmakat, egyszerűen nincs már hova, ellenben sokkal nagyobb elánnal veti bele magát a búcsúzkodásokba és a nagy vallomásokba. Van mit lezárni, mivel sokan ezekkel a karakterekkel együtt nőttek fel, és talán emiatt is lett olyan kiemelkedően sikeres: egy olyan korban játszódik, amikor az emberi kapcsolatok őszintébbek és súlyosabbak tudtak lenni, az analóg világ romantikája ez a digitális identitásvesztéssel szemben, ahol egy jó kis rejtély mindig alkalmas apro­póul szolgál, hogy a hősök összegyűljenek. 

A finálé tétjét sem az adja meg, hogy sikerül-e legyőzni Vecnát vagy a gigantikus pókszörnyet, hanem hogy Tizi hogyan dönt a saját halálának kérdésé­ben, hogyan harcol meg a saját félelmével, amiről a Stranger Things és a hasonszőrű nyolcvanas évekbeli horror­klasszikusok mindig is szóltak. 

Azért ezúttal is akadnak kisebb rejtélyek, ezen a téren az a legizgalmasabb az utolsó évadban, hogy sikerrel rajzol emberi arcot az ördögi gonosznak, és Vecnát is áldozatként, esendő emberként mutatja meg, ám a Duffer testvérek ezzel együtt sem mentik fel a tettei alól, és a fináléban a saját bőrén is megérezheti, hogy rossz családdal húzott ujjat, amikor elrabolta a gyerekeket. A Netflix zászlóshajójának bőven vannak hibái a lezárásban (Linda Hamilton mit keresett itt? Ő sem tudta), de mindenért kárpótol a meglepően bölcs felismerés, hogy a társaságot eddig összetartó közös harc véget ért, és a felnőtté válás küszöbén már nem valami természetfeletti fenyegetés, hanem a hétköznapokban meghozott, gyakran hibás, kényelmetlen vagy fájdalmas döntéseink jelentik majd az igazi félelmet.