A labdarúgó vb-k legbrutálisabb meccsét hozta a hírhedt Santiagói csata

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. Az ötödik részben felidézzük minden idők legbotrányosabb világbajnoki meccsét, amelynek nevet is adtak. Ez volt a santiagói csata. A helyszín Santiago de Chile, az időpont 1962. június 2.

Az olasz Giorgio Ferrini, miután Kenneth Aston játékvezető (jobbra) leküldte a pályáról Forrás: AFP

Egészen banális ennek a rettenetes meccsnek az előélete, talán nem is gondolnánk, mi minden múlhat egy újságcikken. Az 1962-es chilei labdarúgó-világbajnokság előtt nem sokkal, 1960-ban döbbenetes és pusztító földrengés rázta meg a rendező országot. Nemhogy nagy földrengés volt ez, hanem minden idők (eddigi) legpusztítóbb földmozgása. A Richter-skálán 9,5-ös erősségű rengés városokat, falvakat pusztított el. Ekkor még két év volt az 1962-es labdarúgó-világbajnokság kezdetéig. Chile déli részén már 1960. május 21-én hajnalban kipattant egy 8,1-es erősségű földrengés, amely súlyos károkat okozott, és elvágta a telekommunikációs összeköttetést az ország többi tartományával, ezt másnap hajnalban és délben két kisebb, de így is erős földmozgás követte. Mint kiderült, ezek csak az előrengések voltak, május 22-én délután 15 óra 11 perckor egy 9,5-ös magnitúdójú rengés rázta meg a Talca és Chiloe-sziget közti ezer kilométer hosszú területet. Egy órával később nyolc méter magas szökőár söpört végig a tengerparton, amelyet tíz perccel később egy újabb, immár tíz méter magas cunami követett, ez utóbbi szedte a legtöbb áldozatot.

Két évvel az 1962-es világbajnokság előtt pusztító földrengés rázta meg Chilét / Fotó: AFP

Egy 1962-es olasz újságcikk robbantotta ki a futballháborút

A földrengés után nem sokkal dönteni kellett arról, mi legyen az 1962-es vb-rendezéssel. Chile nem lépett vissza, a FIFA pedig az idő rövidségére való tekintettel nem jelölt ki új rendezőt. Pedig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség illetékesei hosszan tépelődtek, mit tegyenek. Svédország (az 1958-as vb-rendező) készen állt volna az újabb torna lebonyolítására, de ezt elvetették. 

Már csak azért is, mert a chileiek minden erejükkel azon voltak, hogy a FIFA ne vegye el tőlük a vb-rendezést.

A romok eltakarítása megkezdődött, de egy ekkora természeti katasztrófa nyomainak teljes eltüntetésére még két év sem volt elegendő. Közben lezajlott a vb csoportjainak sorsolása is. A házigazda Chile az olaszokkal, az 1954-es vb-győztes NSZK-val és Svájccal került egy csoportba. Az olasz sportmédia már akkor is kiemelten követte a vb-n zajló eseményeket. A vb-re érkező külföldi újságírókat megdöbbentették a körülmények. Két olasz zsurnaliszta, Antonio Ghirelli és Corrado Pizzinelli nem sokkal a világbajnokság kezdete előtt írt egy olyan hangvételű riportot, amelyen minden chilei ember megdöbbent. A két olasz tudósító nyomornegyednek nevezte az országot, s ez a cikk óriási botrányt okozott a dél-amerikai országban. Érdemes néhány mondatot idézni ebből az írásból: „Alultápláltság, prostitúció, analfabetizmus, alkoholizmus, szegénység… ilyen szempontból Chile borzalmas.” 

A telefonok nem működnek, a taxik olyan ritkák, mint a hűséges férjek, egy Európába küldött távirat vagyonokba kerül, egy levél pedig öt napig tart.

A chilei sajtó sem ment a szomszédba a keménykedésért: cikkek tucatjai születtek meg, amelyben az olaszok ellen lázítottak. Chile egyenesen nemzeti sértésnek vette a két olasz cikkét. Mire elérkezett 1962. június 2., a Chile–Olaszország vb-csoportmeccs napja, az indulatok magasra csaptak. A két olasz ellen olyan hajtóvadászat indult, hogy azok jobbnak látták elhagyni az országot. Egy szerencsétlen argentin újságírót pedig azért vertek össze egy kocsmában, mert összetévesztették az egyik olasz cikkszerzővel. 

A meccs:

VII. labdarúgó-világbajnokság, 2-es csoport, 2. forduló: Chile–Olaszország 2:0 (0:0)
Santiago de Chile, Estado Nacional, 67.000 néző. Vezette: Ken Aston (angol)

Chile: Escuti – Eyzaguirre, R. Sánchez, Navarro, Contreras – Rojas, Toro, Fouillioux – Ramírez, Landa, L. Sánchez.
Olaszország: Mattrel – David, Janich, Salvadore, Tumburus – Robotti, Ferrini, Maschio, Menichelli – Mora, Altafini.
Gólszerzők: Ramírez (74.), Toro (88.)

