A gyáva német mészáros attól félt, hogy a franciák meglincselik

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A nyolcadik rész a vb-történelem talán legbrutálisabb pillanatát idézi fel, amelynek az is nagy érdekessége, hogy ez a világbajnokságok történetének egyik legjobb, legszínvonalasabb mérkőzésén történt. A cikk az Arcanum adatbázisának segítségével készült.

Dominique Rocheteau próbálja magához téríteni a Harald Anton Schumacher által letarolt Patrick Battistont. Fotó: SVEN SIMON

1982. július 7. Francois Mitterrand Budapestre érkezett. Ez volt az egy évvel korábban megválasztott francia köztársasági elnök első útja Magyarországra, és a feje búbjáig eladósodott, emiatt a háttérben a nyugati pénzügyi hatalmak jóindulatára ácsingózó Kádár-rendszer óriási feneket kerített a látogatásnak. A Népszabadság aznapi címlapja például francia nyelvű köszöntőt harsogott. Francois Mitterrand három nap alatt roppan sűrű programot bonyolított le, kétszer tárgyalt Kádár Jánossal, találkozott a párt- és állami vezetés színe-javával, még elruccant a dunavarsányi téeszbe is, és neki mindössze egyetlen kérése volt: július 8-án este szabad lehessen, mert meccset akar nézni, a labdarúgó-vb nagy presztízsű második elődöntőjét. (A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában érhetők el.) A francia államfő átvedlett egyszerű szurkolóvá, és ezt mindenki tiszteletben tartotta, azon az estén a szűkebb stábjával a televízió elé ült a margitszigeti Nagyszállóban. Természetesen a honfitársainak szurkolt, akik addigra már elrabolták a fél világ szívét. Az első csoportkör során még kicsit dadogtak – vereség Angliától, döntetlen a csehszlovákokkal és fölényes győzelem Kuvait ellen –, a másodikban viszont látványos futballal, szép gólokkal verték Ausztriát és Észak-Írországot, ami azonnal elődöntőt jelentett. Ott az ellenfél a mindig erős NSZK volt, a két ország összecsapása akkoriban még jóval több pikantériát rejtett magában, nem véletlen, hogy Francois Mitterrand a világért sem hagyta volna ki ezt a mérkőzést.

A labdarúgó-vb minden mást felülírt a francia elnök programjában Forrás: Arcanum.com

Ez a labdarúgó-vb hozott magyar érdekeltségű brutalitást is

Pedig nem tudhatta, hogy a sportág históriájának az egyik legemlékezetesebb meccsét látja. Egész egyszerűen azért, mert ugyanaz a mérkőzés egyszerre él a futballtörténet egyik legnagyobb meccseként és egyik legnagyobb botrányaként. Mivel a mi történetünk témája az utóbbi, ezért nem szentelhetünk túl nagy figyelmet magának a találkozónak. Annyit azért muszáj megemlíteni, hogy a németek szereztek vezetést, de a rendes játékidő vége, vagyis a 90. perc után 1-1 volt az állás. 

A közönség addig is remekül szórakozott, ám a hosszabbítás elején a zseniális Giresse, Tigana, Platini trió felpörgette a ritmust, és a gallok elhúztak 3-1-re. A németekhez akkor beállt a sérült Karl-Heinz Rummenigge, és a csapata az ő vezérletével kiegyenlített – a tizenegyespárbajt 5-4-re Németország nyerte.

Árulkodó, hogy a francia csapat kapitánya, Michel Platini később pályafutása legszebb mérkőzéseként tekintett vissza erre meccsre – paradox módon egy vereségre.

A meccs: XII. labdarúgó-világbajnokság, elődöntő: NSZK–Franciaország 3-3 (1-1, 1-1, 2-3) – tizenegyesekkel: 5-4 Sevilla, Estadio Sanchez Pizjuán, 60 000 néző. Vezette: Corver (holland) NSZK: Schumacher – Kaltz, Stielike, Kh. Förster, B. Förster – Dremmler, Breitner, Briegel (Rummenigge 101.), Magath (Hrubesch 72.) – Littbarski, Fischer. Franciaország: Ettori – Bossis, Trésor, Janvion, Amoros – Giresse, Genghini (Battiston 51., Lopez 60.), Tigana, Six – Rocheteau, Platini. Gól: Littbarski (18.), Rummenigge (107.), Fischer (114.), illetve Platini (11-esből a 27.), Tresor (97.), Giresse (103.).

