Magyarországon a futball-vb-ezüstéremért is csaknem lincselés járt

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A második részben a magyar labdarúgó-válogatott első elveszített vb-döntőjét, az 1938-as párizsi finálét idézzük fel.

Szabó Antal kapus a második félidőben több bravúrt is bemutatott, de négyszer ő is tehetetlen volt Fotó: - Forrás: AFP

Félelmetesen erősek voltak az olaszok

Az olasz csapat akkoriban félelmetesen erősnek bizonyult. Az 1934-es vb-aranyérmes együttesből négy évvel később is ott volt a pályán Giuseppe Meazza és Giovanni Ferrari. Három olimpiai bajnok (1936) is farkasszemet nézett a mieinkkel. Alfredo Foni, Ugo Locatelli és Pietro Rava mellett a kor legjobb középcsatára, Silvio Piola is az olaszokat erősítette. Piolát a torna legjobb játékosának is megválasztottak. A kispadon pedig egy géniusz, Vittorio Pozzo ült, akárcsak az 1934-es világbajnokságon.

A magyar válogatott szövetségi kapitányának, Dietz Károly doktornak semmi más dolga nem lett volna, mint az, hogy a vb-n addig remekül játszó magyar csapatot ugyanabban az összeállításban küldi pályára az olaszok ellen, mint azt tette az elődöntőben. Ám a finálé előtt – máig megmagyarázhatatlan módon – a szövetségi kapitány úgy döntött, belenyúl az addigi sikercsapatba. Ennek a gondolkodásnak az áldozata lett Korányi Lajos és Toldi Géza. Mindketten kimaradtak. Hogy miért? 

A korabeli és azóta sem múló találgatások szerint az akkor már olaszbarát magyar kormány üzent itthonról Dietz doktornak.

Toldi esetében attól féltek, hogy a keménykötésű játékos szétrúgja az olaszokat, Korányinak meg az volt a bűne, hogy az egyik edzésen összeveszett saját csapattársaival. Az is tény, hogy a döntő előtt Budapest akkori polgármestere, Szendy Károly meglátogatta a magyar csapatot. Hogy mit beszélt ekkor a szövetségi kapitánnyal, azt senki sem tudja. Sas Ferenc évekkel később azt mondta, hogy Toldi Géza a közös magyar és olasz politikai nyomásra maradt ki az együttesből.

A meccs:

III. labdarúgó-világbajnokság, döntő: Magyarország–Olaszország 2:4 (1:3)
Párizs, 55 000 néző. Vezette: Capdeville (francia)
Magyarország: Szabó – Polgár, Bíró - Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos.
Olaszország: Olivieri – Foni, Rava – Serantoni, Andreolo, Locatelli – Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi.
Gólszerzők: Titkos (8.), Sárosi (70.), illetve Colaussi (6., 35.), Piola (15., 80.)

A mérkőzésen sajnos nem volt sok esélye a magyar csapatnak. Bár az olaszok 1:0-s vezetését még sikerült egalizálni, innentől kezdve tényleg csak egy csapat volt a pályán. Colaussi és Piola gólversenye 2:2-re végződött, a meccs amúgy 4:2-re, és nem a magyarok javára. Egy elvesztett vb-döntő sosem lehet szép emlék. A Nemzeti Sport helyszínre delegált tudósítója, Mamusich Mihály már a döntő másnapján védelmébe vette a magyar válogatottat. „A magyar csapat második helye a vb-n sokkal nagyobb teljesítmény, mint bármelyik más sportág hasonló eredménye. 

A labdarúgás a földkerekség legjobban elterjedt és legnépszerűbb, a legnagyobb tömegeket vonzó sportága, az itt elért siker tehát világraszóló eredmény.

A magyar futball örök élménye marad a franciaországi világbajnokság. A tanulságokat levonva most már adjuk át magunkat a második hely tiszta örömének. Csináljunk magunknak egyszer ünnepet a magyar labdarúgásban.”

Botrány tört ki Budapesten

A kor neves sportszakírója szinte megérezte, mi várja a csapatot odahaza. A csapat jobbszélsője, Sas Ferenc nem is hatódott meg az elvesztett vb-döntő után. Azt mondta, ha Budapesten a Keleti-pályaudvaron lehangolt tömeg fogadja majd az együttest, akkor igazuk lesz azoknak, akiknek nincs kedvük ünnepelni. Sas szinte látnoki szavai nem sokkal később valósággá váltak. Azt azonban senki sem gondolta, hogy a magyar fővárosban lincshangulat fogadja majd az ezüstérmeseket. Pedig amikor a Párizsból begördülő vonat lefékezett a pályaudvaron, még emelkedett volt a hangulat. A játékosokat megtapsolták. 

A pokol akkor szabadult el, amikor a szövetségi kapitány, Dietz Károly lépett ki a fülkéből. A tömeg heves skandálásba kezdett, azt kiabálták, hogy Dietz ott helyben mondjon le.

Az MLSZ elnöke, Usetty Béla megpróbálkozott az ünnepi beszéd megtartásával, de az addigra már erős népharag az ő szónoklatát is félbeszakította. Miközben az elnök megpróbálta befejezni beszédét, Dietz kapitány felesége heves zokogásban tört ki. 

A fogadás befejezésekor a tömeg nem akart hazamenni. Spontán tüntetések kezdtek kialakulni a pályaudvar környékén, veszedelmes volt a hangulat. A rendőrségnek mindenképpen közbe kellett lépnie azért, hogy megakadályozza a rendbontást. Közben Dietz Károly egy hátsó kijáraton szinte elmenekült. A szökés sikeres volt, így a dühös tömeg nem találta meg a szakembert. Egy nappal később – megrendülten – úgy nyilatkozott, hogy „nálunk már halálra keresik azokat, akik egy világbajnokságon csak a második helyre futnak be”. Ám arra, hogy miért forgatta fel a vb-döntő előtt a magyar csapatot, csak egy héttel később reagált. Tagadta, hogy politikai nyomásra cselekedett volna. Szerinte Toldi nem volt jó formában, Korányi pedig sérült volt. Dietz Károly nem mondott le. Sorsa nem nélkülözte a tragédiákat. 

A második világháború végén a nyilasok kezére került, akik Mauthausenbe hurcolták.

Ezt túlélte, miként azt is, hogy a háborút követően a kommunisták internálótáborba zárták. Később már nem dolgozhatott a magyar labdarúgásban, Piliscsabán éjjeliőrként tevékenykedett. 1969-ben halt meg.

Dietz Károly és a magyar válogatott sorsa azért is tragikus, mert a következő, 1942-re tervezett világbajnokság a második világháború miatt elmaradt. A magyar csapat erejét, a játékosok életkorát figyelembe véve azon a vb-n Magyarország a torna egyik legnagyobb esélyesének számított volna. 

A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.