Magyarországon a futball-vb-ezüstéremért is csaknem lincselés járt

Június 11-én a Mexikó–Dél-Afrika mérkőzéssel kezdődik el az idei labdarúgó-világbajnokság. Pontosan száz nappal a rajt előtt indítottuk el a Magyar Nemzet százrészes sorozatát, amely a világbajnokságok történetének száz – általunk kiválasztott – legérdekesebb történetét meséli el. A második részben a magyar labdarúgó-válogatott első elveszített vb-döntőjét, az 1938-as párizsi finálét idézzük fel.

Szabó Antal kapus a második félidőben több bravúrt is bemutatott, de négyszer ő is tehetetlen volt Fotó: - Forrás: AFP

A magyar labdarúgó-válogatott dicsőséges múltjának máig legfájóbb epizódja mindig is zárójelbe tette a második legfájóbb történetet. Ez a mondat össze is foglalta mindazt, amit az 1938-as elveszített világbajnoki döntőről a közvélemény gondol. Pedig az a vb-ezüstérem csodálatos siker volt. Még akkor is így van ez, ha a hazatérés után Magyarországon kevesek ünnepeltek. Ez volt az utolsó olyan labdarúgó-világbajnokság, amelyet csak és kizárólag egyenes kieséses rendszerben rendeztek meg, 1950-től már jöttek a csoportmeccsek. És ez volt az első – egyben máig az utolsó előtti – olyan eset, amikor egy vb-n címvédés történt. Ez utóbbitól az összes magyar ember szívesen eltekintett volna.

1938: a magyar labdaúgó-válogatott edzése a világbajnokságon / Fotó: AFP

1938: labdarúgó-vb a háború árnyékában

Az 1938-as világbajnokságra a rendező franciák mellett az argentin és a német szövetség is benyújtotta rendezési szándékát. Egy évvel voltunk a második világháború kitörése előtt. Németországban ekkor már túl voltunk a „Hitlernek rendezett”, 1936-os berlini olimpián. A FIFA gondosan járt el, kizárták az újabb német rendezést. A nemzetközi szövetség akkori elnöke a francia Jules Rimet volt. 

Amikor kiderült, hogy a sportág harmadik világbajnokságát Franciaország rendezheti meg, sokan részrehajlással vádolták meg az elnököt.

Pedig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a lehető legjobb döntést hozta meg. 

Hogy a magyar csapat milyen körülmények között játszott ezen a vb-n, arról egy mondattal érdemes megemlékezni. Reimsben, ahol az első csoportmérkőzést játszották Holland-Indiával, olyan szegényes turistaszálláson laktak, ahol nem is volt fürdőszoba a szobákban, a korabeli tudósítás „kádrajáróknak” nevezte játékosainkat. Mivel ez az írás most a vb-döntőre koncentrál, csak röviden fussunk át azon, mi minden történt a magyar válogatottal ezen a tornán. A legjobb nyolc közé jutásért Holland-India volt az ellenfél, a 6:0-s magyar diadal könnyed bemelegítésnek jó volt a későbbi nagyobb feladatokra. A negyeddöntőben a vb addigi meglepetéscsapata, Svájc következett, amely úgy verte ki a németeket, hogy kétszer is játszott velük. Az első összecsapáson elért 1:1 után jött a megismételt meccs, ezen a helvétek 4:2-re nyertek. A kissé fáradt svájci csapat ellen aratott 2:0-s magyar sikernél sokkal nagyobb izgalmat okozott, hogy 1938. június 11-én földrengés rázta meg Lille városát, ahol a negyeddöntőt rendezték. Jöhetett az elődöntő a svéd csapat ellen. A skandinávok nagyon magabiztosak voltak. A negyeddöntőben 8:0-ra intézték el Kubát, másrészt a svéd király, V. Gusztáv éppen a mérkőzés napján lett 80 éves. 

A svédek a 15. másodpercben Nyberg góljával vezettek, amire a magyarok öttel válaszoltak.

Dietz Károly csapata tehát gond nélkül jutott be a vb-döntőjébe, ahol az előző világbajnokság győztese, az olasz válogatott várt a magyarokra.

Félelmetesen erősek voltak az olaszok

Az olasz csapat akkoriban félelmetesen erősnek bizonyult. Az 1934-es vb-aranyérmes együttesből négy évvel később is ott volt a pályán Giuseppe Meazza és Giovanni Ferrari. Három olimpiai bajnok (1936) is farkasszemet nézett a mieinkkel. Alfredo Foni, Ugo Locatelli és Pietro Rava mellett a kor legjobb középcsatára, Silvio Piola is az olaszokat erősítette. Piolát a torna legjobb játékosának is megválasztottak. A kispadon pedig egy géniusz, Vittorio Pozzo ült, akárcsak az 1934-es világbajnokságon.

A magyar válogatott szövetségi kapitányának, Dietz Károly doktornak semmi más dolga nem lett volna, mint az, hogy a vb-n addig remekül játszó magyar csapatot ugyanabban az összeállításban küldi pályára az olaszok ellen, mint azt tette az elődöntőben. Ám a finálé előtt – máig megmagyarázhatatlan módon – a szövetségi kapitány úgy döntött, belenyúl az addigi sikercsapatba. Ennek a gondolkodásnak az áldozata lett Korányi Lajos és Toldi Géza. Mindketten kimaradtak. Hogy miért? 

