Rezeda Kázmér szerint a holland gasztronómia

A legújabb utazása.

Fotó: AFP

Óh – mondta Rezeda Kázmér, majd kisvártatva hozzátette még, hogy: „Óh”! A két „óh” között pedig óriási különbség volt, pedig időben rendkívül közel estek egymáshoz. A dolog úgy történt, hogy Rezeda Kázmér Amszterdamban tartózkodott, és megállt az Oudekerk, vagyis az Öreg templom előtt. Ekkor tört elő belőle a csodálkozás és az áhitat elragadtatott „Óh”-ja. Majd néhány másodperccel később észrevette a templom bejárata felett lengedező szivárványos zászlót, és ekkor szakadt fel torkából a „mindenki menjen az anyja keservébe Óh”-ja.

Szerényi Gábor alkotása

S aztán arra gondolt még, ha szegény inkák annak idején tudták volna, mivé lesz ősi lobogójuk, minden valószínűség szerint egy egérrágta kukoricacsuhét lengettek volna csatába menet. Azután tovább haladt Rezeda Kázmér, és égtek lelkében kis rőzsedalok, füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy kellene enni valamit. S akkor, abban a pillanatban nem tudta eldönteni, vajon Párizs és Amszterdam között van ekkora különbség vagy közte és Ady között, de aztán megnyugodott, hogy egyszer úgyis kiderül minden, s hosszú távon úgyis mindannyian halottak vagyunk. S ez a szentencia bizonyos életkorig kifejezetten rémisztő, azt követően pedig elkezd reménykeltővé válni, különösen ha az ember a XXI. század első negyedében kezd el öregedni.

Igen, vannak korok, amelyekben az elmúlás kifejezetten vonzó perspektíva, csak az a baj, hogy Rezeda Kázmér generációja soha nem gondolta volna, övék lesz ez a kor. Ők nem gondolták, hogy nagyjából negyvenéves koruktól kezdve életük nem lesz egyéb, mint illúzióvesztés. – S ami a legrosszabb az egészben – gondolta ekkor Rezeda Kázmér –, hogy nem látszik feltűnni egy Péter apostol, hogy elmondja monológját, miközben Hippia kilopja a pestises halott szájából az obulust:

Az Úr meghallgatott. – Tekints körűl, / Az elkorcsúlt föld újra kezd születni. / E medvebőrös barbár harcfiak, / Kik üszköt vetnek fényes városokra, / Kiknek lova múlt századok vetését / Tiporja el, s istállót elhagyott / Templomfalak közt lél, új vért hozand / Az elsilányúlt, megfogyott erekbe. / S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek, / Míg a bősz tigris keblöket kitépi, / Új eszmét hoznak, a testvériséget, / És az egyénnek felszabadulását, / Melyek meg fogják rázni a világot.

Na most, a „medvebőrös barbár harcfiak” már itt vannak, messzire száll ajkaikról az Allah akbar!, csak Péter apostol nincsen sehol. Elfoglalta helyét a szivárványos zászló a templomok tetején. De mindezektől teljesen függetlenül a rőzsedalok tovább égtek, hogy enni kellene. Na most az a helyzet – s ezt Rezeda Kázmér kinti kísérője közölte ellentmondást nem tűrő hangon –, hogy a hollandok is összelopkodták a fél világot, például fűszerekért, hogy aztán egyet se használjanak belőle.
Nem egy hedonista, összevissza, hebehurgya fajta a holland. Ez talán összefügg azzal is, hogy az Úr teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok. Meg nyilván a protestáns etikával is – lássuk be, egy országot, amelynek nagyja a tengerszint alatt van, s amelynek legmagasabb pontja 322,5 méter, nehéz is lenne másféleképpen fenntartani. Már csak azért is – és ez feltehetőleg megfordult már a derék hollandok fejében is –, mert ha elárasztaná őket az ár (vagy az Úr haragja), mindannyian talán nem tudnának odaférni a Vaalserberg tetejére, hogy onnan, 322,5 méteres magasságból dacoljanak a végzettel.

Így aztán maradt nekik a nem hebehurgyaság. Meg a fűszertelenség. Bár ezt még nem tudta megfejteni pontosan Rezeda Kázmér, mármint hogy miért a legnagyobb kalmárnépeknek, világrabló népeknek, gyarmattartó népeknek van a leg­unalmasabb konyhájuk: lásd hollandok, angolok, németek, bár ebből a sorból némiképp kilógnak a németek, akiknek soha nem volt jelentős gyarmatbirodalmuk, a konyhájuk ennek ellenére hót unalom. S miért a legszegényebbeknek van a leg­izgalmasabb konyhájuk – lásd kínaiak, dél-kelet-ázsiaiak, kelet-közép-európaiak, benne a magyarok. Itt meg ugye a franciák lógnak ki a sorból, akik nagy világrablók voltak egész életükben, mégis jó konyhával büszkélkedhetnek.

