Az autizmusról szóló filmek közül kiemelkedik az Esőember, hiszen Barry Levinson klasszikusa megmutatta, hogy az autizmus nem a zsenialitás vagy az elszigeteltség szinonimája, hanem egy komplex idegrendszeri állapot, amely újraértelmezi az emberi kapcsolódás fogalmát. Az Anya szeme fénye ezt a gondolatot viszi tovább, de más irányból közelít: nem egy testvérpár útkeresésén, hanem egy anya (és hozzátartozói, környezete) fokozatos belső átalakulásán keresztül.
Különös anya-fia kapcsolat a filmvásznon
A történet középpontjában egy hatéves autista kisfiú, Andrea és édesanyja, Pauline áll. Kapcsolatuk egyszerre felemelő és kimerítő.
Andrea végletesen kiszámíthatatlan, nem illik bele a megszokott oktatási keretekbe, a világ szabályai folyton elcsúsznak körülötte, mégis éppen ebben a törékenységben rejlik az ereje.
A film nem sajnáltatja a gyermeket, hanem érzékenységét emeli ki, azt a különleges rezdülést, amellyel ráérez a világ legapróbb jeleire, azokra a csodákra, amelyeket az emberek többsége észre sem vesz. Az alkotás egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja túlmagyarázni az autizmust, inkább hangokkal, tekintetekkel, gesztusokkal érzékelteti, hogy minden pillanat potenciális túlterhelés egy ilyen gyermek mellett.
Az anya, Pauline (Audrey Lamy) egyszerre hős és esendő ember. Friss válása után fiával, Andreával (Eden Lopes) együtt testvéréhez, Valentinhoz (Benjamin Tranié) kényszerül költözni, miközben pincérnőként próbál megélni, és kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz, hogy Andrea a hagyományos oktatási rendszerben maradhasson.
Nem idealizált anyafigura: türelmetlen, fáradt, gyakran dühös, impulzív, és időnként önmagát is elveszíti ebben az örvényben.
Egy terápiás csoportban mondja ki a film kulcsmondatát –
Úgy érzem, egy hatalmas hegy lábánál állok, és nincs erőm megmászni
–, amely nemcsak az ő helyzetét írja le, hanem minden szülőét, aki nap mint nap szembesül saját határaival.
A társadalmi témák iránti érzékenység és a humorral átszőtt éles reflexió jellemzi John Wax rendező munkáit, akinek mostani drámája nemcsak az anya és fia kapcsolatát bontja ki, hanem azt is, hogyan öröklődnek a családi minták, sebek, kimondatlan fájdalmak.
Pauline apjának érzelmileg sivár világa, Andrea másként működő érzékenysége és az anya megfelelési kényszere ugyanarra a kérdésre fut ki: hogyan lehet szeretni, ha magunk sem kaptunk rá mintát? Pauline apjához intézett szavai – miszerint „Sosem vigyáztál ránk. Nem tudtad, hogyan kell. Még most sem tudod.” – karácsonykor még húsba vágóbbak, fájdalmas pontossággal mutatják meg, milyen nehéz levetni a gyermekként ránk osztott szerepeket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!