A korabeli és azóta sem múló találgatások szerint az akkor már olaszbarát magyar kormány üzent itthonról Dietz doktornak.

Toldi esetében attól féltek, hogy a keménykötésű játékos szétrúgja az olaszokat, Korányinak meg az volt a bűne, hogy az egyik edzésen összeveszett saját csapattársaival. Az is tény, hogy a döntő előtt Budapest akkori polgármestere, Szendy Károly meglátogatta a magyar csapatot. Hogy mit beszélt ekkor a szövetségi kapitánnyal, azt senki sem tudja. Sas Ferenc évekkel később azt mondta, hogy Toldi Géza a közös magyar és olasz politikai nyomásra maradt ki az együttesből.

A meccs:

III. labdarúgó-világbajnokság, döntő: Magyarország–Olaszország 2:4 (1:3)
Párizs, 55 000 néző. Vezette: Capdeville (francia)
Magyarország: Szabó – Polgár, Bíró - Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos.
Olaszország: Olivieri – Foni, Rava – Serantoni, Andreolo, Locatelli – Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi.
Gólszerzők: Titkos (8.), Sárosi (70.), illetve Colaussi (6., 35.), Piola (15., 80.)

A mérkőzésen sajnos nem volt sok esélye a magyar csapatnak. Bár az olaszok 1:0-s vezetését még sikerült egalizálni, innentől kezdve tényleg csak egy csapat volt a pályán. Colaussi és Piola gólversenye 2:2-re végződött, a meccs amúgy 4:2-re, és nem a magyarok javára. Egy elvesztett vb-döntő sosem lehet szép emlék. A Nemzeti Sport helyszínre delegált tudósítója, Mamusich Mihály már a döntő másnapján védelmébe vette a magyar válogatottat. „A magyar csapat második helye a vb-n sokkal nagyobb teljesítmény, mint bármelyik más sportág hasonló eredménye. 

A labdarúgás a földkerekség legjobban elterjedt és legnépszerűbb, a legnagyobb tömegeket vonzó sportága, az itt elért siker tehát világraszóló eredmény.

A magyar futball örök élménye marad a franciaországi világbajnokság. A tanulságokat levonva most már adjuk át magunkat a második hely tiszta örömének. Csináljunk magunknak egyszer ünnepet a magyar labdarúgásban.”

Botrány tört ki Budapesten

A kor neves sportszakírója szinte megérezte, mi várja a csapatot odahaza. A csapat jobbszélsője, Sas Ferenc nem is hatódott meg az elvesztett vb-döntő után. Azt mondta, ha Budapesten a Keleti-pályaudvaron lehangolt tömeg fogadja majd az együttest, akkor igazuk lesz azoknak, akiknek nincs kedvük ünnepelni. Sas szinte látnoki szavai nem sokkal később valósággá váltak. Azt azonban senki sem gondolta, hogy a magyar fővárosban lincshangulat fogadja majd az ezüstérmeseket. Pedig amikor a Párizsból begördülő vonat lefékezett a pályaudvaron, még emelkedett volt a hangulat. A játékosokat megtapsolták. 

A pokol akkor szabadult el, amikor a szövetségi kapitány, Dietz Károly lépett ki a fülkéből. A tömeg heves skandálásba kezdett, azt kiabálták, hogy Dietz ott helyben mondjon le.

Az MLSZ elnöke, Usetty Béla megpróbálkozott az ünnepi beszéd megtartásával, de az addigra már erős népharag az ő szónoklatát is félbeszakította. Miközben az elnök megpróbálta befejezni beszédét, Dietz kapitány felesége heves zokogásban tört ki. 

A fogadás befejezésekor a tömeg nem akart hazamenni. Spontán tüntetések kezdtek kialakulni a pályaudvar környékén, veszedelmes volt a hangulat. A rendőrségnek mindenképpen közbe kellett lépnie azért, hogy megakadályozza a rendbontást. Közben Dietz Károly egy hátsó kijáraton szinte elmenekült. A szökés sikeres volt, így a dühös tömeg nem találta meg a szakembert. Egy nappal később – megrendülten – úgy nyilatkozott, hogy „nálunk már halálra keresik azokat, akik egy világbajnokságon csak a második helyre futnak be”. Ám arra, hogy miért forgatta fel a vb-döntő előtt a magyar csapatot, csak egy héttel később reagált. Tagadta, hogy politikai nyomásra cselekedett volna. Szerinte Toldi nem volt jó formában, Korányi pedig sérült volt. Dietz Károly nem mondott le. Sorsa nem nélkülözte a tragédiákat. 

A második világháború végén a nyilasok kezére került, akik Mauthausenbe hurcolták.

Ezt túlélte, miként azt is, hogy a háborút követően a kommunisták internálótáborba zárták. Később már nem dolgozhatott a magyar labdarúgásban, Piliscsabán éjjeliőrként tevékenykedett. 1969-ben halt meg.

Dietz Károly és a magyar válogatott sorsa azért is tragikus, mert a következő, 1942-re tervezett világbajnokság a második világháború miatt elmaradt. A magyar csapat erejét, a játékosok életkorát figyelembe véve azon a vb-n Magyarország a torna egyik legnagyobb esélyesének számított volna.