Felfoghatatlan hangulat övezte ezt a meccset. A csoportkör első fordulójában Chile 3:1-re verte Svájcot, az olaszok viszont csak gól nélküli döntetlent játszottak az NSZK-val. A hazaiaknak egy újabb győzelem már a továbbjutást jelentette volna, az olasz csapat nyakán meg ott volt a kés. A stadionba kilátogató 67 ezer néző és az egész ország azt várta, hogy a chilei válogatott ezen az összecsapáson megsemmisíti, legázolja, a földdel egyenlővé teszi az olasz nemzeti csapatot és egész Itáliát. Már az öltözőfolyosón kis híján verekedés robbant ki. A chilei játékosok nem értették, mit keresnek az olaszok kezében virágcsokrok. Nem sokkal később derült ki, hogy az olasz szövetség azt találta ki, hogy a futballisták a kezdést megelőzően a stadionban szurkoló chilei nőknek adják át ezeket a virágokat, de ez az akció nem járt sikerrel. 

A chilei nők fogukat vicsorgatva ordítottak, a kapott virágokat pedig összetaposták.

Az angol bíró, Ken Aston is érezte, hogy nem mindennapi feladat előtt áll. A kezdés után a 12. másodpercben az egyik chilei játékos odarúgott, majd a 8. percben jött az első kiállítás. Tudni kell, hogy ekkor még nem alkalmazták a sárga és a piros lapok rendszerét, ezt éppen e botrányos mérkőzést követően vezette be a FIFA.

Orrtörés, karaterúgás, kiütés

Tehát a 8. percben az olasz Giorgio Ferrini szétrúgta Honorino Landát. Aston bíró azonnal le akarta zavarni az olaszt, aki azonban nem volt hajlandó elhagyni a pályát. A chilei rendőrség alakulata bevonult, a játék megállt, Ferrini pedig úgy tett, mint aki semmit sem ért. Hosszú percek tanácstalansága után sikerült csak lezavarni őt, de ehhez tényleg a rendőrök beavatkozása kellett.

Innentől kezdve a bíró kezéből tényleg kicsúszott a meccs. Ken Aston kétségbeesetten nézte, mi történik.

A játékosok ütötték-verték egymást, az, hogy valaki leköpte az ellenfelét, természetes dolognak számított ezen az összecsapáson. Így érkezett el a meccs 41. perce, amikor még 0:0 volt az állás. Ekkor az olasz Mario David lerúgta Leonel Sánchezt. A chilei felpattant és ököllel kiütötte az olaszt. A bíró semmit sem csinált. David elterült a földön, majd lehúzták őt az oldalvonal mellé és ott locsolták. Amikor magához tért, felpattant és visszament a pályára. Nem akart mást tenni, csak bosszút állni Leonel Sánchezen. A közelébe érve lendületet vett és egy repülő karaterúgással szinte kivégezte a chilei játékost. Ken Aston csak ekkor látott okot az újabb kiállításra.  Az első félidő így 58 percig tartott.

A második félidő elején a nézők közül egyre többen akartak a pályára rontani, de ezt a hatóságok megakadályozták. Leonel Sánchez ekkor Humberto Maschio orrát törte el egy jól irányzott balegyenessel, de a bíró nem állította ki a chileit. 

A 60. perctől kezdve annyiban változott meg a játék képe, hogy Chile rájött: ha rúg egy vagy két gólt, akkor az olaszoknak semmi esélyük nem marad a pontszerzésre.

Mire eljött a mérkőzés utolsó negyedórája, a teljesen megfélemlített itáliai csapat összeomlott, kapott is két gólt, amely a vereségüket és mint később kiderült, a kiesésüket jelentette. Az utolsó körben ugyanis hiába győzték le 3:0-ra Svájcot, az NSZK 2:0-ra megverte Chilét. Így a nyugatnémetek 5 ponttal végeztek a csoport élén, a második és még továbbjutó Chile 4 ponttal zárt, a 3 pontos olaszok mehettek haza – minden chilei nagy örömére. 

Rómában a hadsereget kellett bevetni

A chilei média természetesen teljesen másképpen interpretálta a történteket, mint az olasz vagy a világsajtó. A chilei kiadványokban az olaszokat okolták azért, hogy a mérkőzés botrányba fulladt. Azt állították, hogy a chilei válogatott csak védekezett. Jorge Pica, a Chilei Labdarúgó-szövetség képviselője odáig ment, hogy doppingolással vádolta meg az olaszokat. Az olaszok azt írták, hogy a chileiek kannibálok módjára viselkedtek a pályán. Rómában az olasz hadsereget kellett bevetni a chilei nagykövetség védelmére. A brit sajtó a futball szégyenének tekintette a mérkőzést. Az Express vérfürdőnek nevezte a mérkőzést. A meccs legerősebb és talán legismertebb kritikája a BBC-től, David Colemantől származott, aki a következőt írta: 

A mérkőzés a futball történetének legbutább, legszörnyűbb, legundorítóbb és legszégyenletesebb meccse. Ez az első alkalom, hogy ezek az országok találkoznak; reméljük, hogy az utolsó is.

Nos, a BBC kommentátora alaposan tévedett. Négy évvel később, az 1966-os vb-n újra azonos csoportba került a két csapat. Sokan attól féltek, hogy Sunderlandban megrendezett összecsapáson folytatódik majd a futballháború. Ez azonban elmaradt, mert a FIFA előre figyelmeztette a két csapatot, hogy a legkisebb botrány esetén is a legszigorúbb büntetést alkalmazza majd. Az olaszok visszavágtak, 2:0-ra nyertek. De azért az sem véletlen, hogy Chile és Olaszország a futballtörténelem során soha nem játszott egymással barátságos mérkőzést.