Bár Pauline törekszik az egyensúlyra, minden kudarc és siker ráébreszti, mennyire komplex, árnyalt tud lenni a szeretet. Ebben a különös pszichológiai térben bontakozik ki a film legerősebb érzelmi rétege. És itt válik igazán érdekessé az Esőemberrel vont párhuzam. Ahogy Charlie (Tom Cruise) a film végére nem megváltoztatni akarja Raymondot (Dustin Hoffman), hanem megtanul vele együtt élni, úgy Pauline is lassan eljut oda, hogy ne a „megoldást” keresse, hanem a kapcsolatot. Ez a felismerés pedig nemcsak benne, hanem Andrea pedagógusaiban és az apában (Nicholas Chupin) is végbemegy: az elfogadás kollektív tanulási folyamattá válik.
Az Anya szeme fénye végső soron nem csak az autizmusról szól, hanem a szeretet határairól.
Arról, hogy a változás sok esetben nem látványos fordulat, hanem apró lépés önmagunk felé. Hogy a hegy valóban magas, a levegő ritka, az erőnk kevés – mégis elindulunk. Mert néha a szeretet nem más, mint vállalni az utat felfelé, lépésről lépésre.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!