És ezt a parádét beárnyékolta a világbajnokság legbrutálisabb jelenete. Pedig azt hittük, ezt a címet egy magyar vonatkozású eset érdemli ki. A belgák elleni csoportmérkőzésünk 67. percéről ezt írták a Népsort tudósítói: 

Az ellentámadás az eddigi leginkább góllal kecsegtető helyzetét hozta a magyar csapatnak: a 90. válogatottságát ünneplő Fazekas középen teljesen egyedül kiugrott, a kapujából messze kifutó Pfaff azonban kíméletlenül leterítette. A magyar csapat szabadrúgás-lehetőséget, a belgák kapusa sárga lapot kapott…

Ma ennek a feléért azonnal piros lap jár, akkoriban viszont senki sem értette, miért, enyhébben ítélték meg az ilyen szabálytalanságokat. Csak a franciák és a németek elődöntőjén döbbenhettünk rá, mennyire enyhén.

Patrick Battistont az 51. percben küldte pályára Michel Hidalgo szövetségi kapitány. Idézzük ismét a Népsportot arról, ami hét perccel később történt: „Az 58. percben a kiugró Battiston nagyszerű labdát kapott középen, teljesen egyedül vezethette kapura, aztán a 16-os vonaláról, a feléje félelmetesen robogó Schumachert megelőzve ballal a bal kapufa mellé helyezett. Alighogy elhagyta a labda a francia játékos lábát, érkezett a nyugatnémet kapus, teljesen nyilvánvalóan szándékosan felöklelte Battistont, akinek a feje találkozott Schumacher testével, emiatt ájultan, hordágyon vitték le.”

A labda távolodik, Schumacher közeledik  Fotó: STAFF / AFP

 

Nem tizenegyes, nem kiállítás, sima kirúgás!

Aki látta, tanúsíthatja: hátborzongató látvány volt, Battiston örülhetett, hogy végül megúszta három foga elvesztésével, bár a francia válogatott orvosa 2014-ben visszaemlékezve egy nyaki csigolyát érintő repedést is megemlített. És most jön a szomorú poén: a holland Charles Corver játékvezető úgy ítélte meg, nem történt semmi rendkívüli, nincs itt semmi látnivaló, kirúgással folytatódhat a játék! 

Pfaff legalább sárga lapot kapott, Schumacher még azt sem, holott az akkor élő szabályok szerint is azonnal le kellett volna zavarni a pályáról, és járt volna a tizenegyes – érdekes, hogy a meccs után Michel Hidalgo csak utóbbit kérte számon, a kiállítást nem.

Charles Corver később azt állította, a labdát követte a szemével, ott és akkor szent meggyőződése volt, hogy jól ítélt, ám utána más szemszögből is látva a történteket, már tudta, hogy piros lapot kellett volna adnia.

És még nem volt vége a döbbenetnek. Ismét idézzük a Népsportot: 

Aki valaha volt pályán, űzte akármilyen szinten is a labdarúgást, érezhette, de az átlagszurkoló is nagyon is jól láthatta, hogy annak az ugrásnak csakis az volt a célja, hogy eltakarítsa az érkezőt. Az aléltan fekvő franciát rögtön körbevették, a tekintetek tele voltak fájdalommal, kétségbeeséssel. Platini, a kapitány még akkor is simogatta, szorongatta ájult társa kezét, amikor már vitték kifelé a mentők. Egy ember állt csak szenvtelen, rezzenéstelen arccal. Távolabb, az ötös sarkánál. Schumacher.

Michel Platini kísérte a hordágyon fekvő Battistont  Fotó: AFP

Erre a hihetetlen közömbösségre hetekkel később maga Toni Schumacher adott magyarázatot, amikor a németországi negatív visszhang miatt sajtótájékoztatót tartott. Bevallotta, életében először azt érezte, hogy gyáva. 

Attól tartott, hogy ha odamegy bocsánatot kérni, akkor a franciák meglincselik. Ezzel együtt két évtizeddel később már azt mondta, adhatta volna több jelét az együttérzésnek, bánja, hogy nem ment a kórházba, viszont más úton bocsánatot kért Battistontól, aki azt elfogadta.

A FIFA is így ír a hivatalos visszaemlékezésében, hozzátéve, a franciát egy idő után már inkább az zavarta, hogy Schumachert megbélyegezte az egész világ.

Battiston pályafutása nem tört meg, 1984-ben Európa-bajnok lett a francia válogatottal, 1986-ban pedig Mexikóban világbajnoki negyedik, és 1991-ben vonult vissza a Bordeaux játékosaként. A francia válogatott 1982-ben kilenc helyen változtatva az NSZK elleni csapaton 3-2-re kikapott Lengyelországtól a bronzmeccsen, a nyugatnémetek 3-1-es vereséget szenvedtek a döntőben Olaszországtól.

Francois Mitterrand pedig az elődöntő másnapjának a reggelén igen barátságos táviratot kapott a Margitszigeten. A feladó Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja volt: „A sors, amely minden nagy csatát befolyásol, ezúttal nekünk kedvezett, de úgy érezzük, a francia csapat éppen úgy megérdemelte volna a továbbjutást, mint a nyugatnémet válogatott.”