Amikor 1989-ben antikommunista forradalmunk során leráztuk magunkról a diktatúra láncait, abban reménykedtünk, hogy megtörténik az a történelmi igazságtétel, amely a második világháborút követően lezajlott a nácikkal szemben. Csalódnunk kellett. A világból ugyanis hiányzott a bátorság és a becsület ahhoz, hogy a kommunizmus korszakát bűntettei feltárásával és elítélésével zárja le.
A rendszerváltoztatás után több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy térségünk kezdeményezésére az Európai Unióban 2011-től végre emléknapon hajthassunk fejet a totális diktatúrák áldozatai előtt. Azt reméltük, a közös főhajtás elősegíti majd, hogy a nyugati közvélemény is megismerje a náci és a kommunista diktatúra bűntetteit. Azt reméltük, hogy a mi történeteink közös történetekké lesznek.
De még mindig csak mi hajtunk fejet. Nélkülük.
A totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja ugyanis két diktátor, valamint az általuk működtetett emberellenes rendszerek kézfogására emlékeztetnek bennünket. Akik 1939. augusztus 23. előtt még úgy gondolták, hogy a kommunizmus csupán a földre szállt mennyország igéjét hirdeti és csak a nácikat illeti megvetés, azoknak kijózanító pofonként hathatott a Hitler–Sztálin-paktum.
Miközben a két diktatúra megegyezett arról, hogyan osztják fel maguk között Európát, megmutatták valódi arcukat is, hiszen mindenki számára világossá válhatott, hogy a nácik és a kommunisták közötti ideológiai különbségek csupán látszólagosak. Ahogy Kertész Imre fogalmazott: „Az egyik megváltóként jelenik meg, és köntöse alatt az ördög lapul; a másik sátánnak öltözik, és az is.”
Mi, magyarok a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a nemzetközi szocializmus, valamint megvetett és kitaszított kistestvérének, a nemzetiszocializmusnak az eleven valóságát. Szuverenitásunkat elvették, függetlenségünket megszüntették, elnyomtak, kizsákmányoltak bennünket, gyűlöleten és kirekesztésen alapuló terrorrendszert vezettek be. Szembeállították és kijátszották egymás ellen az embereket, ezzel teremtve meg a félelem, a gyanakvás és a bizalmatlanság fojtogató légkörét, melyet a besúgók és a feljelentők rendszere szilárdított meg. A mértéket egyik sem ismerte, hiszen természetük az emberi gonoszság mételyéből fakadt. Ezért alkalmaztak az első pillanattól kezdve addig ismeretlen arányban erőszakot vélt vagy valós ellenségeikkel szemben. A kimeríthetetlen faji és osztálygyűlölet, a velem vagy ellenem logikája, az erkölcsi törvények semmibe vétele, a cinikus, emberellenes magatartás vezetett tíz- és százmilliók halálához. A nácik és a kommunisták pedig még a halált is megfosztották tragikus pompájától, misztikus felhangjától, s puszta statisztikai adattá silányították azt.
A magyar–zsidó származású szerb–montenegrói író, Danilo Kiš már 1984-ben leszögezte, hogy „Aki azt állítja, hogy Kolima más volt, mint Auschwitz, küldd a fenébe! Aki azt állítja, hogy Auschwitzban csak a tetveket irtották és nem az embereket – lásd mint fentebb!”
Nekünk, magyaroknak komoly dolgunk és felelősségünk van abban, hogy a fentieket világossá tegyük. Hogy világossá tegyük egy olyan Európában, melynek nyugati fele sem akkor, sem azóta nem értette meg a totalitárius elme működésének pszichológiáját. Azoknak, akik nem élték meg mindazt a rettenetet és szenvedést, amit mi. Akik nem tapasztalták meg a totalitárius diktatúrák halálos ölelését. Azoknak, akik közül sokan elcsábultak a szirénhangoknak és a hamis jövőbe vetett hitnek. Annak a jövőbe vetett hitnek, melyben – ahogy Kiš fogalmaz – „a rabszolgák öncsonkítást végeznek kínjukban”, és „a rönkök közé rejtve, saját levágott ujjukat, fülüket, kézfejüket küldik véres üzenetként a jóllakott Nyugatnak”.