Na most akkor térjünk vissza ide, a hollandokhoz, már csak azért is, mert Rezeda Kázmér bejárta gyalog egész Amszterdamot, és kezdett fölöttébb éhes lenni. Rengeteg argentin steak­house-t látott Rezeda Kázmér, javasolta is, hogy menjenek be az egyikbe, nagy csalódás ott nem érheti őket. Rezeda Kázmér kedves kísérője, útikalau­za ellenben így szólt: – Az a baj, hogy ezeket az argentin steakhouse-okat kivétel nélkül kelet-euró­pai bevándorlók csinálják, akik nem hogy Argentínát, de steaket sem láttak soha életükben.
Így nem evett Rezeda Kázmér argentin stea­ket Amszterdamban. – De hát akkor miben jók a hollandok? – kérdezte reményvesztetten, olyan hangsúllyal, mint akinek lassan egy McDonald’s is megfelelne. – Nos, ami fellelhető ezen a világon, azt a hollandok kirántják olajban. Abban jók… – hangzott a lakonikus felelet. És tényleg… És akkor Rezeda Kázmérék beültek egy sörözőbe – a hollandok sörben és sajtban azért jók! –, és nekiláttak felfedezni a holland konyhát.

Bitterballen volt az első fogás. Ez valami olyasmi, hogy fogják a pörköltet, abból kivesznek egy darab húst, és – nem fogják elhinni – kirántják. Szóval kirántott húsgolyócska. Vagy mi. Nem ­rossz. De csak ezért nem tenne meg az ember 1400 kilométert, legfeljebb húsz métert a konyháig, nagyon másnaposan, maradékokra vadászva, elszántan. Aztán jött a fish and chips. Finom az, a teljesen fantáziátlan konyhák remekműve, úgyhogy nincsen vele semmi baj, ha fish and chips a legnagyobb dobás, legalább pontosan tudod, hol vagy. Következtek a sült krumplik.
Ebben nagyok a hollandok, csakúgy, mint a belgák. És itt eleresztik a fantáziájukat is, mert – talán el sem fogják hinni! – kaphatsz sült krumplit majonézzel, ketchuppal, majonézzel és ketchuppal, satay szósszal (ami földimogyoróból van), meg curry szósszal vagy chilivel. Mondom én, ha egy holland meglódítja a fantáziáját, akkor a határ a csillagos ég, és azt is tegyük hozzá, hogy sör mellé jólesik a krumpliharapdálás.

Aztán kirántanak még neked kicsike sajtrudacskákat, ha akarod, meg mindenféle zöldséget, és ezzel a végére is értünk a holland gasztronómiának. Illetve ehetsz még nyers heringet uborkával, de azt Rezeda Kázmér nem evett. És desszertnek ott a medvecukor. A derék hollandok a világ legnagyobb medvecukor-fogyasztói, s oly tökélyre fejlesztették a medvecukor-fogyasztást, hogy még valami likőrt is főznek belőle, ami koromfekete, megőrzi a medvecukor rettenetes ízét, ugyanakkor sós.

Ivott már Rezeda Kázmér szerte a világban mindenfélét, de ilyen borzalmat még sehol máshol. Miután Rezeda Kázmérék ilyetén módon elverték éhüket, a piroslámpás negyeden keresztül sétálva mentek haza. Vannak szomorú helyek a világon, de ez az egyik legszomorúbb. Mert ezeknél a kirakatban ácsorgó lányoknál kevés lehangolóbbat lehet elképzelni. Persze itt is figyelemmel kísérhető a fejlődés, mert nem is olyan régen még mindenféle színes lányok álltak a kirakatban. De ők azóta átköltöztek a parlamentbe. Helyükre pedig döntő többségben román, lengyel és magyar lányok álltak.

Mosolyuk pedig olyan az átható fűszagban, mint a gyógyszert bevett és a pengét éppen az ütőerére szorító öngyilkosjelölt mosolya.
Viszont van múzeum a piroslámpás negyedben. Marihuánamúzeum és prostitúciómúzeum. Ez a fejlődés lényege: már nem szégyellünk semmit. Hogy is írta Camus? „De attól fogva, hogy – jellem híján – mindenáron tannal ajándékozza meg önmagát az ember, a bűn vitába kezd, izeg-mozog, mint a józan ész maga, s felölti a szillogizmus valamennyi alakzatát. Magányos volt, akár a kiáltás, és íme, egyetemes lett, mint a tudomány. Tegnap elítélték, ma a bűn a törvény. […] Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.”

Hát így. Maradjunk inkább a sült krumplinál. Abban legalább nincs ideológia.

Borítókép: Amszterdam legrégebbi temploma, az Oudekerk (Fotó: AFP)